Elsőrangú nevettető, filmcsillag és majdnem A-kategóriás drámai színész. Jim Carrey sokat próbálkozott, és mikor azt hittük, már végleg visszavonul, hogy a festészetnek éljen, bedobta a Most nevess! című sorozatot, amiben ismét megmutatja, mennyire tehetséges. Persze ezt mindig is tudtuk róla, ezért összegyűjtöttük a 10 legjobb alakítását, hogy tisztelegjünk előtte.
Sok év háttérben maradás után Michel Gondry sorozata csábította vissza Jim Carrey-t a reflektorfénybe. Bár teljesen sose tűnt el, azért az évekig dobozban tartott Dark Crimes vagy a The Bad Batch mellékszerepe nem volt méltó a színész-komikus tehetségéhez. Az egyre inkább magába forduló Carrey már egy komplett életművet tudhat magáénak, ám úgy érezzük, mégis több van benne annál, amit eddig mutatott.
Azért nem panaszkodhatunk, több évtizedes pályafutásán végigtekintve elégedettek lehetünk, hiszen Carrey így is képes volt sokrétű előadóként megmutatni magát. Olyan figura ő, akihez még csak hasonlót se igazán tudunk mondani.
Íme az általunk legjobbnak gondolt alakításainak 10-es listája:
10. Lemony Snicket: A balszerencse áradása (Brad Silberling, 2004)
A 2004-es regényadaptációban Carrey Olaf gróf szerepét kapta, aki igen gonosz, ám annál tehetségtelenebb színész. Ez utóbbival nincs tisztában, de ez nem akadályozza meg abban, hogy egy „színésztársulatot” vezessen, melyben kollégái a bűntársai is egyben. Baudelaire-ék halála után a három gyerekük elhelyezése körül bonyolódik a történet, és itt jön a képbe Carrey mint Olaf, aki mindenáron a gyerekek gyámja akar lenni, de valójában csak az örökségükre fáj a foga, és minden lehető módon el akarja őket tenni láb alól. Még mellékszereplőként is kiragyog a filmből, kár, hogy a vállalkozás többi része nem üti meg az ő szintjét. Persze kalandos ökörködésnek elmegy, de esélyes, hogy Carrey nélkül még ennyit sem lehetne elmondani a filmről.
Itt is maszkok tucatjai alól kell megmutatnia páratlan arcjátékát és szuggesztív komikusi énjét, és ez jobbára sikerül is neki. Ez a film kiváló példája annak, hogy milyen sokat számít, ha egy jelenség is a vásznon van (persze Billy Connolly és Meryl Streep epizódszerepe sem elhanyagolható tényező). Még ha úgy is érzi a néző, hogy valamin elcsúszott a film, nem egy nagy durranás, Carrey-ért mégis megérte. Borzongatóan vicces, ahogy karikaturisztikus jelmezeiben gonoszkodik. És mennyire szomorú szerep ez: Olaf gróf mindenáron színész szeretne lenni, elismert és ünnepelt sztár – még szerencse, hogy Carrey életében mindez megadatott, és nem kellett hozzá szedett-vetett banda. (Moldován Tünde)
9. A Grincs (Ron Howard, 2000)
Ami a világnak Kevin és a Reszkessetek, betörők!, az nekem A Grincs, amelyet minden egyes évben átismétlek karácsonykor. Ez a film volt Carrey munkásságában a gumiarc kiteljesedése és utolsó darabja; ettől fogva átpártolt a komolyabb, illetve jellegzetes arcjátékát kevésbé igénylő filmekre. Dr. Seuss gonosz manója, aki ellopja a karácsonyt, Carrey előadásában vicces, kimondottan szellemes, de mindenek előtt szívet melengető. Az ember drukkol neki, hogy javuljon meg a jólelkű Cindy Lou Ki (Taylor Momsen) hatására, növesszen szívet, és a karácsonyi tolvajlás helyett inkább értesse meg a közönséggel, mi az ünnep lényege.
Ez a szerep tökéletesen eltalálta Carrey-t, ugyanis a többcentis maszk alól bátran kivillanthatta gesztusait, valamint illett is hozzá a színpadias játék, amelyet a forgatókönyv megkövetel. Hiszen a színészre mindig is jellemző volt a túlzás eszköze – nevezhetjük akár ripacskodásnak is, de szerintem ezt inkább a parodista énjére lehet visszavezetni. Viszont egy mesében, ahol ennyire érzékeny a téma, mint a karácsony, könnyű túlcsordulni. Carrey azonban nagyon ügyesen kapta el azt a pillanatot, ahol pont nem giccses az alakítás és maga a film. Nagyon jól ellenpontozta a téma és az alapszituáció habos-babos mivoltát ezzel a furcsán undok, ám mégis szeretnivaló karakterábrázolással.
Itt is jellemző, mint a legtöbb filmjében, hogy a karakter eljut A-ból B-be, ha nem is feltétlenül nagy ugrással, de mindig formálódik, fejlődik a jelleme. Mindezt fogyasztható formában, a lehető legszórakoztatóbban. Mert ahogy Carrey játszik az arcával, úgy nagyon kevesen. Arra pedig rajta kívül tán senki sem képes, hogy ilyen szinten elmaszkírozva is megmutassa valódi énjét: szőrösen, pocakosan, zölden, kilónyi sminkkel a testén is mindenki tudja, hogy ő az. (Moldován Tünde)
8. Kick-Ass 2. (Jeff Wadlow, 2013)
Carrey nem akciófilmjeiről híres, ezért volt különleges és izgalmas szereplése a Ha/Ver folytatásában. Bár Matthew Vaughn rendező már nem tartott velük, a lökött civilek szuperhősködését bemutató filmben a komikus egy nagy tekintélyű és biztonságot sugalló figurát, az Amerika-mániás Csillagsáv ezredest alakította. A kissé meredek ex-bérgyilkos az Igazság Mindörökké csapat vezéreként mutatott utat és szolgáltatott morált, miközben önfeledten élvezte, ahogy baseballütőjét lengetve és német parancsszavakra hallgató kutyáját, Eisenhowert bevetve odacsapott a rosszfiúknak.
A Kick-Ass 2. bár nem körülötte forog, képes volt betölteni azt az apafigurai űrt, melyet az előző részben Nicolas Cage Big Daddyje hátrahagyott. A könnyedebb vígjátékairól ismert Carrey-t pedig újszerű volt látni egy R-besorolású tetőtől talpig véres és alpári filmben. Emellett még a maszkulinabb szerep is jól állt neki: elképesztő, hogy el tudta magát adni akcióhősként is. (Szécsényi Dániel)
7. I Love You, Phillip Morris (Glenn Ficarra & John Requa, 2009)
Glenn Ficarra és John Requa nem utoljára készítettek portrét egy átverőművészről. Később Will Smith és Margot Robbie főszereplésével a Focusban szintén szélhámosokat helyeztek a középpontba, ám ott a szakma űzésének legmagasabb és legkifinomultabb szintjét mutatták be. Szinte már szuperemberek voltak, annyira agyafúrtan és ügyesen csavartak mindenkit az ujjaik köré. A Phillip Morrisban Steven Russell (Jim Carrey) közel sem ilyen figura.
Az igaz történet alapján készült filmben az örökbefogadott gyerekből felnőtt konstans hazugságban élő homoszexuális csaló otthagyja feleségét és gyerekét, hogy végre őszintén felvállalhassa magát és hetyeghessen a legmélyebb V-nyakú felsőket hordó fiúkkal. Állítása szerint a melegek élete drága mulatság, úgyhogy biztosítási csalásokat követ el: később a sors pofon vágja ezért, de felkínál számára egy új lehetőséget is. A börtönben ugyanis megismerkedik Phillippel (Ewan McGregor), az ártatlan és szerény meleg fickóval, aki kiút lehet neki ebből a mocsokból. Steven azonban túlságosan is hozzászokott a mocsokhoz, így nincs számára megállás…
Carrey egy rettenetesen antipatikus és szánalmas karaktert kelt életre. Olyat, aki bár egy ideig ügyesen viszi stiklijeit, 100% a lebukási rátája. Emellett pedig rossz ember is, aki a neki kedveseket sem kíméli. A homoszexuális oldalt pedig egészen bátran hozza, ezzel sikerült kellően elrugaszkodnia korábbi szerepeitől, de megőrzött magában egy kicsit a slapstickes, szerencsétlen, de valahogy mindig talpra eső karakteréből. Már csak a filmnek kellett volna felnőnie egy ilyen színészi játékhoz. (Szécsényi Dániel)
6. A Maszk (Chuck Russell, 1994)
A ‘90-es évek Deadpoolja kétségtelenül A Maszk volt – csak ő még annál is többet tudott. A negyedik falat áttörő szuperhős, aki kiforgatja nemcsak a filmes műfaji szabályokat, de ezáltal a nézői elvárásokat is. Chuck Russell azóta se tudott ennél jobb filmet csinálni, és Jim Carrey karrierjének nagy robbanása is volt ez a szerep Ace Ventura és Lloyd Christmas (a Dumb és Dumber főszereplője) mellett 1994-ben.
Stanley Ipkiss nyomorult kisember figurája egészen kifordul önmagából, mikor rábukkan a csínytevés viking istenének, Lokinak a maszkjára. Az álarc szinte korlátlan hatalmat ad viselőjének, de nem A minden6óhoz mérten: igazából előhozza a mindenkiben rejlő Tyler Durdent, csak hozzáad még egy rajzfilmszerű halhatatlanságot, humort és rengeteg vizuális geget.
A két figura (Ypkiss és a Maszk) megformálása pedig olyan szabad utat adott Carrey-nek, mely során jobban kiélhette magát, mint bármikor. Itt tényleg minden játszik: Looney Tunes-os fizika, rekeszizmot szaggató és egyszerre menő egysorosok, színészek paródiái, az egyik legmenőbb táncjelenet valaha, és a lista nem áll meg. Egy soha vissza nem térő lehetőség kimaxolása az, amit Carrey hozott egy – feltehetően a maszkhoz mérten – örökzöld moziban. (Szécsényi Dániel)
5. Én és én meg az Irén (Bobby Farrelly & Peter Farrelly, 2000)
Charlie jámbor és kedves, a légynek se tudna ártani. Az élet át is gázol rajta e tulajdonsága miatt: mindenki lábtörlője lesz és egy érzelmi roncs, aki próbál optimista lenni, de folyamatosan fogy a motivációja. Hank gátlástalan, falja az életet és mindenkinek megmondja, ami a szívén van. Modortalan, bunkó, de félelmet nem ismer. Charlie és Hank nem is különbözhetne jobban egymástól, ám valami mégis közös bennük: egy testben élnek.
A Farrelly testvérektől már megszokhattuk, hogy mindenféle nyomorú, rasszú, testfelépítésű és betegségű embert kifiguráznak. Náluk tényleg nincs tabu, és ez sokszor ízléstelenségbe csap át, ám néhol képesek szórakoztatóan önfeledt mozikat gyártani. Ez történt az Én és én meg az Irénben is, ahol a skizofréniát és a disszociatív személyiségzavart használták viccforrásként, Jim Carrey pedig a legtökéletesebb ember volt Charlie és Hank megformálására. Nyilván túlzásokba esik a film, főleg mikor a két személyiség küzdelmét láthatjuk egymással és másodpercenként változik, épp melyikük beszél és verekszik (önmagával). A helyzet abszurditása azonban nem von le Carrey alakításából, aki nagyon profin hozza a szerepet. Nem kis teljesítmény, amit egy ilyen „béna vígjátékban” az asztalra tesz. (Szécsényi Dániel)
4. Truman Show (Peter Weir, 1998)
Peter Weir filmje instant legenda lett. Valószínűleg ebben nagy jelentősége van Andrew Niccol fantasztikus forgatókönyvének. A főszereplő Truman Burbank idilli, fiatal házasok életét éli, és közben nem is sejti, hogy egész élete csak egy valóságshow, lakhelye pedig egy óriási stúdió. Nyilván mindenki fantáziáját megmozgatja egy ilyen egzotikus, mégis velejéig gyakorlatias, mindannyiunk hétköznapját érintő téma, amihez a ’90-es évek egyik legnépszerűbb színészét sikerült leigazolni.
1998-ban a Truman Show volt az a film, amivel Jim Carrey újra tudta hangolni saját magát. Noha korábban már szerepelt egy jobb sorsra érdemes Batman-filmben, ez volt az a fordulópont, ahol látszott, ez a férfi többre érdemes, mint Ace Ventura-filmek kétségtelenül humoros interpretációi. Burbank lett hát sokak kedvenc Jim Carrey-je, aki fontos üzenetet tudott elmondani közérthetően a média felelősségéről és veszélyeiről. Ebből a szempontból jól párosítható következő filmjével, az Ember a Holdonnal. 20 év elteltével világosan látszik, ezt a két filmet leginkább együtt érdemes említeni. (Sergő Z. András)
3. Ace Ventura: Állati nyomozó (Tom Shadyac, 1994)
1995 volt az az év, amikor Jim Carrey-t egyszerre három szerepéért jelölték Arany Málna-díjra: A Maszkkal, a Dumb és Dumberrel és az Ace Venturával volt esélyes a Legrosszabb új sztár címére. Látható, hogy Carrey művészetét akkor még nem értették, bár sokan ma sem ismerik el tehetségét és a humorért végzett áldozatos munkáját. Az Ace Ventura ugyanis nem csupán egyszerű marhulás, nagyon is megfontolt munka állhatott mögötte. Carrey elsősorban parodista, és ezt első világsikerű filmjében is megmutatja. A YouTube sorra dobja ki a videóit, amelyeken színésztársait vagy zenészeket, egyéb ismert embereket utánoz, és még úgy is vicces, ha az ember nem amerikaiként nem annak a kultúrának a része. És Ace Ventura ugyanígy parodizálja az összes önmagát komolyan vevő, marcona nyomozót, akikkel nem lehet viccelni. Mert Venturával lehet, és ő is viccel. Közben pedig kiderül, hogy az okos hülyéskedik, nem pedig a hülye okoskodik. Carrey nagyszerűen bánik az arcberendezésével, ezt még az Ace Venturánál komolyabb hangvételű mozijai is bizonyítják, de kétségkívül ekkor (és A Maszk elkészültekor) ragadt rá a gumiarcú jelző, amit aztán igyekezett mindinkább eltávolítani magától.
Hogy mit jelent Ace Ventura Jim Carrey életében? Szerintem ha soha nem játszott volna más jellegű figurákat, mint a különc, ám annál szórakoztatóbb nyomozóét, akkor is teljes lehetne az életműve. Ez a fajta humor, színészi játék ugyanis egyedülálló; annyira sajátos, hogy mindenféle filmjében felismerhető. Olyasvalaki ő a vígjáték műfajában, mint Tom Hanks a drámáéban. Eltéveszthetetlen, mindamellett nagyszerű és szeretnivaló. (Moldován Tünde)
2. Egy makulátlan elme örök ragyogása (Michel Gondry, 2004)
A csillagok ideális együttállása vezetett Michel Gondry 2004-es romantikus filmjéhez, melyben Kate Winslet ezúttal tökéletesen komoly párja Jim Carrey lett. Carrey ekkor már túl volt a gumiarc korszakán és az Ember a Holdonnal már bizonyította, hogy drámai színészként is megállja helyét. Charlie Kaufman keserédes forgatókönyvében újabb lehetőséget kapott, hogy a felfedje ezt a korábban nem eleget csillogtatott oldalát.
Az Egy makulátlan elme örök ragyogása a szerelem természetének sci-fi köntösbe ültetett feltérképezése: egy rosszul sikerült kapcsolat után nem kell mást tennünk, hogy megkíméljük magunkat a fájdalomtól, mint kiirtani magunkból a másik emlékét is. De mi van akkor, ha mindig ugyanazokat a hibákat követjük el? Mi van, ha a választásaink ismétlik önmagukat? Mi van, ha a szerelem így is, úgy is utat tör magának?
Meglepő, de ebben a filmben nem Carrey az őrült, hanem fordul a kocka, és partnere (Kate Winslet) bolondságait kell ellensúlyoznia. Joel veszedelmesen unalmas fickó, kiüresedett élettel: átlagos, kissé szorongó, de nagyon érzelmes. Talán ez az egyetlen film, amelyben Carrey-nek a legkevésbé sem volt szüksége egyedülálló mimikájára, mégis van annyira hatásos, mint mikor végiggrimaszolja a játékidőt. Nyilván a téma, a műfaj más, mint amit általában addig megszoktunk tőle, de az ember ezt a filmet látva mégis megnyugvással veszi tudomásul, hogy a gumiarc alatt mély érzelmek, nagyon is egyszerű, ám annál célratörőbb színészi eszköztár lapul. Egy-két jelenetben sejlik csak fel eltéveszthetetlen arcjátéka, de képes volt minimálisra szorítani, hogy alárendelje magát a cselekménynek. Bámulatosan adja át ennek a hétköznapi férfinak a fájdalmát, a kétségeit, a félelmeit. Annyira kevés eszközzel, hogy az ember el is felejti: a néhai Ace Venturát látja a vásznon. (Molnár Kata Orsolya, Moldován Tünde)
1. Ember a Holdon (Milos Forman, 1999)
Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, Jim Carrey élete alakítását nyújtotta Milos Forman talán legjobb filmjében. Kellett ehhez persze egy kortalanul hihetetlen személyiség, Andy Kaufman. A 20. század egyik legnagyobb showmanje méltó filmet kapott. Az Andy Kaufmant és állandó alteregóját, Tony Cliftont egyszerre megjelenítő Jim Carrey olyan átalakuláson ment végbe, ami legendás módon a forgatások közti szünetekben is meglátszott.
A színész egész végig Andynek hívatta magát, megjátszotta – vagy éppen tényleges átélte –, hogy ő valójában kicsoda, kiborította néha környezetét, de teljesen átvette az eredeti személyiségét. Erről Jim és Andy címen döbbenetes dokumentumfilm is készült eredeti felvételekkel, ami a tavalyi Velencei Filmfesztiválon debütált. Mindezek mellé az Ember a Holdon kiemelkedő film arról, mit jelent igazából a megismerés, és hogy mennyire lehetetlen mindez. Ahogy annak idején Milos Forman nekrológjában írtam, az Ember a Holdon óta nem hiszek a saját szememnek. (Sergő Z. András)
