Fókuszban Kritika

Oslódásnak indult – Hóember

Hiába a 34 millió eladott könyv, a skandináv krimik aranykora óta a legerősebb Jo Nesbø kötetként számon tartott Hóember adaptációja nem több mint egy kellemesen feszült, hangulatos tucat thriller, ami langyossága miatt azonnali olvadásra van ítélve.

Kétségkívül az oslói lokálpatrióta Jo Nesbø a kortárs skandináv krimi egyik legbefolyásosabb alakja, akinek Harry Hole sorozata a műfaj egyik csúcsteljesítménye. Papíron immáron a 11. kötetnél járunk (a legújabb kötetről itt olvashattok), azonban az első rész megjelenése után 20 évet kellett várni Hole filmre lépéséig. Valahol szörnyen ironikus, hogy a skandináv krimi határait feszegető, fekete humorral átszőtt groteszk Nesbø-regény, a Fejvadászok előbb kapott filmet, mint a nyomozó zseni.

Hole kalandjai remek sorvezetőként szolgálnak, hogyha szeretnénk felfejteni a skandináv krimik paneljeit és működési mechanizmusát.

Adott egy alkohollal és saját démonjaival küzdő nyomozó, aki jellemzően egy olyan sorozatgyilkos után folytat elkeseredett hajtóvadászatot, aki valamilyen szörnyű múltbéli trauma hatására öl (legyen az vérfertőzés, szexuális erőszak, csonka család vagy öröklött betegség). A jelen történéseit soha nem tudjuk elválasztani a megoldatlan múltbéli ügyektől és tönkretett emberi sorsoktól, ezért az események eszkalálódása szükségszerű. Mindemellett a kietlen, rideg tájba kódolt társadalmi problémák megoldatlansága mellett időről időre felbukkan a politika mocsara is, amelyben nagyon könnyű elmerülni.

A Hóemberben a zsáner minden sajátosság megtalálható: Harry Hole nyomozó egy családanyákra vadászó sorozatgyilkost üldöz, aki már évtizedek óta tevékenykedik, és mindig egy lépéssel a rendőrség előtt jár. A könyv a hetedik kötet a sorozatban, a szerző ezzel ért fel a The New York Times bestseller listájának csúcsára és vált világméretű jelenséggé, érthető tehát, hogy ezzel kezdték az adaptációk sorát.

A rendezést Tomas Alfredsonra bízták, aki Engedj be! című filmjével bizonyította, hogy hihetetlenül erős atmoszférát tud teremteni, miközben egy alapvetően valóságtól elrugaszkodott műfajban (vámpírfilm) mutat be súlyos emberi drámákat. Alfredson most sem hibázik hangulat terén: a filmben egymást váltják a végeláthatatlan hómezők nagytotáljai, a mocskos, közönyös utcák és a szűk belső terek. Egy pillanat alatt beszippantja a nézőt a Hóember, ami skandináv krimik esetében alapkövetelmény, mégis van

valami melankólia Alfredson képeiben, ami fájdalmas líraisággal tölti meg a képeket.

Színészek terén szintén jelesre vizsgáztak az alkotók, ugyanis Michael Fassbender személyében kiváló Harry Hole-t találtak. A színész remekül gyúrja össze korábbi alakításainak legerősebb darabjait (A szégyentelen, Éhség, Eden Lake – Gyilkos kilátások), hogy megmutassa a nyomozó egyszerre kiégett, elszánt és esendő voltát. A mellékszereplők terén sem lehet okunk a panaszra, érdemes kiemelni az alig néhány percet vásznon töltő Val Kilmert, aki hátborzongató hitelességgel formálja meg a megtört, alkoholista magánnyomozót.

A Hóember adaptációja a cselekmény átültetésén és bemutatásán bukik el. A könyv egyik legnagyobb erénye az volt, hogy a több idősíkon zajló történet a nyomozást folyamatosan vakvágányra juttatta. Az olvasó szilárdan hisz abban, hogy ki a gyilkos, majd Nesbø egy tollvonással eloszlatja ezt az illúziót, hogy Hole-lal közösen mi magunk is újra kezdjük a nyomozást. Ezt a játékot Alfredson képtelen volt leképezni a filmben.

Rögtön a kezdő képsorokban tanúi lehetünk a jövendőbeli gyilkos gyermekkori traumájának, ami óriási, villogó betűkkel hirdeti, hogy mi lesz a motivációja az elkövetőnek.

Ezzel azonnal elvész a feszültség és a bizonytalanság egyik fő forrása, a történet pedig egy brutális gyilkosságokat bemutató „whodunit”-té degradálódik.

Hiába a majd’ 2 órás játékidő és a vágy a könyv összetettségének leképezésére, sajnos itt is csalódnunk kell. A múltbéli szálak felgöngyölítése csupán arra szolgál, hogy bemutassa a gyilkos már évekkel korábban is aktív volt (jé, komolyan?) és megerősítse Hole új társának motivációját, személyes érintettségét a nyomozásban. J.K. Simmons kiváló epizódszerepével a készítők megpróbáltak leképezni valamit a történet politikai vetületeiből is, azonban ez annyira vázlatszerű és kibontatlan, hogy nyomába sem ér Vangerek és Wennerström csatározásainak (A tetovált lány).

Nagyon furcsa helyzetben találja magát, aki megnézi a Hóembert. A film egyik jelenetében Harry Hole azt mondja kiábrándult rendőrtársának: „Nem erőltetheted össze a kirakós darabkáit”. Az embernek olyan érzése van, hogy látszólag a film puzzle minden eleme a helyén van (hangulat, brutalitás, csavaros cselekmény, színészek), azonban ezek mégsem állnak össze egy kerek egésszé. A film végén hiába jelentkezik Harry Hole a következő küldetésére, nem biztos, hogy nézőként érdemes vele tartani.

Belénk fagy a szusz a félelemtől: október 12. és 19. között zajlik a Skandináv krimi hét a Filmtekercsen! A legjobb északi pszichothrillerek, sorozatok, könyvek, portrék listába szedve vagy kritikaként – keress rá a címkére vagy kövesd a fejleményeket a nyitóoldalon!

Dunai Marcell

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..