Fókuszban Kritika

A skorpió és a békák – The Meyerowitz Stories (New and Selected)

Adam Sandler szívbemarkoló alakítással lopja el a show-t Oscar-díjas kollégái (Dustin Hoffman, Emma Thompson) elől a diszfunkcionális családról mesélő The Meyerowitz Stories-ban. 

Dustin Hoffman, aki a cselekmény centrumában álló apa figuráját játssza, egy interjúban elmondta, sokaktól hallja panaszként, hogy diszfunkcionális családban nőttek fel, valójában azonban még nem találkozott olyan emberrel, aki ne diszfunkcionális családból származott volna. A provokatív nyilatkozat szemléletesen margózza Noah Baumbach filmográfiájának legfrissebb etapját, mellyel a rendező ismét bizonyította, hogy nála jobban kevés kortárs amerikai filmes ért a családi dinamikák ábrázolásához.

Az elmúlt években a direktor feleségével és alkotótársával, Greta Gerwiggel több olyan filmet is megalkotott (Frances Ha, Amerikai álomlány), melyek szeszélyes lány barátságokról szóltak. Legújabb rendezésével azonban visszakanyarodik első játékfilmjének és egyben első igazán komoly sikerének, A tintahal és a bálnának tematikájához, ami egy család felbomlásának eseményeit dokumentálta a ’80-as évek végén. A 2004-es rendezői debütálás Oscar-jelölést hozott Baumbachnak, míg a mozik helyett a Netflixen élesített The Meyerowitz Stories eddig egy Cannes-i füttykoncertre volt elég (bár, ennek vajmi kevés köze volt a film minőségéhez…), holott sok szempontból képes tovább vinni szellemi elődje hagyatékát.

A történet központjában ezúttal egy művész család áll, amit újra összefúj a szél, az idősödő szobrászművész apa (Dustin Hoffman) retrospektív kiállításának, majd váratlan megbetegedésének apropóján. A film epizodikus szerkezetű, a fejezeteket a Meyerowitz-gyerekek (Adam Sandler, Ben Stiller, ElizabethMarvel) történetei különítik el egymástól. Így sorakoznak egymás mellé a címbe foglalt Meyerowitz sztorik. A rendező sokszor érzelmi tetőponton, veszekedés, ordibálás közben szakítja meg a jelenetet. Az első blikkre kizökkentő, váratlan snitt váltások ügyesen jelenítik meg a karakterekben dúló frusztrációk lefojtását. Baumbach egymással szerves interakcióban veszi sorra a New York-i entellektüel família tagjait, a fókuszt azonban folyton áthelyezi hol az egyik, hol a másik karakterre. Ennélfogva klasszikus értelemben véve főszereplője sincs a filmnek. Maga a család a főszereplő.

A rendező saját bevallása szerint kedvel olyan karaktereket írni, akik többet képzelnek magukról, mint amik valójában. Ezt a vonalat erősíti a hófehér szakállú, levitézlett művész, aki saját szemében még mindig élő legendaként jár-kel a Földön, és akit mintha csak Dustin Hoffmanra öntöttek volna. Évek óta nem tapasztalt fényében tündököl Hoffman Harold Meyerowitz szerepében, aki Maureennel (Emma Thompson), az enyhén alkoholista poszthippivel már a negyedik házasságát tapossa. A csodabogár családfő drasztikus viselkedése egyszer sem rugaszkodik el olyan messzire a realitás talajáról, ahogy Baumbach gyakori írótársa és jó barátja, Wes Anderson vezénylete alatt történne. Teátrális érzelmi kirohanások nélkül is jól körvonalazódik a férfi romboló hatása, amit a két különböző házasságból származó három gyermekére gyakorol.

Adam Sandler, a szerény zenei pályát befutó Danny szerepében, a Kótyagos szerelem és a Funny People után újra eszünkbe juttatja, micsoda alakításra is képes, ha nem a saját feje után megy. Ő azon kevés színészek egyike, akiknek a tehetsége mellé valami penetránsan rossz ízlés társult és ezért akkor a legjobbak a vásznon, mikor nem azt csinálják, amit élveznek. Ezúttal a böfögős-pukizós irányról (sejtésünk szerint csak rövid időre) a passzív-agresszív apa viselkedésétől szenvedő fiú megformálása miatt tért le. A színész (szokatlan Sandlert ilyen jelzőkkel illetni…) portréja az apját idealizáló, ám az elvárásaihoz felnőni képtelen Dannyről nagyon finoman árnyalt, mégis tűpontos alakítás. A szorongó, érzelmileg frusztrált karakter minden apró gesztusával kiszolgálja a cselekményt. A precíz színészvezetés a másik két Meyerowitz-gyerek játékán is érezhető, akik Sandler figurájához hasonlóan neurotikusak.

A másik neves hollywoodi nevettető, Ben Stiller Matthew-ként, a család egyetlen jól kereső, ám a művészi pályáról letérő tagjaként jelenik meg. Ő a család kedvence, akit apja még úgyis képes elfogadni, hogy nem az ő nyomdokain haladt előre. Matthew-t pedig épp ez a szélsőséges kiválasztottságtudat traumatizálta. Így az apja szeretetére szomjazó és egyben rajongó Danny szenvedésének inverzét éli meg.

Az izgalmas karakterrajzok sorát a harmadik Meyerowitz-gyerek töri meg. Elizabeth Marvel karaktere mindig csupán a háttérben toporog, és tisztes távolságból szemléli a történéseket egyenesre vágott frufruja és nagy szemüvege mögül. Ez persze lehet egy tudatos rendezői instrukció, ami a háttérbe szorult nő izolációját hivatott kifejezni, ám gyakorlatilag irreleváns jelenléte foltot ejt a pontosan kiötlött narratíván. A The Meyerowitz Stories viszont nem az ő karaktere miatt válik kissé életlenné.

Baumbach legújabb dramedyjében sokszor átnyálazott témákról beszél a maga sajátos, kicsit Woody Allenre hajazó bensőséges stílusában. Míg A tintahal és a bálna egy család krónikájának sajátosan tragikus fázisát járta át, addig a The Meyerowitz Stories nem konkrét eseményen mereng. Baumbachot most sokkal jobban érdeklik egy diszfunkcionális család hosszú távú következményei. A gyerekek felnőtté válásán ejtett sebeire irányítja a néző figyelmét. Mikor még gyerekek vagyunk, és a szüleink veszekednek, az olyan mintha a világunkat tartó két isten feszülne egymásnak, ezt hivatott kifejezni a két mélytengeri óriás küzdelme, A tintahal és a bálnában.

Amennyiben hasonló fabulával szeretnénk szemléltetni Meyerowitzék tragédiáját, akkor a skorpió és a béka archaikus keleti meséje juthat eszünkbe. Ahogy a skorpió a békához – melynek a hátán ül, mégis belemar és mindketten elsüllyednek – úgy viszonyulnak a szülők is gyerekeik életéhez. Egy családban annak természetéből fakadóan, a gyerekek két ember érzelmi kilengéseinek vannak kiszolgáltatva, melyek így vagy úgy végérvényesen bélyeget nyomnak a jövőjükre.

A film sajnos nem evez olyan kényelmetlenül távoli vizekre, ahol a család intézményéről mondhatna markáns recenziót (kontraszt is lehetett volna a hippi karakter), inkább lefékez a családi anomáliák boncolgatásánál. Kárpótlásként mindezt a legmagasabb színvonalon teszi. A szülők akaratuk ellenére lehetnek szörnyetegek, akiknek az uralkodása alatt a gyerekek rezignációba, szorongásba merülhetnek. A Meyerowitz-gyerekek csalódásként tekintenek saját életükre, mert nem voltak képesek beteljesíteni apjuk meg nem élt álmait, ezért bizonyos értelemben sosem nőttek fel. A The Meyerowitz Stories azonban nem csupán a folyamatosan mélyülő lelki sérülések meséje, hanem a megbocsátásé is. Ami, még ha későn is érik meg az ember lelkében, elengedhetetlenül eredményez egyfajta magasztos kegyelmet.

A The Meyerowitz Stories ugyan ólomnehéz érzelmi terhet helyez a nézőire, mindezt olyan empátiával és fanyar humorral teszi, hogy közel sem válik súlyos filmélménnyé. Keserédes családi komédia, a’la Baumbach.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..