Az elmúlt évek számtalan sikeres magyar filmjének (Moszkva tér, Hukkle, Saul fia, Tiszta szívvel) és sorozatának (Terápia, Aranyélet) akusztikai világáért felelős szakemberrel, Zányi Tamással beszélgettünk legújabb munkájáról, a Napszálltáról és a hangmesteri szakma egészéről.
Hangmérnök vagy hangmester?
Egy darabig a hangmérnök kifejezést használtam, mert a köznyelvbe ez ivódott be jobban, ám a rendszerváltás után megszűnt az a konvenció, amikor valóban villamosmérnöki végzettség volt szükséges a hangmérnöki státusz betöltéséhez. Ezt követően bárki gyakorolhatta ezt a szakmát, majd ’95-ben elindult nálunk, a Filmművészetin (ma Színház-és Filmművészeti Egyetem – a szerk.) a hangmesteri képzés, amit azért kereszteltünk el így, mert nem a mérnöki, hanem a művészi képzésbe lett integrálva. Mellette persze tanítunk hangtechnikát is, de mégis amikor filmhangot csinálunk, a műszaki, technikai oldal nagyon a háttérbe kerül, evidenciává válik, és az alkotói, művészeti aspektus dominál. Ezért most már nem esik nekem annyira jól ez a hangmérnök (nevet)!
Így, hogy ebben a kifejezésben megállapodtunk, hangmesterként az ember hogyan készül fel egy olyan kosztümös film hangzásának a megteremtéshez, mint a Napszállta?
A Napszálltánál a forgatás előtt fél évvel már elindult az előkészítés és a hangról való ötletelés. Elsősorban a szereplők kapcsán, hiszen több külföldi színész is játszik a filmben. Én nem tartom szerencsésnek, amit egy csomó régi magyar filmben is látni, például a Mephistóban, ahol ugye Brandauer személyében külföldi a főszereplő és utólag szinkronizálják magyarra. Még a laikus is látja, hogy az ajakformálás és a szöveg belső ritmusa sántít. Én úgy gondolom, a színész karakteréhez nemcsak az arca és a kosztüm tartozik hozzá, hanem a hangja is, miért cserélnénk le? Igen ám, de a rendező nem talált a magyar színészek közül olyat, akit el tudott volna képzelni a kalapszalon tulajdonos vállalkozó szerepére, így kapta meg a szerepet a román származású Vlad Ivanov. Aki viszont nem tudott magyarul, így az erdélyi Molnár Leventének kellett megtanítania, aki szintén szerepel a filmben, és aki románul és magyarul is kiválóan tud. Habár Vlad csodálatosan megtanult, az erős akcentus miatt nem az ő hangja maradt a filmben, de legalább jó alap volt az utószinkronhoz, ahol végül a karakter Kardos Róbert orgánumán szólalt meg. A színészek hangján kívül meg kellett nézni a korszakot is, amely nagyon összetett és bonyolult a mai ember számára.
Operatőrként, látványterezőként nagyon sok archív anyag áll az ember rendelkezésére, gondolom ez a te munkádban nem ilyen egyértelmű.
A film előtt készült egy nagyon részletes kutatás a századelő Budapestjéről, de mint mindig mindenben, ugye az a probléma, hogy ezekhez nem társulhatott hangfelvétel. Fotók, leírások voltak, de a hangfelvétel-készítés még nem állt olyan szinten, hogy rögzíteni lehetett volna az akkori villamos hangját. A kosztümös és a kortárs témájú filmek között fontos különbség, hogy utóbbinál talán kicsit jobban előre kell tervezni, főleg a korabeli zajok, zörejek, atmoszférák miatt.
Laikusként is feltűnő, hogy Nemes Jeles László filmjeiben nagyon karakteres eleme a történetmesélésnek a hang. Milyen a rendezővel a közös munka, valóban részletesebb instrukciókat ad a hangszerkesztés terén?
Ezt nehéz összehasonlítani, mert minden rendezőnek megvannak a saját elképzelései. Ez nem jó vagy rossz kérdése, de Lászlónak valóban különleges érzékenysége van a hangi részletek iránt. Van olyan rendező, aki vastagabb vonalakban szeret dolgozni a hangok terén. László viszont mindig is szeretett elmélyülni a hangszerkesztés minden rétegében, nemcsak a zenében meg a színészekkel való munkában, hanem a zörejtárunkból is előszeretettel szemezgetett az aktuális jelenethez.
A Napszállta esetében az összkép milyen arányban állt össze a forgatáson rögzített hangokból és a fiókban tárolt effektekből?
Én ezt kiegészíteném még egy szemponttal, hiszen három fő forrása van a hangoknak. A forgatáson felvett hangoknál általában a színészek dialógjára összpontosítunk, persze ilyenkor sok háttérzajt is rögzítünk. Fontossági sorrendben a második réteg az, amit a forgatás után mi hozunk létre, nem azonnal nyúlunk a hangeffekttárhoz, az idézőjelben vett konzervhez. Megnézzük, hogy a forgatáson használt kellékekkel mit tudunk még pluszban felvenni. Én volt, hogy a forgatási napok szüneteiben elmentem a kalapszalonba, és rögzítettem mindenféle hangokat, zörejeket. Később ezt a munkát folytattuk a stúdióban. A hangeffekt-tárat mindig akkor vesszük elő, ha ezen felül van olyan, amit mégsem tudtunk rögzíteni. Egyébként az összes hangot később manipuláljuk, sosem egy az egyben szerkesztjük be, mert az tök unalmas és ismétlődő volna. Úgy vágjuk, szerkesztjük, nyújtjuk, hangszínezzük, hogy adott esetben egy bizonyos forráshangból egy teljesen más típusú hang születik. Mint atomot vagy molekulát használjuk egy új szövet megalkotásához.
A Saul fiához rengeteg hangsávval dolgoztatok, ez a Napszállta esetében is így van?
Igen, de ez igazából minden filmnél így van. A hangsávok mennyisége nem feltétlenül a minőség hordozója, ám ahogy az ember elmélyül a hangok világában a rendezővel együtt, azzal párhuzamosan felszaporodik a hangsávok száma. Így könnyen megszülethet két-, három-, esetleg négyszáz hangsáv is, de van, hogy helyenként csak három-négy szól egyszerre. Ilyen mennyiségű hangsávra azért van szükség, mert
sokszor, amit a néző csupán egy hangnak hall, hogy például valami leesik a hátunk mögött, azt lehet, hogy négy-öt hangsávból kevertük össze.
Mi volt a legnagyobb kihívás a Napszállta hangmesterként?
Egy összefüggő, nagy kihívás volt. Versenyfutás az idővel. Egyrészt tovább tartott az utómunka, mint a Saul fiánál, bár az sem volt kevés, amit azon a filmen dolgoztunk. A forgatás szeptember elején ért véget, és tudtuk, hogy áprilisra be kell fejezi a munkát, mert Cannes-ba szerette volna nevezni a filmet a produkció. Egy két és fél órás kosztümös filmre mindössze fél év képvágásra és hang utómunkára nagyon kevés idő. Így elkezdtünk a képvágással párhuzamosan dolgozni. Ahogy vágták a képet és alakult a történet, úgy szerkesztettük a hangot, ami eredményezett egy technikai feladatrendszert, hogy hogyan megyünk utána a folyamatosan változó képi világnak, az egyre szaporodó hangsávokkal. Ezzel párhuzamosan kellett az idegennyelvű színészeknek magyar hangot is találni, zajlott egy voice casting. Vlad (Vlad Ivanov – a szerk.) szerepére is tizenegy magyar színészt meghallgattunk, többször, több körben. Így a feszes tempó mellett intenzíven kellett foglalkozni a színészekkel és a zenével is. Egy darab nehézséget nem tudok említeni, de megfeszített tempóban, jóval több mindennel foglalkoztunk a Saulhoz képest.
A két film között ebben ragadható meg a fő különbség az alapvetően hasonló koncepció mellett? Hogy sokkal nagyobb volt a nyomás és a felelősség rajtatok?
Igen, mert ott arról volt szó, hogy elkészültünk egyszer decemberben, amikor nem adta oda a produkció a Berlinaléra a filmet, hanem Cannes-ba szerették volna vinni. Ezután még volt egy csomó időnk a cannes-i filmfesztiválig dolgozni rajta. Végül a Napszállta nem jutott el Cannes-ba, így akár nyáron még lehetett volna dolgozni rajta, csak már elfogyott az erő, az energia, a költségvetés, a stúdióidő, hiszen a Napszálltánál továbbá zajlott a laborálás és kópiakészítés is. Ilyenkor, ha kifut egy produkció, nagyon nehéz újratervezni. Ezen kívül szerintem amúgy is teljesen más film a kettő. Attól még, hogy hasonló képi megoldásokat használ, mint a Saul fia, nekem eszembe nem jutna, hogy párhuzamot vonjak a két film között. Én egészen máshogy látom, számomra ez egy teljesen más történet, teljesen más világ. Emiatt egy önálló, újszerű munka volt. Ráadásul a játékidő tekintetében is kiütközik a két film közti különbség, hiszen a Napszállta egy 40%-kal hosszabb film, és hogy milyen filmidőt kell hanggal kidolgozni, az is rengeteget nyom a latba.
A koncepció is más volt a film hangzását tekintve? Vagy itt is ugyanezt a részletgazdag hangvilágot igyekeztetek megütni?
Igen, a részletgazdagság és a gazdag akusztikus háttérszövetek itt is kiemelt jelentőséget kaptak.
A játékfilm egyébként mindig ezt csinálja, fikciót gyárt, és hallhatóvá tesz olyan hangokat, amiket egyébként nem hallhatunk, vagy éppen elhallgattat olyanokat, amik a valóságban alakítanák a cselekményt. Művészi szándék kérdése, mi alkotja egy film hangszövetét, de a koncepció mindig az, hogy nem csak egy síkja van a hangnak, hanem ahogy a valós életben, vannak mélységei.
Távolabb állnak, állhatnak emberek, ők beszélhetnek oldalra, behallatszódhatnak dolgok, de ezekről mindig úgy próbálunk gondolkodni, hogy ne azért legyen benne, merthogy milyen jól szól, hanem mert próbálunk a filmmel és a történettel együtt menni. Ez a gazdagság pedig nem annak a következménye, hogy mindenképp fel akarjuk tölteni a filmet hangsávokkal, hogy legyen valami plusz, hanem a rendezőnek van erről elképzelése. Ebben a szubjektívan bolyongó kameravilágban fontos a hangi rétegek szerepe, hiszen képesek érzéseket, élményeket, asszociációkat kelteni a nézőkben a képi információn túl.
Javíts ki, hogyha tévedek, de én úgy tudom, a forgatókönyvek általában kevesebb információt tartalmaznak a hangokról. Persze van kivétel, mint mondjuk a Hang nélkül című horrorfilm, de nem ez az általános. Élvezed ezt a nagyobb alkotói szabadságot?
Igen, de ez az alapvető különbség a kép és a hang között: a kép sokkal jobban tervezhető előre. Egyszerűen vizuális faj vagyunk, én is. A vizuális információk megtervezhetőek, lerajzolhatóak, készülhetnek látványtervek.
A látható elemek könnyen leírhatóak, lényegében az írás is egy vizuális alakzatsorból áll, könnyebben formálhatjuk szavakká azt, amit látunk. Az emlékeink is nagyon vizuálisak. Könnyebb előre kitalálnom, hogy szeretném, ha a háttér piros-kék kockákból állna, de azt, hogy hangban mit szeretnék, azt nagyon nehéz előre meghatározni még nekem is.
A dialógusokon kívül szinte alig-alig lehet valamit előre megtervezni, mert annyira a történetből és a képi szerkesztésből fog majd következni, hogy milyen akusztikai világa lehet egy filmnek.
Persze mindig vannak utalások, a Napszállta forgatókönyvében is dőlt betűkkel jelezte a forgatókönyvíró csapat az elképzeléseit. Ám azt, hogy az a kívánt atmoszféra milyen elemekből áll össze, milyen arányban, hogy valójában hogyan fog szólni… előre szinte lehetetlen megtervezni. És szerintem nem is érdemes. Sokkal fontosabb a film ritmusát meghatározni.
Ez nagyobb teret ad neked?
Hát, mindenképpen, ez nekünk azért ad nagy teret, mert előre nem tudjuk pontosan, hogy milyen hangokkal vagy épp azok hiányával fogjuk megtölteni a film bizonyos részeit. Itt nem a mennyiség a lényeg, hogy hány hangot használunk, hanem hogy mit használunk, milyen céllal és milyen hatást érünk el vele. Ez a kötetlenség a hangtervezéssel foglalkozók számára, nevezzük hangmérnöknek, hangmesternek, sound designernek vagy egyszerűen sound editornak, alapvetés. A hangkonstruálás tulajdonképpen egy szabad asszociációs játék. A hangmontázs kifejezése egyébként Eisensteintől és az orosz montázs iskolától származik. Amikor elkezdtek játszani a képvágással, Eisenstein rájött, a képet csak vízszintesen lehet vágni, így jött létre a lineáris vágás, de a hangot lehet függőlegesen is. Ő mondta, hogy ez a vertikális montázs. Lényege, hogy a hangmontázs készítésével foglalkozóknak óriási lehetőségük van.
Amiatt, hogy a hang nagyon szubjektív, bizonyos határok között nagyon sokféle hangot teljesen más dolgokkal lehet helyettesíteni. Adott esetben elhiszed, hogy a fagyasztott borsó potyogtatása lehet jégeső hangja is.
Mondjuk ennél még vannak durvább példák is. Lényeg, hogy ez egy annyira nagyszerű asszociációs játék, hogy előre nem tudom, a rendező sem tudja, mit szeretne oda. De elkezded nézni a képet, átérzed a film ritmusát, a karaktert, és a hangok jönni fognak. Méghozzá lehet, hogy egészen más forrásból, mint azt valaha gondoltad volna.
Említetted, hogy az emberi jelenlét a glóbuszon alapvetően képi, hiszen emlékeink túlnyomó részét, mintegy 70%-át vizuális ingerből nyerjük. Ennek ellenére egy rossz vágásnál sokkal zavaróbb, ha megtörik a hang folytonossága. Hogy értékeled a jó hangmesteri munkát? Az a jó hangtechnikai munka, ami annyira együtt pulzál a képpel, hogy talán fel sem tűnik a jelenléte?
A képpel és a történettel egyben kell valahogy lennie a hangnak, az, hogy mindig együtt pulzáljon a képpel, nem feltétlenül követelmény, hiszen valamikor éppen az szolgálja leginkább a filmet, hogy egy másik irányba kezd el működni. Lehet, hogy a kép áll, a háttérben homály uralkodik és életlenség, ám az ember valahogy kívánja, hogy hangokkal megelevenedjen az akusztikai dimenzió. Nehéz megfogalmazni, hogy mindez mitől lesz jó. Nem tudom. A gitártanárom mondta anno, hogy mindegy, milyen akkordot fogsz, csak jól szóljon. Na, de mitől szól jól? Hát, azt nem tudom. Valamitől igazi, valamitől hiteles. A hang nemcsak magáról szól, hanem a képről, a filmről, az egészről együtt. A látás és a hallás külön hordozhat önálló információt vagy érzéseket is akár, de amikor a kettőt párosítjuk, azt nem azért tesszük, hogy ugyanarról meséljenek, sokkal inkább arról szól ez a házasság, hogy minőségében valami új dolog szülessen meg. Szerintem akkor jó egy film, amikor a hang és a kép együtt képes adni egy olyan élményt, amitől egyértelművé válik, hogy az nem egy kép és nem egy hang együttese, hanem valamiféle olyan összhatás érvényesül, amitől egy harmadik, új dologgá válik.
Nyakunkon a díjszezon, és az Oscar-díjátadónál évről-évre visszatérő vita, hogy miért kell külön kezelni a hangkeverés és a hangvágás munkafolyamatokat, miért nem vonják össze a két kategóriát egyetlen legjobb hang kategória alatt. Ahogy teszi azt a BAFTA például. Te hol foglalsz állást ebben a kérdésben, indokolt a két munkafolyamatot külön értékelni?
Nekem az a véleményem, hogy mindkét álláspontnak igaza lehet (nevet). Alapvetően én azt gondolom, hogy egy filmhang van. Az a teljesítmény, amit az alkotók a folyamat bizonyos részterületein nyújtanak fényképezés, hang, kosztüm, díszlet satöbbi. Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy van egy csodálatos hangvágás, hangmontázs, de egy nagyon ócska hangkeverés járul hozzá. Kicsit furcsa így valóban, hogy két díj van. Honnan derül ki a hangvágás értéke, ha nem társul hozzá jó keverés és fordítva? Hiszen az egyik rontja le a másikat. Én úgy gondolom, hogy egy filmhang van, ezért egy díjat kéne adni. Ugyanakkor hallom a másik oldalt is, mert annyira más típusú alkotófolyamat a forgatáson történő hangrögzítés és a befejező, keverőmunka, ami ráadásul teljesen más szakembergárdával is zajlik, így indokolt lehet a kettőt külön díjazni. Amerikában 20, 30, akár 40 szakember is dolgozhat különböző hangos szekciókban, ezt szeretnék legalább két díjjal kifejezni ezt a befektetett értéket. Itthon, a Magyar Filmakadémiánál is gondolkoztunk rajta, hogy javasoljuk-e a két munkafolyamat külön díjazását a Magyar Filmdíjon, de végül arra jutottunk, hogy amerikaihoz képest ehhez túl pici stábokkal dolgozunk. Viszont ugye mégiscsak egy csapatmunkáról van szó. A Napszálltánál is Dévényi Tamás, Érsek Lajos, Péterffy Máté, Beke Tamás, Székely Tamás, Lente Viktor hosszú heteket, adott esetben hónapokat dolgozott a filmen velünk együtt, a nevük mégsem kerül megemlítésre, vagy csak a végefőcímben. Ezért mi javasoltuk, hogy a jövő évtől a csapattagok legalább egy oklevelet kapjanak, és ne csak a vezető hangmester kerüljön megemlítésre. De visszatérve, az tényleg fura helyzet, hogy ugyanazt az öt filmet nevezték a két kategóriában, legalábbis emlékszem, hogy tavaly ugyanazok voltak.
Hát néha ez a két jelöltsor változik.
De csak egy-két film.
Igen, három-négy mindig ugyanaz.
Igen, ez szerintem része ennek az amerikai filmiparnak, hogy ezt fent akarják tartani, hogy lefedjék a teljes hangipart. Szerintem ezt nem fogják feladni. És lehet, hogy jól is teszik.