Kritika

A meglepetés édeskevés – The Cloverfield Paradox

Az év legmerészebb marketinghúzásának címét akár már most odaítélhetnénk a Netflixnek, akik a The Cloverfield Paradoxot az első előzetes megjelenésével együtt elérhetővé tették szolgáltatásukon. A meglepettségem azonban csak addig tartott, míg meg nem néztem a filmet.

A Cloverfield egy kultsiker volt 2008-ban, mely az akkor még alig használt kézikamerás formulát vegyítette a nagyköltségvetésű szörnyes blockbusterekkel. A mozgalmas és feszült film sikerét minőségén túl a gerillamarketingjének is köszönhette, mely kellő rejtélyességet fűzött a produkció köré. A Paramount – konkrétabban a J.J. Abrams nevéhez köthető Bad Robot Productions – a rendhagyó marketinget a nyolc évvel később megjelenő Cloverfield Lane 10.-nél is folytatta. Ezt a filmet titokban forgatták le, végül rácsapták a Cloverfield címet és az első előzetes után egy hónappal már a mozik is játszották. Ott az alkotók már egy merőben más műfajban, a kamarathrillerben alkottak emlékezeteset.

A frissen megjelent harmadik filmről azt gondoltam, hogy leghamarabb tavasszal láthatom, ám a franchise marketingesei ismét bedobtak egy váratlant az azonnali eléréssel. A The Cloverfield Paradox történetének fókuszában egy űrállomás legénysége áll. A Cloverfield nevű állomás elsődleges célja, hogy a hanyatló és háborúktól terhes Föld számára energiaellátást biztosítson. Csapatunk azonban nem a Hold egyszemélyes legénységéhez hasonlóan termeli az energiát, hanem éveken keresztül próbálják működésbe léptetni reaktorukat. Az ezzel járó potenciális veszélyekkel nem számolva azonban sikerül kaput nyitniuk egy alternatív dimenzióba: átutaznak egy párhuzamos világba, egy másikból pedig ismeretlen lények kerülnek a miénkbe.

A Cloverfield az egyik legkülönösebb filmes franchise, amivel valaha találkoztam.

Az antológiaszerű szerkezete lehetővé teszi, hogy az univerzumában több különböző filmes alműfaj képviseltethesse magát a sci-fi, a horror, az akció és a thriller műfajain belül. Ezeket az epizódokat pedig olyan laza kötelék szövi össze, melyeket látva akár elhanyagolhatók az összefüggések. Nevenincs, fiatal, feltörekvő és tehetséges alkotók bontakoztathatják ki fantáziájukat, dobbantva ezzel Hollywood placcain. Így debütált Drew Goddard (Mentőexpedíció) író és Matt Reeves (A majmok bolygója: Háború) rendező is. A Paradox esetében azonban már csak a film készítésének folyamata és a prezentáció háttere az izgalmas, nem az alkotás maga.

A harmadik Cloverfield-rész látványosan nem tud mit kezdeni az érdekes alapvetésével. Julius Onah rendező a Halálhajó és a Napfény című filmek által ihletett sztorit hoz nekünk, melyben – bár rettentően próbálkozik – mégis hiányzik az emberi vonulat. A Cloverfieldnél együtt rettegtünk a szörnytől, a 10-ben együtt feszengtünk a hősnővel John Goodman karaktere láttán. A Paradoxban arra se vették a fáradtságot, hogy igazán bemutassák nekünk a szereplőket. Amilyen remek másodvonalbeli színészgárdát varázsoltak ide nekünk, annyira nem tudnak mit kezdeni az archetipikusnak is alig mondható karaktereikkel. David Oyelowo (Selma) és a végig ugyanazzal az arckifejezéssel és vizenyős szemekkel néző Gugu Mbatha-Raw (Sérülés) szenvedte meg ezt a legjobban, de még a vicces figurának beállított Chris O’Dowd (Kockafejek) is néha erőltetett volt – pedig ő sosem az!

A Paradox saját sztoriján kívül az első film hátterét is hivatott bemutatni: az okot, amiért szörnyek kerültek a Földre. Ahelyett, hogy a történet teljes egészében az űrhajón játszódna és a teljesen kiszámíthatatlan, kaotikus új körülményekkel foglalkozna, mindig visszatérünk az anyabolygóra egy-két jelenet erejéig. Ütős vége fordulat lett volna a szörnyek megjelenése, de a Paradox képtelen fókuszálni. Így sem a legénység megpróbáltatásai, sem a földi katasztrófák nem kapják meg a megérdemelt reflektorfényt. A párhuzamosan prezentált történet pedig csak a régi filmmel való összekötésre szolgál, semmi másra. Ezáltal viszont kevésbé értékelhető önálló antológiafilmként.

Hiába kapunk mozifilmes minőségű látványt és produkciót, Julius Onah filmje mégis blöffként marad meg.

A kezdetben kiválóan épülő feszültség a végén hollywoodi klisékbe fullad, ahol egy „boss fight” dönti el a jó és rossz küzdelmét. Értelmetlen és olcsó húzásokat halmoz a film, ezért az alternatív dimenzió új szabályrendszerét zavarosság jellemzi. Bármi megtörténhet különösebb logika nélkül, az eseményeket nem próbálják megmagyarázni – csak a homlokráncolás marad.

Nem gondoltam volna, hogy egy olyan film csalódást képes okozni, aminél elvárásaim sem voltak, hiszen nem tudtam róla semmit. Lehetett volna egy ütős sci-fi horror vagy akár karakterdráma is. Néhol bizarr fordulatok történnek, máskor nevetséges pillanatok szakítják meg az eleinte izgalmas fejleményeket. A tónus ingadozása akkor érhető leginkább tetten, mikor a fogyatkozó legénység halálai után nem látni a többiek arcán elkeseredést vagy szomorúságot. Mintha nem lenne tétje a történteknek.

A végén sem leszünk okosabbak, hiszen nemcsak, hogy nincs egy méltó lezárása a filmnek, de még a franchise jövője is kérdéses. Hova tart a Cloverfield-széria? Mi az értelme? Kompetens sci-fik gyártása vagy csupán blöff az egész? Az egyedi tartalmak gyártása mindenesetre nem mondható el a sorozatról, maximum a marketing területén. A következő filmjeiknél viszont nem lehet csupán a meglepetés erejére apellálni.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com