Hatalmas büszkeség azt látni, hogy milyen áhítattal állt ki az 56-os magyar forradalomért egy NDK-s osztály. Az igaz történetet feldolgozó A néma forradalom c. filmet szerencsére nem csak ezért jó nézni.
Kevés pillanat volt a mindenkori magyar történelemben, amikor annyi figyelem irányult hazánk felé, mint az 1956-os forradalom és szabadságharc idején. Számomra mindig is hatalmas büszkeséget jelentett az, hogy a nyugati gondolkodók kisebb vagy nagyobb tettekkel kiálltak nagyszüleim generációjának harcáért. És közben jó látni, hogy ez a folyamat nem állt meg, a mai napig hivatkozási pont az ominózus történelmi pillanat, amire érzékletes példa a Quentin Tarantino által producerként létrehozott A szabadság vihara. Nevezett dokumentumfilm témája a Szabadság, szerelemben is megjelenő 1956-os vízilabdameccs, ami egy meglepő mellékhatása volt a budapesti eseményeknek. Egy másik, kevéssé ismert pillanat volt az, amikor egy kelet-német osztály egy perc néma csönddel adózott a magyar forradalmárok tiszteletének.
A megtörtént eseményeket az egyik résztvevő, Dietrich Gartska vetette papírra, a regényből pedig Lars Kraume készített játékfilmet – egyben a forgatókönyvet is ő jegyezte. A direktor már forgatott erről a korszakról, Az állam Fritz Bauer ellen erős kézzel vezetett, de művészi értelemben konzervatív alkotás. Nincs ez másként A néma forradalom esetében sem.
A történet azzal indul, hogy egy kelet-német osztály Nyugat-Berlinbe utazik, ahol látnak egy haditudósítást a budapesti helyzetről. A diákok közös döntést hoznak: egy perc néma csönddel adóznak a magyarokért. Az esemény azonban váratlanul erős reakciót vált ki a politikai elitből. Maga az oktatási miniszter utazik el a kisvárosba, hogy megrendszabályozza az ellenforradalmi fiatalságot.
Egy jó történelmi filmben az osztály mindig a korabeli társadalom miniatűr mását testesíti meg – és A néma forradalom jó történelmi film.
Leginkább amiatt, hogy a szülők generációját is beemeli a történetbe. Kurt (Tom Gramenz) apja a helyi párttitkár, Theoé (Leonard Scheicher) azonban csak acélgyári munkás, Eriké (Jonas Dassler) pedig hősi halott katona, aki az ellenálló kommunistákkal együtt harcolt a nácik ellen. A viszonylag egyszerű bonyodalom – a néma csend – nem várt indulatokat kavar nemcsak a politikai vezetés szemében, hanem a tanulók családjaiban is.
Kraume lassan, módszeresen építkezik, néha visszalép vagy megpedz olyan szálakat, amelyek a történetre nem, de a karakterek jellemére hatással van – maga a forradalom ezért is egyre inkább háttérbe szorul. A csöndes, nyugodt kezdet így a film második felére lenyűgözően megtelik élettel: a diákok és maguk a szülők is egyre nehezebb döntési helyzetekkel szembesülnek. A következmények erős érzelmi hatása épp amiatt valósul meg, hogy a karakterek a döntéseik idejére már teljes valójukban kikristályosodtak, jónak vagy hibásnak vélt cselekedeteikkel teljes mértékben tudtam azonosulni.
A The Silent Revolution mégis egy konzervatív film. Leginkább a Katonában játszott A mi osztályunkra emlékeztetett, ami egy lengyel osztály tagjainak életét meséli el, általa lényegében az egész ország XX. századi történelmét. A film a darabbal szemben csak néhány hónapot ölel fel, így értelemszerűen kevésbé átfogó, de az erős hasonlóság jól érzékelteti a művészeti értelemben vett konzervativizmusát. Összehasonlítva például Michael Haneke A fehér szalagjával még élesebb a kontraszt: míg Haneke csak utal bizonyos folyamatokra, addig Kraume mindent világosan megmagyaráz.
A történelmi filmek szokásos hibáit így A néma forradalom is magán hordozza: míg a helyi kisközösség tagjait alaposan bemutatja, a vizsgálatot lebonyolító hatósági figura motivációjáról viszont semmit nem tudunk meg (épp ettől volt jó A mások élete). De vegyük a szerelmi háromszöget is, ami már-már kötelező elem egy történelmi pillanat bemutatásakor (a témánál maradva: Szabadság, szerelem). A végére túlzásba vitt érzelgősség pedig a gondolati konklúzióktól veszi el a teret. Az egész olyan, mint a Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel: szép emlékezés egy viszonylag ismeretlen történelmi pillanatra, de a jövőbe nem tekint.
Utolsó pontként egy megdöbbentően éles párhuzam: 1957 október 23-án, a forradalom egyéves évfordulóján egy fővárosi iskola diákjai, dacolva az országos félelemmel, egyértelmű tiltakozással foglaltak állást 1956 eszméi mellett. A Toldy Gimnáziumban történt néma tüntetés az ellenállás példátlan megnyilatkozása volt. Emiatt az osztály történelem tanárát Antall Józsefet 1959. október 23-án elbocsátották állásából…
