Spike Lee és a BlacKKKlansman aktívan politizált, Lars von Trier és a The House That Jack Built horrorral provokált Cannes-ban.
Trump = Ku-Klux-Klan
Huszonhét év után egy igaz történetet feldolgozó politikai pamflettel tért vissza Spike Lee a 71. cannes-i filmfesztiválra: a hivatalos versenyprogramban bemutatott BlacKKKlansman című filmje azt állítja, hogy Donald Trump elnökké választásával a Ku-Klux-Klan jutott politikai hatalomhoz az Egyesült Államokban.
Az Arany Pálmáért versenyző filmek közül az egyik leginkább várt alkotást, amely egy politikai történet, egy klasszikus thriller, valamint egy akciófilm keveréke, hétfő este mutatták be a Croisette-en.
A forgatókönyv egy afroamerikai rendőr 2006-ban nyilvánosságra került, hihetetlennek tűnő, 1978-ban játszódó igaz történetére épül. Ron Stallworthnak ugyanis sikerült beépülnie az 1865-ben alakult rasszista, antiszemita, a fehér fajvédelmet hirdető és időnként bűnözői módszereket is alkalmazó Ku-Klux-Klanba, és lelepleznie a módszereiket.
A szervezetnek politikusi pályára készülő korabeli vezetője, David Duke (Topher Grace) a jelenlegi amerikai elnök ismert mondatait és szlogenjeit idézi (Amerika mindenekelőtt, Amerikai ismét nagy lesz) a film jeleneteiben. A kétórás krimi a tavaly augusztus 12-én Charlottesville városában az alt-right egyik szélsőséges csoportosulása által a polgárháború déli főparancsnoka, Robert Lee szobrának eltávolítása ellen rendezett tüntetés képeivel zárul, amelyen egy fehér fajvédő autójával az ellentüntetők közé hajt és egy nőt halálra gázol. A tüntetéseken ott volt és felszólalt David Duke is.
Spike Lee a gázolásban meghalt 32 éves Heather Heyer emlékének szenteli a filmet, amely Donald Trump beszédének egy részletével zárul, amelyben az amerikai elnök nem hajlandó elítélni a szélsőséges tüntetőket.
A filmet a díszbemutatón hatalmas ovációval fogadta a közönség, s a sajtóvetítésen is tapsoltak az újságírók.
A rendező cannes-i sajtótájékoztatóján kedden gyilkosságnak nevezte a fiatal nő halálát.
„Van egy alak a Fehér Házban, nem fogom kiejteni a nevét, aki ebben a fontos pillanatban választhatta volna az összetartozást a gyűlölködés helyett. De ez a szemét nem ítélte el a Klant, az alt-right mozgalmat és a rohadt nácikat” – mondta Spike Lee. „De azt akartam elmondani, hogy ezek a szélsőjobbos bunkók nemcsak az Egyesült Államokban léteznek, mindenhol ott vannak, és nem maradhatunk csendben, fel kell ébrednünk” – tette hozzá.
A film a Colorado Springs-i rendőrség egyik titkos ügynökének, a fekete bőrű Ron Stallworth nyomozását követi végig. A rendőrnek telefonon sikerül bizalmat kialakítania a szélsőségesekkel és beépülni közéjük, de amikor személyesen is találkozni akarnak vele, egyik fehér bőrű, zsidó kollegáját küldi el a találkozókra maga helyett. A főszereplőt John David Washington alakítja, akinek apja, Denzel Washington 1992-ben Spike Lee nagysikerű filmjének, a Malcolm X-nek a főszerepét játszotta. A fekete és a zsidó rendőr (Adam Driver) briliáns kettőse végig vígjátéki hangulatot kölcsönöz a tragikus hangvételű filmnek, és egyszerre teszi nevetségessé és félelmetessé a fehér fajvédők közösségét.
„Talán egy kicsit más”
A hét évvel ezelőtt provokatív mondatai miatt kitiltott Lars von Trier dán rendező egy horrorisztikus és erőszakos, nagy botrányt kavaró filmmel tért vissza a 71. cannes-i filmfesztiválra.
A versenyen kívül bemutatott The House That Jack Built a tökéletes mű megalkotására törekvő, elátkozott művészként bemutatott elmebeteg sorozatgyilkos portréját rajzolja fel erőszakos és kegyetlen jeleneteken keresztül, amelyekben elsősorban nőket és gyerekeket végez ki a Matt Dillon által alakított pszichopata főhős. A provokatív alkotás egyben a 62 éves rendező életműve összegzéseként is értelmezhető.
Az ováció, amellyel a Hitlert éltető megjegyzései miatt 2011-ben a fesztiválról kitiltott Lars von Triert a hétfő éjszakai díszbemutató közönsége fogadta, egyértelműen kisebb volt 155 perccel később, a film végén, de azok, akik nem hagyták el a termet a sokszor elviselhetetlenül kegyetlen emberölési jelenetek láttán, lélegzetvisszafojtva követték végig és hosszan ünnepelték a mélyen depressziós alkotást a fizikai és lelki szenvedésről.
A film ugyanúgy értelmezhető a 2000-ben az izlandi énekesnő, Björk főszereplésével készült Táncos a sötétben című alkotásával Arany Pálmát nyerő Lars von Trier lelkifurdalásaként, mint hitvallásként arról, hogy vállal minden provokációt, amit eddig mondott és megmutatott a filmjeiben.
A keddi sajtóvetítésen is megosztotta a film az újságírókat: egyesek az idei fesztivál egyik legkiemelkedőbb és legradikálisabb alkotásaként értékelik, mások felháborodottságuknak adtak hangot a vetítés végén.
Lars von Trier ezúttal nem tartott sajtótájékoztatót, a vörös szőnyegen annyit mondott a fesztiváltévé kamerájának, hogy reméli, a nézők meg fogják érteni, hogy ez a filmje „talán egy kicsit más”.
A The House That Jack Built öt részből áll, és mindegyik egy „incidenst”, azaz a Jack nevű sorozatgyilkos egy-egy gyilkosságát meséli el, amelyeket az egyébként valaha építésznek készülő mérnök művészi alkotásokként értelmez. A férfi ugyanis végig kommentálja a filmet saját személyiségzavaráról, az őt foglalkoztató filozófiai problémákról, a morálról, a művészi tökéletességről, a vallásról és az elérhetetlen tudásról, mégpedig egy, a néző által nem látott, az erkölcsre, a szerelemre, a családra, a vallásra hivatkozó Verge nevű férfinak (Bruno Ganz) – mint egy pszichiáternek – meséli el a gondolatait.
A feketébe öltözött idős Verge, aki végig visszautasítja a sorozatgyilkos művészként való értelmezését, a film utolsó jelenetében jelenik meg csak saját valóságában, amikor a halálba vezeti Jacket.
Az eleinte még komikus jelenetek a piros teherautójával száguldozó Jack kényszerbetegségeiről, tisztasági mániájáról fokozatosan fordulnak át horrorfilmbe, amelyben az erőszakot korábbi filmjeiben is gyakran alkalmazó rendező semmilyen tabu elől nem hátrál meg: az érzéketlen, végtelen nyugodt és intelligens főhős kínzásokat, gyerekgyilkosságokat, női testcsonkítások hajt végre, majd a holttesteket a háza pincéjében lévő hűtőkamrában tárolja.
A film megidézi Lars von Trier korábbi filmjeinek híres jeleneteit, és utalás történik a rendező botrányt kiváltó, Hitler iránt megértő kijelentésére is, amikor Jack a náci vezérre és minden más diktátorra, valamint a német hadsereg repülőire mint „ikonokra” tekint, és hosszan monologizál a tökéletes bűn szépségéről.
