Kiváló filmművész volt, kiváló operatőr – emlékezett hétfőn a napokban elhunyt Oscar-díjas Zsigmond Vilmosra Szabó István filmrendező. Rettenetesen érdekelte a fény, a fény és az árnyék viszonya – mondta róla Káel Csaba rendező, aki szerint az Oscar-díjas operatőr emberi nagysága abban rejlett, hogy imádta az életet, és minden díj és elismerés ellenére végig megmaradt annak a jó humorú szegedi srácnak, aki volt.
Szabó István szerint Zsigmond Vilmos „a legjobban elismertek, a legkiválóbbak közé tartozott azon magyarok közül, akik Amerikába kerültek”. A szarvasvadász című filmmel került az ismertség középpontjába, és egész pályafutása során tartotta munkájában azt a nagyon magas színvonalat, amelyet a közönség megismert az első filmjétől kezdve – méltatta az operatőrt az Oscar-díjas rendező az MTI-nek telefonon adott interjújában.
„Nagyon szomorú vagyok” – mondta Szabó István, hozzátéve, hogy vasárnap értesült a halálhírről. A rendező emlékeztetett arra, hogy Zsigmond Vilmos Illés György tanítványa volt a budapesti főiskolán és mindig nagyon nagy tisztelettel, szeretettel beszélt róla.
Elmondta, hogy többször is találkozott Zsigmond Vilmossal személyesen. „Végtelenül kedves és barátságos ember volt, ami természetesen hozzátartozik az operatőri munkához. Az operatőrök azok, akikre először ránéznek a színészek, hogy jó volt-e, amit csináltak. A rendezőt is kérdezik, de azért az operatőr szemét is keresik. És az ő barátságossága, nyugalma biztosan nagyon sokat számított mindenkinek, aki ránézett.”
„Egy operatőr csak annyira lehet jó, mint a film rendezője” – nyilatkozta egyszer az operatőr a Rolling Stone magazinnak. „Örülök, hogy Zsigmond Vili ezt így fogalmazta meg” – mondta ezzel kapcsolatban Szabó István. „Nem árt, ha van egy ember, ha meg tudja határozni az utat, amerre a szekér haladjon, akit rendezőnek hívunk, és ha mások eltérnek az úttól, akkor figyelmezteti őket. Ez a rendező dolga, egy hajóban evezünk, a rendező és az operatőr próbálja tartani az irányt.”
„Nagyon sok filmje áll közel hozzám, ő nagyon jó operatőr volt” – hangsúlyozta. „Nem uralkodott el soha egy saját stílussal a film fölött, nem akarta meghatározni a filmet úgy, hogy azt elterelje a saját irányától, hogy megmutassa, milyen operatőr. Alkalmazkodott a filmhez, és a film által igényelt stílusban dolgozott”.
Szabó István szerint Zsigmond Vilmost mindenki nagyon szerette, „a színészek különösen”.
„Mindig volt a nyakában egy fényképezőgép. Volt, hogy rohantunk ki a repülőtérre, már majdnem lekéstük a gépet, de amikor a ködben kibukkant a Nap, meg kellett állni, és csinált néhány képet. Hihetetlen szenvedéllyel foglalkozott a fénnyel” – emlékezett Zsigmond Vilmosra Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója, aki akkor került szoros szakmai és baráti kapcsolatba a legendás operatőrrel, amikor együtt dolgoztak a Bánk bán című operafilmen.
„Már korábban is ismertem, frissen végzettként asszisztense voltam egy filmben, amit ő rendezőként jegyzett – azt mondta, soha többé nem fog rendezni. Viccesen megemlítettem neki, hogy ha valaha forgatok majd egy filmet, szeretném, ha ő lenne az operatőre, amit meg is ígért. Amikor 2000-ben fölhívtam a Bánk bán-film kapcsán, felemlegettem neki ezt, és el is vállalta. Nagyon érdekelte a zenés film műfaja, addig csak a rock területén forgatott hasonlót. Hazajött, és ez lett az első magyar játékfilmje – ráadásul olyan helyszíneken forgattunk, ahol felnőtt, így például a Tisza-parton. Gyönyörű a nyitó képsorok impresszionista látványa, ahogyan a Tisza-parton felszáll a hajnali köd, és átszűrődnek a fények. Még arra is emlékezett, hogy milyen időpontban kell ehhez forgatni!” – mesélte Káel Csaba, hozzátéve, hogy Zsigmond Vilmos élete végéig büszke volt erre a filmre. „Kár, hogy nem készült külön film arról, ahogyan Zsigmond Vilmos hazatért, és újra találkozott az ifjúkorában hátrahagyott tájakkal, országgal” – jegyezte meg Káel Csaba.
Zsigmond Vilmos filmtörténeti jelentőségét ecsetelve kifejtette: valóságos forradalom volt, amikor az 1970-es években a magyar operatőr és mások átvitték Hollywoodba, majd ott zseniálisan kibontakoztatták az európai tudást, az európai stílust. „A 70-es évektől a legnagyobb rendezőkkel forgatott, a legnevesebb színészeket fotografálta. Több mint 65 nagyjátékfilmjével csodálatos, lezárt életművet hagyott hátra.”
Felidézte azt is, hogy bár Zsigmond Vilmos csak amatőr fényképésznek tartotta magát, fantasztikus fotókat készített; szeretett természetes módon fotózni, minél kevesebb digitális beavatkozással, ami ma már szinte elképzelhetetlen.
„Amikor 2003-ban kint voltam nála, láttam, hogy a garázsában mennyi előhívatlan negatív és elkészült fotó van. Itt fogant az ötlet, hogy érdemes lenne ezeket – legalább egy részüket, ez csak a jéghegy csúcsa – bemutatni egy kiállításon, majd közös barátunk, Romwalter Richie keresett meg egy konkrét elképzeléssel, amit egy szakmai stábbal kidolgoztunk és a legutóbbi Budapesti Tavaszi Fesztiválon meg is valósult a Ludwig Múzeummal közös szervezésben. A kiállítás óriási siker volt, és mivel úgy terveztük, hogy a mester 85. születésnapja is beleessen a tárlati időszakba, ezt is meg tudtuk ünnepelni – külön öröm, hogy ő maga is jelen volt.”
Káel Csaba úgy vélte: Zsigmond Vilmos emberi nagysága abban rejlett, hogy mindig önmaga tudott maradni. „Megmaradt annak a jó humorú szegedi srácnak, aki volt. Ezt megőrizte az Oscar-díja, a BAFTA-díja, a legnagyobb kitüntetések mellett is. Szerette a szépet, az életet, nagyon szerette a jó konyhát. Hirdette az élet szépségét, nagyon komoly, tanulni való örökséget hagyott ránk.”
A Müpa vezérigazgatója emlékeztetett arra is, hogy jelenleg vetítik az operatőr retrospektív sorozatát, amelyben bemutatják a legnagyobb rendezőkkel készült filmjeit. A Müpa-mozi következő alkalmán, január 17-én Az eastwicki boszorkányok című, John Updike regényéből készült filmet vetítik, és egyúttal megemlékeznek a művész haláláról is.
