Fókuszban Moziban

Csontig hatol – Wind River – Gyilkos nyomon

Már a Sicariónál mindannyian tudtuk, hogy Taylor Sheridan nevét meg kell jegyezzük. Az akkor még csak forgatókönyvíróként ténykedő direktor második nagyjátékfilmjével, a Wind River – Gyilkos nyomonnal bebizonyította, hogy bizony a legnagyobbak között a helye.

Talán kicsit késve ért be Sheridan, aki korábban kisebb-nagyon szerepeket vállalt mielőtt 2015-ben, 45 évesen írásra adta a fejét. De Isten áldja érte, jobb későn, mint soha! Azóta egyszerűen nem tud leállni. Tavaly A préri urai forgatókönyvéért már Oscar-jelölést is kapott, idén pedig egy csontig hatoló, parádés krimivel tért vissza.

Rendezőként nem most mutatkozik be. Az Ampulla formájában 2011-ben egy közepes horrort már összehozott Eric Jay Beck és Rob Kowsaluk köyvéből, de mivel Sheridan szuperereje egyértelműen az írásban rejlik, nem volt kérdés, hogy csak saját könyvéből dirigálhat majd emlékezetes alkotást.

És milyen emlékezeteset!

A Wind River – Gyilkos nyomon az elmúlt évek legtökösebb krimije, amit nem fogunk egykönnyen elfelejteni.

Pedig a sztori tulajdonképpen szög egyszerű: halott lányt találnak az indián rezervátumban. Az egyedül kiszálló FBI ügynök, Jane Banner (Elizabeth Olsen) a nyomkövető vadászt, a személyes traumáját épp feldolgozó Cory Lambertet (Jeremy Renner) kéri, hogy segítsen neki megoldani az ügyet, amíg a hó el nem rejti a nyomokat. Fel is göngyölítik, van egy kis csihi-puhi, de megússzák.

Akkor mégis mi a nagy szám ebben a moziban? Sheridan mesterien fokozza a feszültséget és csodálatos karaktereket ír. Ezek hús-vér emberek – még ha picit abszurd is, hogy a gyermekét elvesztő Lambert egy a lánya tragédiájához kísértetiesen hasonlító esetre bukkan –, a történetük pedig minden borzalma ellenére annyira hétköznapi, hogy egyszerűen nem tudjuk nem érezni magunk is a csontig hatoló hideget és azt a szívfájdalmat, ami a film hőseit kínozza. Sheridan nem erőltet a filmbe teljesen indokolatlanul romantikus szálat, nem fújja fel az eseményeket – egyszerűen kivezet minden a hómezőre és hagyja, hogy ott bolyongjunk. Mindehhez aláfestésként Nick Cave és Warren Ellis közös zenéje szól – olyan erős atmoszféra lengi be a filmet, hogy ha nem lenne ilyen fájdalmas, az ember tényleg nekiindulna az örök fehérségnek. És ha még ez sem lenne elég, azzal, hogy Sheridan egy indián rezervátumba helyezte a történetet, nagyon komolyan társadalmi üzenettel is felruházta a filmet.

A film egyetlen kérdőjele számomra, hogy vajon szükség volt-e felfedni az eset mögött húzódó történéseket. Megkockáztatom, hogy ült volna ez a sztori akkor is, ha egy flashbackben nem látjuk a gyilkosságot, mert olyan erősen azonosultunk a nyomozókkal, hogy enélkül is elhittük volna teóriáikat. Renner és generációjának egyik legerősebb női színésze, Elizabeth Olsen tökéletes párost alkotnak, az egyetlen, ami rontja játékukat, a magyar szinkron. Stohl Buci magabiztosan adja hangját Rennernek, az ő szájából mégis néhol geilnek hatnak Lambert mondatai. Sebaj, úgyis meg kell ezt még nézzem nem egyszer eredeti nyelven is!

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. [email protected]

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés