Közel tíz év után A hobbit filmvászonra kerülésével újra találkozhattunk Középfölde varázslatos lakóival. Az öt sereg csatája decemberben lezárta Peter Jackson második Tolkien-trilógiáját, így szerkesztőségünk a két kaland filmváltozatainak összehasonlítására vállalkozott.
„Az ember azokra a történetekre emlékszik, amik jelentettek valamit, még ha túl kicsi is volt hozzá, hogy megértse, miért.” Csavardi Samu A két torony végén rátapintott a lényegre. Sokan és jó szívvel emlékszünk J. R. R. Tolkien munkáira, gyakran mégis más-más szempontok alapján ítéljük meg irodalmát. A hobbit adaptációjának lezárultával megnéztük, mik azok az alapkérdések, amelyek rokonítják vagy éppen tökéletesen megkülönböztetik A Gyűrűk Urától és annak filmváltozatától.
A hobbit és A Gyűrűk Ura könyvváltozatai közötti különbség áthidalása volt talán a filmkészítők számára a legnagyobb kihívás. A 2000-es évek elején Peter Jackson kisebbfajta csodát hajtott végre: a fantasy-irodalom sarokkövének számító A Gyűrűk Ura történeteket úgy adaptálta filmvászonra, hogy nemcsak azok közül hódított meg tömegeket, akik addig járatlanabbak voltak a Tolkien-életműben, hanem a korábbi rajongók sem kiáltottak blaszfémiát. A közönség és a szakma egyaránt pajzsra emelte az új-zélandi rendezőt, akinek technikai tudása, mesélőkedve és az újítások iránti ösztönös vágya, de még a sokat kárhoztatott megalomániája is tökéletesen passzolt a világrengető epikus cselekmény megelevenítéséhez. Filmjeiben Tolkien lírai tájleírásai, aprólékosan kidolgozott világa, szerethető karakterei és bámulatos kalandjai úgy elevenednek meg, akár a könyvek lapjain.
A hobbit azonban több szempontból is más kategória. Nem esztétikai, hanem a célközönség, a műfaj és terjedelem tekintetében is. Az eredetileg az író saját gyermekeinek írt és felolvasott történet a tündérmeséket megidéző témával sokkal könnyedebb hangnemet üt meg, amelyben az események súlyát megérdemelt, de mégiscsak csodás megmenekülések, szerencsés fordulatok tompítják. Nem A Gyűrűk Urában látható, Jó és a Rossz világrengető küzdelméről van szó, hanem egy hazatérés ígéretét hordozó kincskeresésről, egy igazi kalandról, amely végén a mesék törvényeihez igazodva a kezdetkor gyámoltalan fickóból valóságos hős válik. A karakterek is kevésbé kidolgozottak, nem csoda, hogy a könyv mellett a filmben is lehetetlen vállalás volt 13 törpből hús-vér figurát domborítani. Így Bilbóval és Gandalffal kiegészülve a díszes kompániából akadnak fontos és kevésbé fontosnak tűnő személyek is, akik megismerését a nyelvi leleménynek kiváló, de a differenciálást jócskán megnehezítő névbeli hasonlóságok is gátolják. Egyúttal a törpök és Bilbó karikatúraszerű jellemvonásai kiváló humorforrásként funkcionálnak, amelyet Tolkien mesélő-anekdotázó nyelvezete is előszeretettel domborít ki.
A karakterek egy-két kivételtől eltekintve egyértelműen mellérendelt viszonyban állnak. Gandalf szokásosan a háttérből irányító bábmesterként kiemelkedik a csapatból, sőt a Hegymély királya, Tölgypajzsos Thorin is igazi vezetőként lép fel, de jelzésértékű, hogy már az elindulástól kezdve egyenlő mértékben tervezik egymás között szétosztani jussukat. A törpök gyakran egy olyan tömeg tagjaiként jelennek meg, akik funkcióban felcserélhetőek, bár Balin történelmi tudása révén kicsit több szerephez jut. A csoport homogenitását a filmadaptáció több trükkel is megpróbálja megtörni, például a csak a mozivásznon látható tünde-törp szerelmi szállal Kili is többször dramaturgiai középpontba kerülhet. Bilbó mint a történet középpontjában álló protagonista és azonosulásunk tárgya természetesen kiemelt figyelmet kap, de hatalma senki fölött nincsen. Ő a mesékből ismert funkcióra, „a legkisebb gyermekre” hajazó karakterként indul, aki termeténél és kezdeti ügyetlenségénél fogva is elnyeri szimpátiánkat, majd minden korlátot leküzdve saját hiányosságait előnnyé kovácsolva igazi hőssé válhat, amellyel kiérdemli a dicsőséges hazatérés lehetőségét. De addig is útját akadályok és nehézségek, kihívások és megmenekülések, segítőtársak és ellenlábasok, valamint varázslatos tárgyak szegélyezik. Itt kell megjegyezni, hogy a kissé modoros, de mégis cselekvő Zsákos Bilbó megformálásával az inkább passzívan szenvedő Frodónál sokkal hálásabb szerep jut Martin Freemannek, aki zseniálisat alakít mindhárom filmben.
A hobbit tehát sokkal inkább hasonlít a mesére, mint A Gyűrűk Ura, amely gazdag utalásokkal, távolba révedő kiszólásokkal inkább a mondákhoz, mítoszokhoz áll közelebb. Természetesen A hobbit is előszeretettel vázol fel a könyv (és a film) fő cselekményszálán túlmutató legendákat, de Középfölde történelme sokkal kisebb súllyal nehezedik Bilbóék vállára, mint a Gyűrű szövetségének tagjaiéra. Ilyen formán Peter Jackson műve nem vegytiszta adaptáció, hanem bizonyos szempontból inkább A Gyűrűk Ura előzményfilmje. A rendezőnek nemcsak terjedelmi (és bevételi) szempontok miatt, hanem a megnövekedett elvárások miatt is közelítenie kellett Bilbóék kalandját Frodóék kálváriaútjához. A hobbit könyvváltozatában a kincskeresés és a gyűrű megtalálása eredetileg nem rendelkezett azzal a súllyal, mint A Gyűrűk Ura megírása után. A Gollamtól elcsent gyűrű szimpla varázsgyűrűként jelenik meg, nem pedig a világot pusztulásba döntő hatalom gyűrűjeként, a világ sorsáról rendelkező entitás még hírből sem mutatkozik.
A két történet közötti különbségek áthidalása Tolkien számára is komoly munka volt. Ugyanez a feladat hatványozott kihívást jelentett előbb Guillermo del Toro majd Peter Jackson számára: az eredetileg kisregény méretű A hobbit először két-, majd háromrészesre tervezett filmadaptációjával meg kellett teremteni az összekötő ösvényt A Gyűrűk Urával. Míg A Gyűrűk Ura három könyvének filmre írásakor jelentős sűrítést kellett végezni, addig A hobbit számára a dramaturgiai kihívást azt jelentette, hogy Tolkien függelékeinek és a forgatókönyvírók kreativitásának felhasználásával kellett nemcsak trilógiává, de meséből mítosszá is hizlalni. A könyvben az olyan, csak említés szintjén megjelenő karakterek, mint Azog és Bolg, a filmben elsőszámú antagonistákként valóságos szervezőerővé válnak, de a kincskeresés mellett már baljós előjelek is Középfölde jövője felé terelik figyelmünket: a titokzatos fekete mágus megjelenésével a legrosszabb rossz, Szauron tevékenységéből kaphatunk ízelítőt, így önmagán túlmutató cselekményként már A Gyűrűk Urának is sikerül megágyazni A hobbit-trilógia végére.
A hobbit filmeket az adaptációs technika miatt többször is inkoherencia jellemzi. Az alaptörténet bájos humorossága – különösen A váratlan utazás esetében – és A Gyűrűk Urára tett komor utalások merőben más hangulatú jeleneteket eredményeznek. A gyermekeknek szóló poénok és a rettenet vízióját hordozó szekvenciák nehezen kerülnek egyensúlyba, bár Peter Jackson ebből a szempontból végül kétségtelenül megteremti az ideális hangnemet. Nem úgy a látvány és az események súlya között. A dramaturgiai bővítésnek köszönhetően az amúgy lineáris cselekményvezetést szüntelenül videojáték-esztétikát hordozó, hihetetlenül látványos akciójelenetek duzzasztják. Nem is baj, ha az akciórajongók számára is tesz néhány gesztust a rendező, hiszen a vékonyka könyvecske és A Gyűrűk Ura közötti mérföldes szakadékot megannyi izgalmas újdonsággal és feszes cselekményvezetéssel sikerült színesíteni. A problémát inkább az jelenti, amit Pásztor Balázs kollégánk is leírt kritikájában: A Gyűrűk Urával ellentétben A hobbitban nincs egyensúlyban egymással az események súlya és azok tálalása. Nem a létező világ megmentéséért kockáztatnak mindent a hősök, hanem egy kincsvadászat sikere érdekében. Hiába lesz látványos, kreatív, pörgős és gyönyörű minden akciójelenet, hiába veti be ismét a fokozást Jackson, A hobbit esetében többször is a harcok mögül egyszerűen kiveszik az izgalom, elkopik a feszültség. Nem érezzük azt, hogy egy-egy sikeres megmenekülésen a mindenség sorsa múlik, helyette a látvány öncélúvá, az attrakció töltelékké válik.
Ehelyett a két trilógia között a csodás jelmezek és ámulatba ejtő díszletek mellett a fő összekötőkapocs a kísértés motívuma lesz. Amíg A Gyűrűk Urában a hatalom gyűrűje próbálja bűvkörébe vonzani a hősöket, addig A hobbitban a Magányos Hegy gyomrában található felbecsülhetetlen mennyiségű kincs és az Arkenkő teszi próbára a legszilárdabb jellemeket is. Mindkét erő képes megmérgezni a felkészületlen elmét, és mindkettő a pusztulás ígéretét hozza meghódítói számára. Az öt sereg csatájában Tölgypajzsos Thorin növekvő aranyláza és belső vívódása már-már gollami méretekig jut, mintegy előrevetítve egy sokkal kisebb aranydarab, az Egy Gyűrű gonoszságát és erejét.
A Gyűrűk Ura és A hobbit trilógiák alapvető különbsége tehát elsősorban formájukból és a filmek mögött húzódó rendezői elvből erednek. Azon kívül, hogy – bár ez a filmeken talán nem is látszik – A Gyűrűk Urához képest A hobbit meseszerű és kevésbé epikus szerkezetű, Jackson első trilógiája minden tekintetben az átmenet, a változás, a váltás filmje. A hobbitban felfedezzük az erőket, megtaláljuk önmagunkat, ahogy Bilbó is felfedezi a benne szunnyadó rejtett képességet, A Gyűrűkben viszont hagyjuk eltávozni, de legalább is átalakulni őket.
A Gyűrűk… világa ezért az eposzi léptékű nagyregényhez hasonlatos, melyben a megkettőzött várostromdrámával nyomatékossá tett kollektív háborús cselekmény az individuális küzdelem gyötrelmeivel váltakozik. Mindez befolyással bír a dramaturgiára, a harcjelenetek jellegzetességeire, sőt még a főszereplő karakterére és a színészi játékra is. Az erő és a hatalom koncentrációja, a tett és erőfeszítés kulminálása a kor csúcseseménye felé halad, mely majd transzformációk sorával lépi át az új idők küszöbét, de a halmozás már Jackson A hobbitjában elkezdődik, megelőlegezve a Gyűrűk… gigászi küzdelmeit. Ezért kerül be már A hobbitba is az árulás vagy annak vélelme, a hatalom megrontó, őrületbe ejtő ereje és a háttérben rejtőző sötét zsarnok. (És mivel A hobbit később készült, mint a Gyűrűk, valószínűleg a kényszerszerű tétemelés és látványosság terhe miatt is.)
Míg Bilbó magáért a kalandért lelkesedve bontakoztatja ki személyiségét a filmben, addig Frodó önmagát feláldozva próbálja megmenteni a nyugalom és szerénység kis zugát, a Megyét. A Gyűrűkben a Megye zöldje és „kisszerű,” vidám, bukolikus békéje, amelyet nem érint a nagyvilág vad forgataga, szemben áll az egyre öntudatosabb gonosz éledező tűzvörösével és sötétkékjével, de hasonló szembenállás jellemzi a faentek ősi robosztusságát és az új rendet hirdető Vasudvard fémerődítményét. A tombolás, a tűz, a pusztítás, a háború veszélyezteti a természetességet és szerénységet, a tét tehát túl nagy, hogy félvállról lehessen venni: a világ – vagy így, vagy úgy – de mindenképpen átalakul.
A szembenálló erők ugyan viszonylag kiegyenlítettnek látszanak, de ez csak a felületes szem számára tűnik így. A háttérben transzcendens gonosz hatalom sűrűsödik, miközben ehhez mérhető jó sehol sem látszik. A mindenható jóságra egyetlen utalást tesz a film akkor, amikor Gandalf immár fehér mágusként elmeséli társainak, azért küldték vissza a halálból, mert feladata bevégezetlen maradt. Ez az erő viszont nem jelenik meg olyan nyíltan a világban, mint a gonosz. Ennek célja a minél kevesebb, de mindig időben érkező beavatkozás és segítségnyújtás, mely így megengedi a hősök önerőből történő fejlődését, és a segítő hatalmak valódi jóságának megmutatkozását. Így tud igazán jó lenni Gandalf, Galadriel vagy Elrond is.
A Gyűrűk Ura filmben tehát valójában nincsenek egy szinten a szembenálló erők, de az összefogás mégis győzelemhez juttatja a jókat, és történik mindez úgy, hogy a varázslatos és transzcendens lények már távozóban vannak Középföldéről. A jó erői tehát még hátrébb, még kívülebb húzódnak, de csak azért, hogy helyüket az emberi érettségnek, józanságnak és a világ birtoklásával járó felelősségnek adják át. Azok a mágikus szereplők és hatalmak, amelyek A hobbit filmben még szemtől szemben küzdenek meg a gonosszal, a Gyűrűkben folyamatosan a másodvonalba szorulnak.
A jó oldalán harcoló karakterek nagyrészt egyéniesítettek és lokalizáltak, nem mélységeiben kifejtett, de jól megkülönböztethető individuumok, akik között egyrészt a testvériesség és a bajtársiasság, másrészt az atyai kapcsolatok dominálnak. A jók hierarchiája leginkább ezekben az elfogadáson és tiszteleten alapuló apa-fiú viszonyokban mutatkozik meg, amelynek bizonyos keretek között része a versengés is (pl. Boromir és Aragorn), és amelyek többszörösen egymásra épülnek (Bilbó mint Frodó apafigurája, Gandalf még hatalmasabb gondoskodó alakjával a háttérben). Ehhez képest a gonosz erőkoncentráció arctalan és szigorúan hierarchikus: a Szauronnak engedelmeskedő Szarumán ugyanolyan szolgának és alattvalónak tekinthető, mint a Szarumán parancsára váró orkok. A gonosznak behódoló, az elhajló betagozódik a hierarchikus rendszerbe.
Ez a konzervatív és hierarchikus rend is jól mutatja a háború végeztével beálló korváltás kiterjedtségét, hiszen az öregek, az apák világa után a fiatalok ideje jön el. Az emberiség szövetségei felfrissítésével ugyan éppen felnőttkorába lép, de a világ csak úgy őrzi meg igazi otthon jellegét, ha az ember megőriz magában valamit az ifjúságából, amit a filmben a hobbitok képviselnek.
Mindkét trilógiában jellemző ráadásul a női karakterek hiánya, akik közül kettő eleve Aragorn szerelmi történetében kap szerepet. Éowyn harcos hajadonként sokkal inkább férfias karakter, és sorsa is a csatamezőn teljesedik ki, míg Arwen jórészt csak passzív, tétlen szemtanúja a kor eseményeinek (nem véletlenül tünde ő is). Az inkább Frodóval kapcsolatban álló Galadriel anyafiguraként szintén autoritást képvisel, amelyet még inkább nyomatékosít hideg karaktere és hatalmassága. A női princípium a szereplők helyett a gyűrűben összpontosul, amely a végső hatalmat jelképezi. A gyűrű az, amiért a vezetők és a hatalmasok, de szinte minden férfi harcol, a gyűrű ejti fogságba, bűvöli meg a körülötte lévőket, a gyűrű az, mely barátokat ellenséggé tesz. A film közelikben és szuperközelikben is kiemeli a gyűrű jelentőségét, önálló akaratát, szinte külön szereplőt formál belőle. Diagnosztikus jelentőségű a film karaktereivel kapcsolatban Gollam jelleme is. Az eltorzult lény önmagában egyesíti a jó és a gonosz gigászi küzdelmét, miközben rámutat a gyűrű hatalmának elállatiasító, elkorcsosító és kényszeres függővé változtató hatására, másrészt képletesen alternatív sorslehetőségeket és választásokat is felállít Frodó számára.
A Gyűrűk… dramaturgiai megoldásai ezért a legfontosabb szereplő, a gyűrű útját követik. A vándorlások, veszélyek és megmenekülések, kisebb csaták nyomán haladó történetet értelemszerűen maga a gyűrű indítja el, a világ pusztulásának kulcsa ugyanis bármit tönkretenne, ahol megfordul, a Megyét is, ezért elpusztítani csak keletkezésének helyén, Szauron közvetlen közelében lehet. Érdemes azonban itt kitérni a csata- és kalandjelenetek jellegzetességeire is, hiszen a cselekmény alakulásához nagymértékben hozzátartozik, hogy a Megyéből induló út eleinte kisebb, de ugyanolyan reális és komoly súllyal fenyegető veszélyei (pl. egy, később több lovas nazgûl) fokozatosan építkeznek a súlyosabb és egyre nagyobb ártalmak felé (Gandalf és a Balrog, orkhadsereg Minas Tirith előtt). A veszélyek súlya így végig megmarad, a fokozás (és jelen esetben egészséges tétemelés) pedig reálisnak és logikusan építkezőnek nevezhető, a csaták nem viszik el öncélúan a figyelmet. A várostromok elnyújtott hossza mindkét esetben az utolsó pillanatban következő csodás megmenekülés lehetőségét teremtik meg, a jóindulatú hatalmak beavatkozó szándékának jeleként (szellemhadsereg, sasok, Gandalf a rohani lovassággal). Ráadásul a nagy csata végül párhuzamba kerül a gyűrűvel vívott egyéni küzdelemmel, mely eleve relativizálja a csatamezőn történő eseményeket, hiszen az apró gyűrű egy egész univerzum sorsáról dönt.
A külön utakon haladó szövetségesek tetteit párhuzamosan mutatja meg a kamera, mely szintén a gyűrű önállóságát emeli ki, a cselekmény folyását pedig az is befolyásolja, hogy a gyűrű és hordozója kivel találkozik, mintegy kit csal magához a gyűrű. Az autoritással kapcsolatban álló személyek szinte mindegyike a gyűrű vonzáskörébe kerül, így a hatalom próbájának kiállása mindenki számára mérföldkő (ezen jut túl sikeresen Gandalf, Aragorn és Galadriel, és ebbe bukik bele Boromir). A túl nagy csábítás, az erő birtoklása (akár a jót, akár a gonoszt szolgálja) a hatalom gyűrűjével mindenképpen eltorzítja és pusztulásba viszi a népeket, így elkerülhetetlen, hogy a gyűrűt olyan lény semmisítse meg, amely szerény és a hétköznapokban, a hatalomtól távol él. Ezért feladata egyedül Frodónak a gyűrű cipelése, hiszen mások túl nagy hatalomhoz jutnának általa. Ez újra kiemeli a sorsdöntő háború nagysága és a megoldás kicsinysége közti ellentétet, a jelentéktelen hobbitlét pedig egyszerre rokona (már fizikai jelentéktelenségét tekintve) és kontrasztja (hatalma nagyságához mérten) a gyűrűnek.
A két trilógia talán legfontosabb különbsége a főszereplők jelleme – minden eltérés, a fent említett szempontok felfűzhetőek és megmagyarázhatóak ezzel a jellegzetességgel. Frodó valójában felajánlja szolgálatait, önállóan vállalja a küldetést, és a filmbeli többi hobbithoz hasonlóan döntő fontosságú cselekedeteket hajt végre. A gyűrű mindenki között viszályt szít a völgyzugolyi tanácsban, mindenki másra használná azt, azzal a reális veszéllyel fenyegetve, hogy a széthúzás erői végül a pusztulást hozzák el. Frodó ebben a helyzetben vállalkozik a lehetetlen feladatra, és a többiek (mágus, ember, tünde és törp) kénytelen ezt elfogadni. A hatalom nagy gyűrűjét csak a legkisebb, csak a legjelentéktelenebb hordozhatja, másban nem is bízna senki. Frodó az, aki ellenőrzése alatt tarthatja a hatalmat, miközben a gyűrű is folyamatos ostrom alatt tartja őt. A küldetés vállalása a szenvedés vállalása, Frodóé pedig igazi szenvedéstörténet. Bár cselekszik is, igazi ereje a fájdalomban, a halál elviselésében, megtapasztalásában áll. Ehhez igazodik a színészi játék is: Elijah Wood nem tesz mást, csak passzívan, magányosan szenved. Frodóból nem indul ki semmi maradandó, nincs igazi ereje, akarata, talán személyisége sem, de az individuális pokolraszállás pontosan ezt hoz neki. És ezért kell neki is elhajóznia az időtlenségbe, hisz a hétköznapi élet és a varázserők közötti közvetítő szerepet betöltve túlságosan felnőtté, túlságosan nem „evilágivá” vált.
Az emberek világa felemelkedőben, de az új kort nem ők vajúdják, hanem Frodó. Az ifjúság az, amely elhozza a jövőt, a kortalan szereplőknek pedig menniük kell Középföldéről. Az ember, ha megtartja magában a gyereket, megörökli a földet, de a film tanúsága szerint sem Frodó, sem Aragorn nem főszereplő. Az új világ örököse Samu, aki visszatérve az egyszerű és egysíkú, de boldog élethez, a mindennapok ismétlődésének mesélője lesz. Így adja át helyét A Gyűrűk Urában a varázslat a realitásnak, a fantasy a prózának, a nagy kaland a kis életnek.
