Kritika

Esőként jár át – A régi város

A régi város nem csak azért jó, mert erős színészi alakítások vannak benne, és nem is a megfelelő szomorúságfaktor veteti elő velünk a zsebkendőt. Ez a film valóban esőként járja át minden testrészünket, akár a szerelem vagy éppen a mindent eltöltő bánat. És egyre inkább érezzük mi is, hogy ennél jobb biztosan nem lesz. Vigasznak persze sovány, de néha jó a bánatban is azonosulni.

Casey Affleck ihletett alakításával van tele a külföldi és a hazai szaksajtó majd’ két hónapja, és való igaz: az introvertált, mély titkokat rejtegető harmincnéhány éves férfi csak ezzel az üveges tekintettel és eszköztelen átalakulással lehet működőképes. És ez a párosítás az egyetlen létező stratégia egy ilyen filmhez. Ilyen karakter nélkül nem lenne katarzis sem. De talán fordítva ugyanígy igaz: értő rendezői figyelem hiányában minden színészi teljesítmény csak félsiker lenne: Kenneth Lonergan, ez az 50 pluszos bronxi filmes pasi pedig valóban élt a lehetőséggel. Színésztársához hasonlóan jókor volt jó helyen, s kiadta magából a maximumot.

Lee Chandler (Casey Affleck) egyedül él Bostonban: napi munkája szemmel láthatóan nem tölti el boldogsággal, de magánéletében sem a harmóniára törekszik. A film elején telefont kap: betegeskedő bátyja meghalt, s ő visszatér szülővárosába, Manchester by the Sea-be, ebbe az álmos, megszokott keleti parti kisvárosba. A film története azonban

nem az ilyenkor szokásos „helyi kisváros a gyerekkori ismerősökkel” vs. „eltűnve és felnőve a nagyvárosban” már unalomig ismert narratíváját adja.

Már a város felé tartva megjelennek az első flashbackek egy régvolt idillről: a főszereplőről, az elhunyt bátyról és a történések időpontjában már 17 éves nagy kamasz unokaöcsről (Lucas Hedges – Wes Anderson filmjeiben már láthattuk), vagy éppen Lee családjáról, gyönyörű gyerekeiről. Ezekből a visszaemlékezésekből már a film elején kitűnik, hogy itt valóban valami fajsúlyosabb témát kapunk a szokásos dramedyk világánál.

Két fő iránya van a filmnek: az apa testvérére bízza 17 éves fiát, ami – a kölcsönös tisztelet és szeretet ellenére – olyan nagyon egyik félnek sem tetszik. A megváltozott családi viszonyok, elvált szülők stb. miatt azonban a helyzet korántsem egyszerű. Szép lassan kénytelenek mindketten megbarátkozni a gondolattal.

Mindezzel együtt a főszereplő is visszaépül a helybe, bármennyire is nem szeretne. Lee emlékei a régi városról korántsem a boldog gyermekkort idézik. Fiatal felnőttként megélt traumái nemcsak gyerekkorát homályosítják el, hanem a későbbi, bostoni spleenre is magyarázatot adnak. Lee ide a családi kényszer miatt jön, de a film végére lassan rá kell ébrednie, hogy nem távozhat ugyanúgy.

Még mindig könnyebb szembenézni a megélt traumával, mint folyamatosan a szőnyeg alá söpörni azt.

A film utolsó egynegyede megérkezik az elfogadás állapotába. Az ember életében történnek tragikus dolgok, de Lee tudja, hogy ha visszamegy Bostonba, már akkor sem lesz jobb; a múlt megélt traumáit senki nem veheti el tőle, ezektől nem megszabadulni kell tudni, hanem megtanulni vele együtt élni. Ennek a felfogásnak legszebb példája talán a film csúcspontjaként is felfogható beszélgetés a főszereplő és volt felesége, Randi Chandler (Michelle Williams) között. Kettejük drámájában éljük meg leginkább: többé már sosem lehet ugyanaz az élet.

Folyamatosan lefelé húzó hangulata ellenére A régi város mégis tud mondani valamit az ember tartásáról. Hiába vannak meg és láthatóak a vásznon a napnál is világosabban Lee sebei, mégsem sajnáljuk, inkább felnézünk rá. Éppen ezért emel rajtunk a film, minden bizonnyal többé, jobbá is tesz minket.

Sergő Z. András

Sergő Z. András a Filmtekercs.hu alapítója és 2022-ben bekövetkezett haláláig felelős szerkesztője volt. Aktívan követte Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film eseményeit. Érdeklődési körébe tartoztak a dokuk, a kamaradarabok, a sport- és a valláspolitika.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com