Fókuszban Kritika

Az erősebb kutya baszik, a gyengébb túlél – Dogman: Kutyák királya

Matteo Garrone legújabb filmje, a Dogman: Kutyák királya az elnyomó és elnyomott örökös harcát jeleníti meg, s jóllehet erős atmoszférája és brutális cselekménye a képernyőhöz szögezi a nézőt, azt már nem éri el, hogy pár nap múlva is emlékezzünk rá.

Matteo Garrone napjaink egyik elismert olasz rendezője, aki jóllehet a szélesebb közönség számára készít filmeket, neve mégsem vált olyan ismertté, mint azt munkássága indokolná. Alkotásait (Gomorra, Szörnyek és szerelmek) a sötétebb tónusú, vérgőzös témák jellemzik, melyeket többnyire sajátos, hol meglepően kedves, hol fanyar humorával ellensúlyoz. A művészi karrierjét festőként kezdő Garrone munkáit a körmönfont történetek helyett sokkal inkább a vizualitás, a remek helyszínek és az ebből fakadó erős atmoszféra teszik jellegzetessé.

Míg mások összetennék a két kezüket, ha Hollywoodban rendezhetnének, Garrone már több ízben is visszautasította az Álomgyárból érkező invitációkat, mivel saját rendezői vízióit nem kívánja feladni a szigorú hollywoodi normákkal szemben.

Ugyanakkor érdekes, hogy olyan markáns szerzőiség sem jellemzi, mint kortársát, Paolo Sorrentinót. Garronénak nem áll szándékában önnön személyét és művészetét olyannyira kihangsúlyozni, helyette a jól ismert zsánerek és történetek sajátos, de bőven fogyasztható értelmezését kívánja nyújtani. A Dogman: Kutyák királya ezt a sormintát követi; a bosszúfilm gazdag hagyományával kacérkodik, de éppen csak annyira, hogy nem is igazán lehet besorolni az említett kategóriába.

A legtöbb bosszúfilmmel ellentétben itt a tényleges bosszú csupán a film végén kerül előtérbe, mindaddig főhősünk Marcello (Marcello Fonte) véget nem érő megpróbáltatásait szemléljük. Marcellót pedig kiadósan elverte az élet. Meglehetősen gyenge fizikumú, vicces arcú balféknek tűnik, akit felesége elhagyott, lányával ezért csak ritkábban találkozhat. Kutyakozmetikusként egy majdhogynem néptelen városban keresi a kenyerét, megélhetési gondjai miatt azonban kokaint kell árulnia (lányával közös nyaralásait is ebből fedezi). Mindennek tetejébe egy drogfüggő kuncsaftja, Simoncino (Edoardo Pesce) is egyre erőszakosabban zaklatja, lassan pedig teljesen megfosztja attól a kevéske örömtől is, ami még maradt neki az életben.

A körülmények ellenére Marcello meglehetősen életvidám figura, aki a mérhetetlen elesettség látszatát rendkívüli szívósságával és lánya iránti töretlen szeretetével kompenzálja.

A főhőst játszó és vele azonos nevű Marcello Fonte minden túlzás nélkül tökéletes választásnak bizonyult; a rendező egyenesen napjaink Buster Keatonjeként hivatkozott rá,

s Fonte kisugárzása, kedves-szerencsétlenkedő, de a végsőkig kitartó habitusa valóban rokonvonásokat mutat a némafilmes ikonnal. Nem csoda, hogy játékáért a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat is bezsebelhette Cannes-ban (mindezt úgy, hogy ez élete első komolyabb szerepe).

A főhőst és annak környezetét állandó terror alatt tartó Simoncino hasonlóan jól eltalált karakter. Egy két lábon járó bomba, aki lelkiismeret-furdalás nélkül ver félholtra bárkit vagy rabol ki egy lakást, ha érdekei úgy diktálják. E két tökéletesen eltérő karakter ellentmondásos kapcsolata adja a film dinamikáját is. Simoncino teljesen kihasználja főhősünket, ragaszkodása Marcellóhoz pusztán egyre növekvő kábítószer-függőségének tudható be, semmint bármiféle rokonszenvnek. Egyedül a kokain intenzív teljességélményének hatása alatt veszi valamennyire emberszámba Marcellót, minden más esetben csak uralkodik rajta.

Mindezek ellenére Marcello, mint egy hűséges eb, követi hálátlan gazdáját és csak akkor fordul ellene, amikor már mindent elvesztett. Minden bizonnyal a tisztelet hőn áhított élménye és a megbecsültség homályos egyvelege motiválja, illetve az, hogy Simoncino által a tápláléklánc alját elhagyva ő is egy vélt „felsőbb ligába”, az erősebb kutyák közé tartozhat. Garrone alkotásának üzenete valahol itt keresendő.

Marcello és Simoncino feszültséggel, ellentmondásokkal tarkított kapcsolata az elnyomó és elnyomott korokon és országokon átívelő viszonyát, az „erőszak erőszakot szül” gondolatiságát modellálja.

A kutyák királyát az erős színészi játék mellett a helyszínválasztás teszi igazán különlegessé. A forgatás a jobb időket megélt szellemvárosban, Villaggio Coppolában zajlott, mely a Nápoly közelében fekvő Castel Volturno nevű községhez tartozik.  Ezt a part menti települést a hatvanas évek vége felé a Camorra bűnszervezethez köthető vállalkozók építették azzal a céllal, hogy üdülőparadicsomot hozzanak létre. Az itt zajlott beruházás Olaszország történelmének eddigi legnagyobb jogosulatlan építkezését eredményezte, mely a környezetben is hatalmas károkat okozott.

Villagio Coppola jelenleg is egy kétes jövő előtt álló anomáliaként éktelenkedik a part mentén, miközben az idő vasfoga már jócskán rajta hagyta a nyomát. S habár sem a helyszín, sem annak múltja nincs konkrétan kifejtve, ilyetén pedig nem is fontos, hogy hol és mikor játszódik a cselekmény, a várost átlengő fojtogató, apokaliptikus atmoszféra annál lényegesebb. A környezet, akárhova is tévedjen a tekintetünk, állandó mementóként szembesíti Marcellót – és vele együtt minket is – egy valaha szebb jövővel kecsegtető, ám megbicsaklott életre.

Semmi kétség, a Kutyák királya egy meglehetősen borongós film, azonban Garrone a legváratlanabb pillanatokban képes meglepni a nézőt egy-egy jól időzített, kedvesen humoros vagy éppen groteszk jelenettel.

A film nyitányaként szolgáló kutyamosdatás például a korábban már említett Buster Keaton-darabok felhőtlen hangulatát idézi, míg néhány későbbi jelenet – Garrone korábbi filmjeihez hasonlatosan – inkább Scorsese sötétebb humorával kokettál. Akárhogy is, ezekre az epizódokra hatalmas szüksége van a filmnek, máskülönben a film végére teljes letargiába kerülnénk a masszívan nyomasztó hangulat hatására.

A Kutyák királya tagadhatatlanul a remekül eltalált színész- és helyszínválasztás miatt emelkedik ki a mezőnyből, ennél sokkal többet azonban nem képes nyújtani. A történet elemelt, parabolikus jellege egy ideig izgatja a fantáziám, egészen a vége főcímig, amikor is szomorúan konstatálom, hogy nem kaptam semmiféle feloldozást. Helyette egy, a Fellini-filmeket (kiváltképp az Édes élet záró képsorait) idéző, különös lezárást, mely meglehetősen idegennek hat a film addigi elbeszélésmódjától és inkább rendezői bizonytalanságnak, mintsem jól megfontolt alkotói döntésnek tűnik.

Énekes Gábor

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..