Fókuszban Kritika

Teremtés gyakorlatban – Solar Walk

Bucsi Réka pszichedelikus űrsétája, a Solar Walk kozmoszt pisáló farkaslámából, bolygókkal labdázó nyulakból, koktélt szürcsölő ufókból és egyéb furcsaságokból igyekszik összegyúrni a mindenség egyenletét.

Kezdetben vala a henger és a henger vala a nyúlnál. Nagyjából így startol Bucsi evangéliuma, ami eredetileg egy szűk egyórás jazzkoncert vizuális mankójaként funkcionált, hogy a hangok mellett a képektől is megkészüljenek az érdeklődők. Ennek a húsz percre szabott változata a Berlinalét is megjárt Solar Walk. Bucsi Réka már most velős filmográfiával büszkélkedhet. Diplomafilmje, a Symphony No.42 az Oscar-előszobájáig menetelt, de második, Love című rendezése is egészen a Sundance filmfesztiválig nyújtózott. A magyar animáció jövőjének legékesebb hangja most az univerzum belső mozgatóiról mesélt, ami alighanem tökéletes dobbantó lesz az egészestés debütáláshoz.

Míg a Symphony No.42 az ökológiai összeomlás szélén egyensúlyozó Földdel kapcsolatban rendezett egymás mellé impressziókat, addig a Solar Walk tovább tágítja a perspektívát és a Naprendszerünkre, sőt a kozmoszra helyezi a fókuszt. A pusztulás helyett a teremtés, a vég helyett pedig az origó ömlik az arcunkba, a Bucsira jellemző, alig kontrollált vizuális cunami formájában.

A kisfilm formanyelvét izgalmas eklektika jellemzi, amit talán a „részletgazdag minimalizmus” paradoxona fejez ki a legszemléletesebben.

A történet szimplifikált, 2D animációval megálmodott formái ugyanis egy impulzív, 3D animációban megkomponált rendszerbe ágyazódnak be, ami azért kifejezetten hatásos, mert az élénk környezet részletessége ellenére sem téríti el a figyelmünket. Itt persze nem élesen elkülönített stílusdimenziókra érdemes gondolni. A film testén belül gyakran helyet cserélnek vagy egymásba folynak különböző animációs technikai fogások, viszont a tekintetünk sosem csúszik ki a rendező kezéből. Ezzel bizonyos értelemben a sematikus háttérrel és kidolgozott karakterekkel operáló klasszikus animációk (amivel például az Illumination stúdió a mai napig házal) inverzévé válik a Solar Walk és a formai minimalizmussal húzza alá a lényeget.

Bucsit saját elmondása szerint a makroperspektíva és az átfogó filozófiai problémák mozgatják, ám a Solar Walk cselekményének talán legizgalmasabb aspektusa, hogy mozgásban látjuk egymásba rendeződni a mindenség kisebb-nagyobb halmazait. A filmnek van egyfajta álomszerű belső logikája, melyben jelentéktelennek tűnő gesztusok emelkednek kozmikus rangra és univerzumot formáló mozdulatok fulladnak banalitásba. A legfontosabb kérdőjel azonban ott feszül, ahol ez a furcsa rendszer elmozdul, és a kozmosz története megindul az ismeretlen felé.

Régre nyúló filozófiai probléma a mozgás misztériuma, melyben sok gondolkodó a teremtés kulcsát vélte felfedezni.

A világegyetem egyre bonyolultabbá váló mozdulatok sokasága, melynek forrása az arisztotelészi metafizika szerint az első dominólapot megpöckölő végső szubsztancia, a teremtő volt („a mozdulatlan mozgató”). Bucsi Réka szerint pedig a nyulak.

Jó, azért ennél valamivel cizelláltabb a képlet. Hiszen a szerzőt nem a mozgás eredete érdekli, hanem a mozgás maga. Űrsétánk során először absztrakt geometriai formák egyre bonyolultabbá váló rendszerét látjuk burjánzani: a kezdetben primitív alakzatok egymásba kapaszkodnak, hogy új funkciókat lássanak el. Majd kisvártatva feltűnnek a Bucsi korábbi munkáiból ismerős antropomorf állatkák is, akik egymáshoz és a világhoz való viszonyukban örökítik tovább a teremtés titkát.

A film filozófiája szerint a teremtés esszenciája az empátia, az alkotás végső értelme az önzetlenség. Az absztrakt tárgyak és a furcsa lények interakcióiban kifejeződik valamiféle szolid figyelmesség, amivel előremozdítják egymás boldogulását és amivel talán kevésbé magányosak a kozmoszban. Hiába keressük a narratív logikát és az intellektuális kapaszkodókat a cselekményben és az életben, az univerzum működését úgysem érthetjük meg. Amivel megközelítjük az igazságot, az a környezethez való viszonyunk.

A Solar Walk persze a szabad asszociációk tere. Nem szeretne előre megrágott bölcsességet tömni a nézők szájába, ennélfogva a pszichedelikus képsorok értelmezései nem szerepelnek a lábjegyzetben. A virtuóz formai megvalósítás néhol beleszalad az öncélúságba (a statikusan kimerevített 3D modellek számomra karcolták az összképet), ám a koherens filmográfiába illeszkedő, jól megkülönböztethető stílus újra felmondta a nyilvánvalót: a hazai animációs szcéna új szerzőt avatott. Szóval várjuk azt az egészestés antrét.

 

A cikk a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál és a Dot & Line közös kritikaíró pályázatára készült, melyen első helyezést ért el.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..