Kritika

Aszexuálissá tettél – Ne érints meg!

Adina Pintilie alkotása az idei Berlinale Arany Medve-díjas filmje megdöbbentően személyes, provokatívan intim, igazi terápia a rendezőnőnek. A Ne érints meg! újraértelmezi a szexualitás és az intimitás törékeny világát.

Váratlan és meghökkentő Adina Pintilie első játékfilmes román rendezőnő berlini győzelme, mert olyan explicit és falakat döntögető alkotást készített, amely nehezen mondható mozibarátnak. Sőt, nézőbarátnak is csak akkor, ha elég nyitott a közönség. Ha a prológusban komótosan végigpásztázott férfitestnek köszönhetően megjelenő premier pénisz plán már túlzottan aggasztó a nézőnek, akkor jobb, ha a prüdériájával együtt egy másik filmet választ. Hangsúlyozottan nem öncélú a későbbiekben megjelenő meztelenség nagyfokú és bátor ábrázolása sem, a Ne érints meg! esélyt ad mind a lelki és mind a testi problémákkal küzdők kibontakozására.

Elfogadott a vásznon egy gyönyörű fiatal nő meztelensége, de megbotránkoztat egy idősebbé vagy egy mozgássérülté, esetleg egy transzszexuális ember fedetlensége?

Ők miért ne mutathatnák meg önmagukat és valósíthatnák meg elfojtott vágyaikat?

Adina keres valamit, hogy magában is rendbe tegyen dolgokat, mások hálószobájában és érzéseiben kutat, szégyenérzet nélkül belekérdez a legbensőségesebb részletekbe is, teszi mindezt egy kamera túloldaláról.

Dokumentumfilmet készít olyan emberekről, akiknek problémájuk van az intimitással.

Laura, egy középkorú nő elvesztette, Tómas, a furcsa betegséggel élő fiatal férfi elnyomja magában, a mozgáskorlátozott Christian, akinek a legkevesebb lehetősége lenne erre pedig megéli. Míg a két férfi gondja elsősorban a külsejükből eredeztethető, és ők egy érintésterápián vesznek részt, addig Laura problémája feltehetően az apjával való kapcsolatból fakadhat, és egy igazán különleges gyógymódot próbál ki. Férfi prostituáltak segítségével igyekszik enyhíteni problémáján.

Játékfilmre számítottam, de egy idő után elfogott az eleinte kellemetlen kétely, hogy több a valóság benne, mint hittem, végül az elmosódott határoktól teljesen elbizonytalanodtam, hogy mi a fantázia. Adina Pintilie nem először foglalkozik elsőre szokatlan emberekkel, készített már dokumentumfilmet pszichiátriai betegekről (Nu te supara, dar…), de most csavart egyet a megszokott filmezési szokásán. Pintilie egy képzeletbeli dokumentumfilmet készített intimitás hiányával küzdő emberekről, amely bebocsájtást nyújt a készítők színfalai mögé, néha még a szereplők rejtve maradt pillanataiba is, ahová nem követhette volna egy dokumentumfilmes kamerája őket. De ennél összetettebb a végeredmény.

A rendezőnő visszautasította a dokumentarista címkét, és a fikció és a valóság hibridjeként definiálta a Ne érints meg!-et.

A nevek sokszor a sajátjuk, pár szereplő valóban küzd a betegségével, például Christian Bayerlein a spinális izomatrófiával, Tómas Lemarquis teljes testszőrének elvesztésével. Mások a valódi munkájukat mutatják meg a vásznon: Adina Pintilie megjelenik rendezőként, a professzionális szexmunkások úgy viselkednek Laura Benson színésznővel, mintha a valódi kuncsaftjuk lenne. Így keveredik a valóság és forgatókönyv, a színészek és az önmagukat alakítók egy zavarba ejtően őszinte és bensőséges egyvelegbe.

Lassú folyású, meghitt gyógyulása ez Pintilie-nek, kevés mozgalmassággal, mert a folyamatok a bőr alatt mennek végbe a lelkükben. Mikor ellankadt egy jelenet ereje, a dinamikus zene zseniálisan visszazökkent, jelezve, hogy új fejezetbe lépett a történet. Laura élettelen, színtelen, szagok és ízek nélküli világa és otthona, ahová nemcsak a szex, de az érintések sem férkőznek be, Tómas igyekvése, hogy elfogadja önmagát és másokat, felfedezze a benne lappangó vágyakat, Christian kihívásokkal teli és érintésekre vágyó élete mind-mind felvetnek kérdéseket, amelyek tabuit Adina ledönti, és olyanokra is választ kapunk, amire a jó ízlés szerint nem lehettünk volna kíváncsiak.

Lehetne a Ne érints meg!-ről olyan távolságtartással beszélni, ahogy fényképezték — laboratóriumi fehér fények, az emberek a megfigyelt bogarak nagyító alatt —, de elveszne a nézőre gyakorolt hatása. Érezhetően egy önterápiás alkotás, Pintilie saját problémáját megoldja és kíváncsiságát is kielégíti, a film gyógyító hatását pedig a színészekre is kifejti. De míg ők visszanyerik az érintés utáni vágyukat, tőlem mintha elvették volna. Olyan kényelmetlen közelségből vizsgálta Pintilie az emberi testet, hogy a végére semmi különöset nem találtam már bennük, bármilyen szokatlannak, tökéletlennek is tűntek korábban.

Jelenetről jelentre egyre szebbnek láttam őket, közben lassan kiölték bennem a látottak az érzékenységet. Ha már nem botránkoztat meg semmi, akkor lenyűgözni sem fog a kialakult tompultság miatt. Mire a film elérkezik egy erotikusnak mondható jelenethez egy BDSM klubban, addigra annyira kiüresedett a meztelen test fogalma, hogy semmilyen hatást nem gyakorolt már. Mert mi izgalmas van a szexben, ha a testiség elveszti pikantériáját? Semmi.

Szinte elidegenedtem az intimitástól, egyszerre túl természetessé és közvetlenné vált a fizikai megnyilvánulása az embereknek.

Egy emberi külsőre sem tudtam már úgy nézni, mint korábban: minden furcsaságot, hibát elfogadtam, de semmi nem volt már többé különleges. A vetítés után rettenetesen nehéz volt ránézni az emberekre az utcán, átláttam rajtuk tisztán, meztelenek voltak a fejemben, és az egymáshoz fűződő gesztusaikat láttam csak, az azokban megbújó gyengédséget vagy távolságtartást. Túl a húson megláttam a meghitt közvetlenséget, de elvesztettem a szexualitást.

Ilyen erőteljes hatás után a néző megérdemelt volna egy katarzist, egy bölcsességet, amivel meggyógyíthatja magát, nem pedig egy leheletkönnyű egyszerűségű és magától értetődő befejezést. Más felszabadultságát látva még soha nem éreztem magam ennyire bezárva és kiüresedve.

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com