Interjú

A lényeg a pillanat volt – beszélgetés B. Müller Magdával

b müller magda Kakukkfű, feketebors, szerecsendió, lestyángyökér. Feliratok egy régi szentendrei fűszerüzlet hatalmas fiókos szekrényén. Ez a szekrény a Régimódi történet díszletei között is szerepelt nemrég. A Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítványának a tulajdona, a Róna utcai filmgyár „N” épületében áll: filmeket és fotókat tárolnak benne. B. Müller Magda fotóművész őrzi. A közel hatvan filmben közreműködő fényképész életművéből az Országos Széchényi Könyvtár a Filmgyári capriccio, a Relációk és a Város peremén címû kiállításából állított ki képeket.

Az ezredforduló után készült filmek közül, melyik képi világa áll önhöz a legközelebb?

A Fehér tenyér nagyon tetszett, akárcsak Szász János új filmje az Ópium. Nagyon szeretem a fiatal filmesek próbálkozásait, hiszen én magam is kísérletező típus voltam világéletemben. Az az igazság, hogy bár én egészen sok új filmet látok, de mivel egy másik generációhoz tartozom, az én kedvenc filmem inkább a Régi idők focija vagy a Szindbád. A mai élet borzalmas sivárságáról szóló filmeket nem szeretem. Rosszul vagyok az egymást semmibe vevõ emberektől. Antal Nimród Kontroll című filmjét alig tudtam végignézni, pedig zseniális a film. A szimbolikája egészen fantasztikus, hiszen egy orpheuszi alászállást alkotott meg. Taszít viszont a világ ridegsége, s így elriaszt magától a filmtől is.

Hogyan került közel a film világához?

Előbb újságíró szerettem volna lenni, később filmrendező, de oda nem vettek fel, az orvosi egyetemre szerettek volna inkább felvenni. Üldöztek sokáig, hogy legyek orvos, mert az érettségin feltűntem egy Darwinról szóló előadással – egyedül azt a tételt tudtam, de abból komolyan felkészültem. Mivel vallásos iskolából kerültem az államosított gimnáziumba, érdekelni kezdtek az ideológiai problémák, hogy vajon mi is az igazság. Érettségi után elkezdtem magánúton fényképezni tanulni, bejárkáltam a Budapesti fotóklubba, s folyamatosan hallgattam az előadásokat.

Mikor találkozott a fényképészettel mint művészettel?

A Papírkutató Intézetben, ahol dolgoztam volt egy fotólabor, melyet Kocsis István vezetett, akinek gyönyörű fényképei voltak, õ most a Váci Fotóklub elnöke. Nagyon sokat segített nekem. Az õ hatására vettem meg az első fényképezőgépemet, egy Zorkij C-t. Mindig be kellett fognom a fél szememet, mivel máshogy nem tudtam fényképezni. Kocsis István tanított meg laborálni. Így előbb tanultam meg laborálni, mint fényképezni. Szinte az összes képemet én nagyítottam. A Széchényi Könyvtárban most kiállított képeim közül a színes képen kívül az összes méteres képet én nagyítottam. Az arany képeket, a kékeket. Megszállottja voltam a labormunkának, az egy második kompozíció.

Volt esetleg példaképe? Vagy egy cél, egy módszer: én így akarok fotózni?

Nagyon nagy szerencsém volt, mert a férjem, Bauer György közgazdászként fotóesztétikával foglalkozott. Pesten bekerült a fotóművészek szövetségébe, s elkezdtek egy lapot szerkeszteni: Király Zoltánnal fantasztikus csapatot alkottak. Ő indította el az úgynevezett Vadas-vitát: az egész magyar fotóiskola az ellenfényes fényképezésre épült, a férjem viszont az Escher Károly által képviselt reálisabb fényképezés mellett tört lándzsát. Ekkor kezdtem el fotóesztétikával foglalkozni, hiszen bár technikával briliáns fényképeket készíthet bárki, mégse művészet, amit csinál. Esztétika nélkül nincsen művészi fényképezés.

Van megfogalmazható esztétikai alapelv?

Igen, megfogalmazható. A fotográfia azért végtelenül nehéz dolog, mert mindenki a valóságot hűen tükröző közegnek véli. Éppen ezért alig ismerik el művészeti ágnak. Az újságokba kerülő riportok sem művészetként jelennek meg. Saját fotósorozataimmal – kivéve a filmgyári képeimet, hiszen ott a rendezőket és az operatőröket kellett követnem – megpróbáltam bebizonyítani, hogy a fényképezés művészet. A technikai tudásomból mindig azokat használtam fel, amelyeket éppen a kifejezés szolgálatába tudok állítani.

Hol volt az első kiállítása?

Kocsis Ivántól kaptam egy lehetőséget: Vácon egy templomban állíthattam ki. A kiállítás alapja – aminek később a Relációk címet adtam – egy Csatkán készített csodálatosan szép portré volt egy cigánylányról, ahogy a templomban imádkozik, s tíz koromfekete körmét az arca elé rakja. Ezt a képet kicsit grafikusan készítettem el, s harmincszor felraktam egy óriási tablóra. A kép most a Széchényi Könyvtár kiállításán látható. A harminc képmás mellé egy próbababa képét helyeztem. A babát a milánói dóm melletti fodrász kellékesnél találtam: a fodrászüzletben meztelenül voltak a próbababák, műpillákkal, sárga hajakkal felékesítve. Arany és kék fotópapírra helyeztem őket, s odaraktam a gyönyörűen reális cigánylány portré mellé. Így kerültek a hideg kékek és arany színek a fekete mellé. Ekkor találtam meg a saját megoldásom a művészi fényképezésre.

Eddigi kiállításai közül melyik a legemlékezetesebb saját maga számára?

Ferencvárosban születtem, pont ott, ahol József Attila, a kereszt utcájában. Mindennap a házuk előtt rohantam el, s nagyon szeretem a verseit, A város peremén című kiállítást az ő verseire komponáltam. Nagyon kedves kiállításom: komor képek, hiszen a kilencedik kerület munkásnegyed. Ott még a májusi felvonulás is komornak látszott: a léggömbök a tűzfalak előtt igen szomorú látvány. A negyedik kiállításom címe A kizökkent idő volt, a rendszerváltás idején. Ez volt az első riportsorozatom. Állandóan az utcát jártam: elképesztő dolgokat találtam. Azokon a képeken a nemzeti szín és a vörös dominált, megpróbáltam a kettőt szembe állítani. Fotóztam a Kádár-temetésen és Nagy Imre temetésén. Kiállítótérnek megkaptam a szentendrei malom óriási terét. Ezek a képek illettek oda, a malom lepusztult fala érzékeltette a magyar társadalom átalakulását.

Mennyi szerencse és mennyi tudatosság kell egy riport készítéshez?

A szerencse a találkozáshoz kell: például azzal a csodálatos paraszt bácsival, aki gúnyájába és nemzeti színekbe burkolózva járta az utcákat, vagy az állandóan fényképező amerikás magyarokkal. Persze sokszor veszélyes is volt ez a munka: az utcán többször megkergettek, olyankor, mint a Nurmi, úgy futottam. A tudatosság pedig ahhoz kell, hogy megfelelően szűkítsem a színeket, s hozzam össze a jelképeket. Nagyon nehéz munka ez, de természetesen mindig van egy prekoncepcióm, s nem készítek olyan képeket, ami ahhoz nem illik.

Mennyiben különbözik a riporttól a filmes fotózás. Mire kell figyelni leginkább egy standfotónál?

Mivel a forgatás közben fotóztam, sokszor okoztam bonyodalmat, hiszen a forgatásról készült fotósorozatot én mindenképpen riportszerűen szerettem volna megcsinálni, mert különben nem jó. Mindegy volt, hogy a kamera röpül, vagy sem, a lényeg a pillanat volt. Egyszer a Szabó Pista kiverte a kezemből a gépet, mert a Brandauer sírása közben persze, hogy exponáltam, Brandauer pedig kirohant a műteremből, hogy engem vigasztaljon, mert én meg bőgtem. Minden filmhez le kellett adnunk egy körülbelül háromszáz képből álló albumot. Az albumokat pedig szerkeszteni kellett. A lényeg az volt, hogy stílusban, színben együtt legyen az egész album. Most már, ahogy az Fotógyűjtemény kiadványait szerkesztem – immár számítógéppel – egyszerűen egymás mellé kerülnek a fotók, szinte nem is kell gondolkodnom.

Van-e különbség aközött, hogy Latinovits Zoltánt a színészt, vagy Szindbádot, a szerepet fényképezi?

Természetesen van különbség. Ám én a színészekről, mint privát emberekről nem szerettem soha fényképet készíteni. Az egy másik fajta fényképezés, én a szerepekre voltam kíváncsi. A rendező és az operatőr ezt várta el tőlem. S én nagyon szerettem belebújni abba a hangulatba, amit a rendező vagy az operatőr megalkotott. Nekem azt a hangulatot kellett újraalkotnom, amit a film ki akart fejezni. A legnehezebb az volt, hogy mindig különféle stílusú operatőrökkel dolgoztam együtt. Az örökké mozgásban levő Ragályi Elemérrel szinte elgázoltuk egymást. Sára Sándor ellenben sokkal többet vágott, ott sokat állt a kamera, ez is nehezítette a feladatomat. Koltai Lajos pedig mindig a fényekre helyezte a hangsúlyt, s nekem követnem kellett a film színeit, fényeit.

Melyik fotósorozata az, amelyiknél úgy érzi eltalálta a film hangulatát?

Talán, amit a Régi idők focijáról készítettem, hiszen főhőse, Minarik a kedvenc figurám. Ahogy mozgott, az valami csoda volt. Az operatőr munkája a mai napig lenyűgöz. Amikor Minarik a himnusz hangjára fölrepül, az egészen csodálatos pillanat. Nem tudom megunni. Számomra attól jó egy film, hogy a tizedik alkalom után is élvezem, sőt szinte azonnal újra meg akarom nézni. Minarik figuráját főként a fanatizmusa miatt tudtam megcsinálni. De szerettem Brandauer Mephistoját is – bár nem egy színpatikus alak – vagy Sára Sándor Szindbádját. Utóbbi szépsége talán abban rejlik, hogy nem közhelyesen tálalja az emberi élet alapvető problémáit.

A standfotózás technikája mennyire változott az utóbbi időkben?

Változott, hiszen most digitális fényképezőgéppel fényképeznek. Ez nagyon fontos változás, hiszen az egyszerűbb gépek nem akkor exponálnak, amikor az ember akarja. Egy olyan művészeti ág számára, amely a pillanatra épül, olyan fényképezőgép, amely nem akkor exponál, amikor az ember akarja, tragédia. Az összes digitális kisgépet, amely késlelteti az exponálást, legszívesebben földhöz vágnám. A tárgyak fényképezésére tökéletesen megfelelnek, de embert nem lehet. Ha a fotós nem tudja irányítani a gépet, az egész értelmét veszti. A drágább gépek persze már akkor exponálnak, amikor a fotós szeretné, de amíg ilyen kevesen tudják megvenni őket, addig nagyon féltem a színvonalát a fotóknak.

A Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány ügyvezetőjeként, mi az elsődleges feladata?

A férjemmel, Bauer Györggyel álltunk neki ennek a munkának, halála után folytattam. Az elsődleges cél az volt, hogy amikor majdnem kidobták a képeket, megmentsük őket. Hét évig ugyan erre senki nem adott nekünk pénzt, kapcsolataim révén sikerült azonban összeszednem, de így is csak tíz év után lehetett úgy-ahogy megnyugodni. Addig mindenfélét kitaláltunk, hogy ne kelljen bezárni a gyűjteményt. Kiállításokat rendeztünk, előadásokat tartottunk. Kiadtuk a műtermet, laboráltunk, lapoknak dolgoztunk. Az elsődleges feladatunk az volt, hogy digitalizáljuk az anyagot. Most vagyunk készen vele: 1200 film standfotója, mind digitalizálva van. Minden nagy színésznek itt a teljes filmbeli munkássága. Évente kiadunk egy könyvet, olykor kettőt, de sokkal többet ki tudnánk adni. A középiskolások alig tudnak valamit a magyar filmekről, nagy szükség van most efféle kiadványokra.

Avatar

Szentpály Miklós

Szentpály Miklós a Filmtekercs egyik alapító tagja. Magyartanárként és újságíróként végzett a PPKE bölcsészkarán, doktori címet szerzett. Több folyóiratnak ír irodalomkritikákat, magyar mint idegen nyelvet tanít. Specializációja a filmtörténet, a filmnyelv lehetőségei, a szépirodalmi adaptációk, a sci fik, képregényfilmek és szerzői filmek.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya