Interjú

A bennünk élő idegen – interjú Erős Ferenccel a VI. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferenciáról

Az idegen – szabad asszociációk a filmművészet, a társadalomtudományok és a pszichoanalízis határvidékén” címmel tartották meg a VI. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferenciát Pécsen az Apolló moziban. Erről az eseményről kérdeztük Erős Ferenc szociálpszichológust, a PTE BTK Pszichológia Doktori Iskola professzorát.

Tematikáját tekintve más volt-e az idei rendezvény, mint az előző öt?

Az első Film és pszichoanalízis konferenciát 2006-ban szerveztük „Vászon és dívány találkozása” címmel, ami akár mottója lehetne a többinek is – bár a korábbiak még nem voltak adott téma köré rendezve.  2014-ben „titok” lett a hívószó, most 2016-ban pedig “idegen”, és ez utóbbinak több oka is volt. Az elmúlt hónapokban aktuális kérdéssé vált az idegenekhez való viszony, amely kérdést a menekültválság élezte ki. Természetesen korábban is volt idegenellenesség, és a kisebbségekkel szembeni előítéletesség is régóta foglalkoztatja a társadalomtudósokat. Éppúgy, mint a filmeseket, hiszen régóta témája már ez a klasszikus filmművészetnek. Amikor meghirdettük a konferenciát, sokrétűen próbáltuk végiggondolni az idegenség kérdését. Mert az idegen jelenthet társadalmi-szociológiai értelemben vett idegent, barátságos idegent, de lehet teljes idegen, mint az idegen bolygóról származó lények (Alien) is.

Ez a sokértelmű szó tehát egyaránt szólhat a bennünk élő idegenekről és a tőlünk távol élő idegenekről. A szó jelentéstartalma szerint jelölhet barátságos és elfogadó idegent, de lehet ellenséges és kirekesztő is, mi több, a megsemmisítés szándéka is felmerülhet a velük való viszonyban. Az idegenekhez való viszony gyakran ambivalens, lehet valami egyszerre ismerős és hátborzongatóan idegen, ez az, amit Freud „unheimlich”-nek nevez, és amivel oly gyakran él a filmművészet is Hitchcocktól Hanekéig.

A kétnapos konferencia során az idegenség legkülönbözőbb változatairól esett szó. Így többek között elhangzott egy érdekes előadás a bennünk élő idegenről. Itt Freudot újra megemlíthetjük, aki az önmagunkban lakozó idegenségre figyelmeztet. Hogy kell elképzelnünk ezt az önmagunkban lakozó idegent?

Olyannak, akiről nem is tudunk, de akivel együtt élünk. Kialakulnak bennünk interiorizált minták, olyan fantomok, amelyek beépülnek a személyiségünkbe és kapszulaként akár évtizedekre is elrejtőznek. De ez az „idegenként” bennünk élő részünk hírt ad magáról, ha érzelmi érintés éri. Válsághelyzetben, trauma esetén felnyílhatnak ezek a kapszulák, és „beleszólnak” az életünkbe. A terapeutának épp az lenne a feladata, hogy ezeket a fantomokat feltárja és megmutassa a történetüket az egyén életében. Mert ha valamennyire megismerjük a bennünk rejtőző idegent, akkor uralkodni is tudunk felettük.

Elképzelhető, hogy valaki soha nem találkozik az önmagában rejlő idegennel?

Persze. Hiszen a hatását észlelhetjük csak, és nem feltétlen tudjuk, hogy ezt a bennünk élő idegen okozta. Persze, ez azért nehéz kérdés, mert mindannyian hordozzuk mások hatását, a környezetünkben élő személyek lenyomatát. Hiszen az identitás is úgy alakul ki, hogy másokkal ismerjük meg saját magunkat, akik tükrözik a személyiségünket. Az én és a másik dialektikája alapvető kérdése a személyiség kialakulásának.

Ez az idegen a családban is felütheti a fejét. Erről is szól Till Attila Tiszta szívvel című filmje, ami kapcsán az apa idegenségét elemezték. De láthattunk egy filmrészletet is, ahol a pszichiátriai beteg testvére vált elviselhetetlenül idegenné a húga számára. Mi mozgatja ezeket a bonyolult családi érzéseket?

A filmrészletben szereplő pszichiátriai beteg lányt elfogadják és megértő szeretettel veszik körbe a szülei, de a húga kihallatszó üvöltözéséből megtudja, hogy milyen tehertétel is a testvére számára az ő betegsége, és hogy került emiatt hátrányos helyzetbe a családban – s ebből megérti, hogy mennyire terhére van a környezetének. Tehát a nyugodt felszín mögött egy rendkívül feszült családi dinamika rejtőzik. Az előadó azt elemezte, miért idegenek számunkra a mentális zavarral élők, és miként lehet megélni azt, amikor társas közegben megjelenik egy pszichiátriai beteg, és alkalmazkodni kell hozzá. Till Attila Tiszta szívvel című filmje kerekesszékes fiú hőse számára az apja megkettőzve jelenik meg: elképzelt apaként és valóságos apaként, de mindkét minőségében idegen a fia számára. Az előadás azt kísérelte meg nyomon követni, a fiú miként próbál mégis valamiféle személyes viszonyt kialakítani vele. (Kiss Virág: Tiszta szívvel – az idegen apa című előadása – a szerk.)

Stőhr Lóránt főként a romákról és az erdélyi magyarokról szóló előadásában az etnikai idegeneket vizsgálta. Az előadó a Lacant elemző Žižeket idézve beszélt arról, hogy a saját, megszokott énünktől eltérő apró különbségek érzékelése teszi idegenné a más etnikumokat. Hogy működik ez a való életben?

Bármilyen kiábrándító is, Žižek arról beszél, hogy igazán sohasem tudjuk szeretni a felebarátunkat, mert mindig van egyfajta távolság közöttünk, egy kis idegenség. Tehát az a parancs, hogy „Szeresd a felebarátodat” nem teljesíthető, mert mindig fennáll az idegenség, ami nem abból fakad, hogy a másikat nem tudjuk elfogadni, hanem hogy saját magunkat sem. Ezt vetítjük rá a másikra, s így mindig fennmarad valamiféle idegenség. (Stőhr Lóránt: A másság szerepe az etnikai identitás megkonstruálásában című előadása – a szerk.)

Mi ennek az oka?

Az énünk úgy fejlődött, hogy mindig a másikkal szemben alakítottuk magunkat. Ezért kerül szembe, amit ideálként szögeznek szembe velünk, azzal amilyenek valójában vagyunk. Ez a lacani tükörelmélet lényege, amiből Žižek is kiindul. Az apró különbségek érzékelését és felnagyítását Freud a „kis különbségek nárcizmusának” nevezte. Amikor tehát igazán csak kis különbségek vannak, akkor megpróbáljuk ezeket minél inkább felnagyítani és lényegessé tenni, éppen azért, hogy meg tudjuk magunkat különböztetni másoktól a saját identitásunk védelmében. A különböző etnikai konfliktusok is azt bizonyítják, hogy a kis különbségeket felnagyítjuk, hogy elkülöníthessük magunkat másoktól. Az ilyesfajta pozitív identitásnak óriási politikai jelentősége lehet etnikai konfliktusok esetében.

Fontos témaként merült fel a konferencián az emlékezés, az emlékezés hiánya és az utóemlékezet. Ehhez kapcsolódóan egy filmet is láthattunk: a Libanoni keringőt. Milyen szerepe van ezeknek fogalmaknak az idegenség élmény feldolgozásában?

A Libanoni keringő épp arról szólt, hogy azok az izraeli katonák, akik részt vettek a libanoni menekülttáborban történt eseményekben, nem tudtak, de nem is akartak visszaemlékezni a legszörnyűbb történésekre. Ehelyett mindenféle fedőemlékeik és rémálmaik voltak, és csak ilyesfajta fáradságos munkával tudták rekonstruálni a történteket. Ez a személyiség védekezése is, mert ők felelősnek érezték magukat, hogy felfegyverzett izraeli katonákként végignézték, ahogy a libanoni falangisták halomra gyilkolják a menekülttábor lakóit. Ez a film tehát a traumatikus élmények feldolgozásáról szól. Utóemlékezetnek pedig azokat az emlékeket nevezzük, amelyeket mi magunk személyesen nem éltünk át, mégis történetek, képek, eltanult viselkedések révén olyan élénkséggel és elevenséggel tudjuk feleleveníteni, mintha személyes emlékként éltük volna át. (Frigyes Júlia: Az eltűnt emlékek nyomában: Libanoni keringő című előadása – a szerk.)

Nemes László: Saul fia

De mi az utóemlékezet funkciója az ember életében?

Ez is a traumafeldolgozás egy módja, csak hosszan elhúzódó feldolgozása a megtörtént eseményeknek. Mindig a következő nemzedékek próbálnak így szembenézni az elődök által átélt és feldolgozatlanul maradt traumákkal. Ennek kitűnő példája a Saul fia, amely kifejezetten utóemlékezeti mű, hiszen a legifjabb nemzedék próbálja vele megmutatni, mi történt a nagyszüleikkel Auschwitzban.

Olvasd el a Saul fiáról írt kritikánkat!

Az előadások egyikén szóba kerültek az aszódi javítónevelő intézet lakói, akik filmterápiás foglalkozások keretében készítenek saját filmeket. A személyes élményeik és fantáziamunkájuk segítségével forgatott filmjeikkel miként tudják feldolgozni a saját traumáikat?

A nevelők azzal a feltevéssel adnak kamerát a javítónevelő intézetben élő gyerekek kezébe, hogy ha ők maguk tudnak beszélni a saját traumáikról, ha kamerába nézve elmondhatják egymásnak, mi történt velük, és hogyan élték ezt meg, akkor ez segíti őket abban, hogy mindezt feldolgozzák. A filmezés emellett még egy sor olyan képességet hoz ki ezekből a gyerekekből, amit korábban ők maguk sem gondoltak volna magukról. A kommunikációs képességet, azt, hogy kell a másikhoz odafordulni, vagy a filmes látásmódot. De nem utolsósorban annak az átélését adja meg nekik, hogy nem pusztán elszenvedői az eseményeknek, hanem aktív résztvevői. Ez hozzásegíti őket a saját idegenségük leküzdéséhez is, ami valamiképp közelebb viszi őket a világhoz. Mindez nagyon komplex hatással bír a gyerekekre, és nagyon jó, hogy ezt csinálják, még akkor is, ha nem lesz belőlük filmrendező.

Az előadások között két filmes eszköz – a filmakusztika és a plánok nyújtotta látvány – is nagyobb hangsúlyt kapott. A filmakusztikáról konkrétan a Saul fia kapcsán esett szó és Zányi Tamás, a film hangtechnikusa workshopot is tartott a témáról. Pszichológiai értelemben a hangok és zörejek milyen szerepet játszhatnak a filmben?

Zányi Tamásék éppen a hangeffektusokkal próbálták meg kifejezni az elmondhatatlant, amit képek segítségével nem lehetett megjeleníteni. Zányi azt mutatta be, milyen bonyolult pusztán hangeffektusokból értelmezni a körülöttünk lévő világot. De egyben azt is bebizonyította, hogy ezek az effektusok olyan üzeneteket is képesek közvetíteni, amit más érzékszervünk által nem észlelünk. Tehát a hang pszichológiai jelentősége fontos része a filmnek, de nemcsak a filmnek, hanem a hétköznapi életünknek is. Az idegenség észlelésében is fontos szerepe van a hangnak, ami mindig kívülről jön, és ha nem tudjuk azonosítani, az egyből az idegenség érzését jelenti számunkra.

Mindent egybevetve, elégedett volt a konferenciával?

Sok érdekes és időszerű előadás hangzott el, és most volt a legtöbb résztvevő. Gondolom, ez a mostani politikai-társadalmi helyzetnek, és Pécs viszonylag határhoz való közelségének is köszönhető. Érdekes kerekasztal-beszélgetések zajlottak, így a Saul fia című filmről, amelyen részt vett a rendező, Nemes Jeles László, Zányi Tamás, a film hangmérnöke, Kende János filmoperatőr, Székács-Weisz Judit londoni pszichoanalitikus és Pintér Judit Nóra pszichológus és filmesztéta Szegedről. A beszélgetést Stark András pécsi pszichiáter moderálta és a közönség soraiból is többen hozzászóltak. Bemutattuk a konferencián Tadgh O’Sullivan ír filmrendező A fal című dokumentumfilmjét is, amely után izgalmas kerekasztal-beszélgetést tartottunk a jelenlévő rendezővel. Összességében az eddigi hat közül ez volt az egyik legsikeresebb konferencia.

Argejó Éva

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..