Fókuszban Kritika

Angelina Jolie és az ő gyilkos humora – Demóna: A sötétség úrnője

A Demóna: A sötétség úrnője megtartotta fő erényét: Angelina Jolie szarkasztikus humora a második részben is mindent visz, ezúttal pedig Michelle Pfeiffert is megkapta maga mellé főgonosznak.

A gyakran különösebb személyiségtől mentes, de minden esetben rettentően bájos mesebeli hercegnők között jólesik látni egy kis Demónát. Pályafutása 1959-ben (a film alapjául szolgáló Csipkerózsika című animációs filmben) nem indult zökkenőmentesen, ugyanis ő volt a Csipkerózsikát, azaz Auróra hercegnőt elátkozó, egyértelműen nagyon gonosz boszorkány. A 2014-es Demóna azonban rácáfolt erre Csipkerózsika történetének egy másik szemszögből való bemutatásával.

Robert Stromberg 2014-es Demónája után Joachim Rønning vállalkozott a második rész rendezésére, akinek többek között a Las Bandidast és A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúját köszönhetjük. Felmerül viszont a jogos kérdés: ha már megválaszolódott 2014-ben, miszerint Demóna valóban gonosz-e (nem az), hogyan folytatható a történet? És mitől jobb, mint az első rész?

Míg a 2014-es Demóna egy már ismert történet „alternatív verzióját” nyújtotta, addig a második rész egy már teljesen új, több szálon futó sztorit mesél el, méghozzá (a befejezést leszámítva) sokkal jobban. A második rész kiindulópontja, hogy Demónát továbbra is gyűlölik az emberek, mégis kénytelen lesz közéjük menni, mivel Auróra (Elle Fanning) kezét megkérte Fülöp herceg. A valódi kellemetlenség azonban ott kezdődik, hogy a herceg apja békét akar a múriaiakkal, Demóna népével, anyja (Michelle Pfeiffer) viszont háborút. Utóbbi, célja elérése érdekében pedig semmilyen kegyetlen módszertől nem riad vissza. Akár attól sem, hogy egy titkos fegyvergyártó üzemet működtessen a vár alagsorában, ahol irányítása alatt, csöndes titokban zajlanak a háború előkészületei, amely Múria népének és élővilágának pusztulásával fenyeget.

A második részt is alapvetően sematikus konfliktusok és banális üzenetek jellemzik,

kapunk viszont olyan női karaktereket (ezúttal kettőt is), akik kiemelkednek a futószalagon gyártott remake-hercegnők sorából.

Nem állítom, hogy a Demóna: A sötétség úrnője egy hiánypótló karaktertanulmány, de egy ötletes darabnak tartom a nagy élőszereplős Disney-dömpingben (A Mary Poppins visszatér, Az oroszlánkirály, A szépség és a szörnyeteg, A dzsungel könyve, hogy csak néhány példát említsünk). Akkor is, ha bizonyos tekintetben csak az előző epizód erényeit ismétli.

A Disney már az első részben is azzal forgatta ki önmaga eddig megszokott világát, hogy egy gonosz(!) mellékalakból főszereplőt faragott. Ez pedig különösen jól működött, hiszen ez a szereplő sokkal érdekesebb és összetettebb karakter volt, mint az eredeti történet főhőse.

Angelina Jolie pedig ott folytatja, ahol abbahagyta: tökéletesen hozza Demóna sötét és szarkasztikus humorát, „fekete eleganciáját”,

nyersességét, ugyanakkor a gondoskodó és tisztaszívű oldalát is (amit viszont próbál titkolni a külvilág elől). Ha túlzásokba akarnék esni, azt mondanám, Demóna a Disney-világ karizmatikus Keresztanyájaként, olykor kegyetlennek tűnő döntéseket hozva uralkodik népe fölött.

Tehát a második részben is a női szereplők árnyalása és a két főhősnő (Jolie és Pfeiffer) alakításaa válik a film igazi erényévé. A hagyományos mesék nőábrázolásában általában két pólus jelenik meg. Vagy szépek, kedvesek, bájosak, háziasak, bátrak, mosolygósak és tüneményesek, egyszóval tökéletesek, VAGY csúnyák, irigyek, kegyetlenek, boszorkányszerűek. Ezúttal azonban átjárást kapunk a két pólus között úgy, hogy a Demóna: A sötétség úrnője egy rivális női gonosszal emeli is a tétet. Így kapunk egy női antagonistát, aki népszerű és szép, ugyanakkor alattomos, befolyásos és kegyetlen. Ahogyan maga Demóna is egy kevert karakter, ami a többsíkű személyisége mellett a külsejében is megmutatkozik: bár gyönyörű, a fekete szarvak és óriási szárnyak mégis bizarrá és ördögszerűvé teszik. Nevének eredeti jelentése (’maleficent’: gonosztevő) csak fokozzák a gyanút. Ez a két erőteljes női karakter pedig elnyomja a kötelező elemként feltűnő Auróra hercegnő teljesen tipikus hercegnő-sablon mivoltát.

Ami miatt viszont mínusz pont jár a második résznek, az a befejezés, ami egy tömény giccs. Különösen indokolatlannak hat a mézédes zárlat a film egyébként (meséhez képest) nem túl finomkodó, sőt, néhol kifejezetten komor hangulatához és izgalmas történetvezetéséhez képest. A befejezés az a pont, amit az első rész jobban oldott meg: nem esküvővel ért véget, sőt mi több, sem Demóna, sem Auróra nem zuhant szerelembe, mégis a „boldogan élnek, míg meg nem halnak” szellemében zárult az első rész. Márpedig

a többi Disney-mesében elképzelhetetlennek tűnne egy olyan befejezés, amelyben a főhősnő a boldogságot nem egy férfi személyében találja meg.

Ezzel ellentétben a Demóna: A sötétség úrnője giccses befejezése csalódás. Ám azáltal, hogy a Disney olyan női főhősöket vonultatott fel, akik nem feltétlenül kedvesek, bájosak és összességében ’jók’, lépett egy (önmagához képest) merészet. És ez még az egyébként izgalmas történetvezetés és gyönyörű képi világ elől is elviszi a showt, és (talán) feledteti velünk a túlságosan cukormázas happy endet.

Németh Míra

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen dönött úgy, hogy filmekkel fog foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..