Interjú

„A nézőpontok összefonása dinamikus, nekem való munkamódszer” – interjú Laetitia Colombanival

Laetitia Colombani francia filmrendező, színésznő és író, aki a három női sorsot bemutató A hajfonat című regényének fordítása alkalmából látogatott Budapestre. Könyvéről és filmjeiről kérdeztük.

A hajfonat (2017) három szálon futó regény, amely három nagyon eltérő női életet mutat be: az indiai érintetlen, tehát kaszton kívüli Smitát, aki latrinatiszítóként dolgozik, és van egy kislánya; a parókakészítő olasz Giuliát, akinek apja betegsége miatt egyedül kell a családi műhely jövőjéről gondoskodnia; és Sarah-t, a sikeres kanadai ügyvédnőt, aki a munkájának él, míg egyszer csak súlyos betegsége nem lesz. A könyvet harminckét nyelvre lefordították. Magyarul a Kossuth Kiadónál jelent meg Borsi Éva fordításában.

A rendező két nagyjátékfilmet tudhat maga mögött. A Szeretni bolondulásig (2002) egy fiatal képzőművész lányról mesél (Audrey Tautou), aki egy kardiológusba szerelmes, de mint egy barátja megállapítja, az nem viselkedik vele méltó módon. Ki lát tisztán ebben a kérdésben, ki él illúzióban?

A Sztárjaim és én (2008) másfajta rajongást mutat be, egy férfiról (Kad Merad) szól, aki saját családját elhanyagolja, és minden idejét kedvenc színésznőinek szenteli, mindent tudni akar róluk, és imádatát zaklatás formájában fejezi ki – például konfliktust idéz elő az egyikük párkapcsolatában –, míg a színésznők, kezdve Catherine Deneuve-vel, saját kezükbe nem veszik a dolgot.

Beszélgessünk először a Szeretni bolondulásigról, amely egyfajta szerelmi illúziót mutat be. Milyen kutatásokat  végeztél a film előkészítésekor?

Nagyon szeretek kutatásokat végezni, mielőtt munkához látnék. Így történt a Szeretni bolondulásig című filmem esetében, ugyanis az erotomániáról szól.

Ez egyfajta mentális betegség, rendellenesség, amikor
az érintett személy abban a téveszmében él, hogy valaki mással szerelmesek egymásba,
holott lehet, hogy soha nem is találkoztak.

Női betegség, tíz betegből nyolc nő.  Megkerestem több pszichiátert, aki ezzel foglalkozik, jártam kórházakban a pszichiátriai osztályon, és betegekkel is beszélgettem. Több beteg nagyon megfogott, hiszen szerelmi betegségben szenvednek. Azt hiszik, hogy szeretik őket, ők is szeretnek, és ettől elképesztően megkapóak és emberiek lesznek, még ha tudjuk is, hogy betegek, sőt, adott esetben veszélyesek is.

Mint a filmben. Audrey Tautou első pillantásra hasonló karaktert alakít a filmedben, mint az Amélie csodálatos életében, utána mégis mintha az ellenkezőjévé válna. A Jeunet filmjéből ismerős kreatív és bájos lány helyett itt művészi, ám minden bájával együtt szerelmi tébolyban szenvedő őrültet látunk.

Igen, amikor a film kijött, voltak, akik Amélie sötét oldaláról beszéltek. Amélie-ben tényleg sok az ártatlanság, ugyanakkor sok a ravaszság is, a kajánság is, és ez átcsaphatna őrületbe. És szerintem Audrey Tautou nagyszerűen tud gonosz, erőszakos, őrült figurákat is alakítani, pedig csak nagyon ritkán kap ilyen szerepet. Ami engem ebben a filmben érdekelt, hogy a megszokottól eltérően alkalmazzam, hogy a mosolygós Amélie mögött megbújó vadságot is megláthassuk. Audrey személye csupa ragyogás, nyíltság, majdnem húsz éve ismerem mint színésznőt. Mostanra igazi mélységet nyert el, ahogy a frissebb filmekben láthatjuk, mint A mélység kalandorában, ahol Cousteau feleségét alakítja. Egyszerre két oldala is megmutatkozik, ami érdekes lehet egy filmrendező számára.

Tehát rá írtad a szerepet?

Nem, igazából magamra. A producer azt javasolta, hogy az elsőfilm így is nagy kihívás lesz rendező-forgatókönyvíróként, így főszereplőnek válasszak mást, akit akarok. Audrey-t választottam, mert különlegesnek találtam: először Tonie Marshall Vénusz szépségszalon című filmjében láttam, és már itt felfigyeltem rá, utána pedig az Amélie alapján egyértelmű lett, hogy vele kell dolgoznom.

A másik filmed, A sztárjaim és én is egyfajta szerelmi szenvedélyről szól.  Van a kettő között kapcsolat? Hogyhogy ennyire érdekel ez a téma?

Egy forgatáson hallott anekdotából indul ki a másik filmem. Érdekelnek ezek a figurák, mert képtelenek a valóságban élni, elfogadni azt olyannak, mint amilyen, valami másba kell kapaszkodniuk. Mivel sok időt töltöttem pszichiátrián, szerettem volna az előző téma könnyedebb, vidámabb változatát is elkészíteni, vígjátéki formában.

Ha már itt tartunk, a Szeretni bolondulásignak mi a műfaja?

Úgy gondoltam, hogy a thrillerben mélyebbre juthatunk ennek a kérdésnek a felderítésében. Pszichothrillerként tekintek rá, viszont néha enyhíteni szerettem volna a feszültséget, ezért vettem bele komikusabb fordulatokat, hogy a néző fellélegezhessen. Ugyanígy ezért is választottam a regényem középső részének ezt a szicíliai történetet, szerelmi szállal.

Mindkét filmedben nagyon igényes az operatőri munka. Ennyire részletes volt a technikai forgatókönyv, ezt is te írtad meg?

Igen, a Louis Lumière filmes iskola, amit végeztem, nagyon alapos technikai képzést is adott, így ehhez is értek. Előre elkészítettem a részletes technikai forgatókönyvet, a kompozíciókat és a képkivágásokat, és ez alapján dolgozott az operatőr. Úgy is terveztem meg, hogy az egyik fele, amikor a lány szemszögéből látjuk a történetet,  vöröses legyen, a másik pedig kék és drapp. Különböző fokalizációt használtam a két szemszög megmutatásához – ebben is rejlik a rendezői munka érdekessége.

A filmjeidet nézve, a regényedet olvasva látszik, hogy az elbeszélés szerkezetével szeretsz játszani.

Igen, a nézőpontokkal való játék különösen érdekel. A Szeretni bolondulásig ugyanerre épül, hogy két nézőpontból mutatom be ugyanazt a történetet.

A regényben az is a célom volt, hogy ugyanazt a dolgot ábrázoljam:
mit jelent nőnek lenni ma?

A nézőpontok összefonása dinamikus, nekem való munkamódszer. A téma így találkozik a formával, így mutatja meg eredeti módon a történetet, természetesen először a téma jött minden esetben. Viszont nagyon szeretem a több szemszöget bemutató műveket. A kedvenc filmem a Michael Cunningham regényéből készült Az órák Stephen Daldrytól, amely ugyanígy három nőről szól. Vagy Alejandro González Inarritu Bábel című filmje. A hajfonatban egy női Bábelt szerettem volna csinálni. Inarritu első korszakát nagyon szeretem, amikor Guillermo Arragia írta a forgatókönyveit, A hajfonat írása közben a forgatókönyvíró egy masterclassán vettem részt.

Laetitia Colombani Mes stars et moi

Hogy találkozik az írói és forgatókönyvírói munkád?

Tizenöt év  forgatókönyvírói munka után kedvem volt regényt írni. Könnyebbség volt, hogy ennyi idő alatt rutint szereztem az írásban. A dramaturgiai szabályok ugyanolyanok egy regényben, mint egy filmben vagy színdarabban, azaz: hogyan változik a szereplő, hogy jut az egyik helyzetből egy másikba. Mindig vannak céljai, szövetségesei, ellenfelei, ezáltal változik, és ebben nagyon hasonlít a film és a regény. Ugyanakkor a regény szabadabb forma, mert a forgatókönyv nagyon szaknyelvi, és nagyon képinek is kell lennie. Nagyon szerettem regényt írni, de most újra visszatértem a forgatókönyvíráshoz. Forgatókönyvet írok a regényemből a harmadik filmemhez. Képileg meg kell jelenítenem a szöveget, ami egy másfajta, de szintén izgalmas feladat.

Írtál a tévének is?

A tévének nem, de színházba igen. Én a moziból jövök, és ez határozza meg az írásmódomat, ettől lett igazán vizuális a regényem. Sokan mondják, hogy olvasás közben szinte látják maguk előtt a jeleneteket, mintha filmet néznének.

Azért jutott eszembe, mert minden fejezet végén félbemarad egy-egy fontos esemény, mint a sorozatok bevett technikája, a cliffhanger.

Az igaz, hogy tévében csak játszottam, de nem írtam, viszont amikor A hajfonatot írni kezdtem, épp egy sorozatírásról szóló továbbképzésre jártam. És mivel három szálon fut a történet, úgy éreztem, minden fejezet végén fenn kell tartanom az olvasó érdeklődését, a feszültséget, hogy várja majd a folytatást. Ezért alkalmaztam ezt a sorozatokban bevett technikát.

Smita szerepéhez milyen kutatásokat végeztél?

Mint a filmjeimhez, A hajfonathoz is végeztem kutatásokat: olvastam, filmes riportokat, dokumentumfilmeket néztem. Szeretem ezt a majdhogynem újságírói munkát, minden alkalommal új füzetet nyitok. Ebben a szakaszban érik meg a filmterv is, legalább hat hónap kutatási időre van szükségem egy-egy téma előkészítéséhez.

Smita figurájához az indiai nők életéről, különösen az érinthetetlenekről gyűjtöttem információt. Például hogy milyen munkákat végeznek, így találtam a latrinatiszító munkáját is – ugyanis Indiában a lakosság felének nincs vécéje, és a száraz vécéket érinthetetlen nők tisztítják. Smitát anyaként akartam ábrázolni, mert én is anya vagyok, egy ugyanannyi éves kislányé. Beleképzeltem magam a helyzetbe, hogy ha az Smita helyében lennék, mit tennék, hogy a lányomnak ne ez a sor jusson.

És valóban úgy gondolod, hogy egy Smitához hasonló helyzetben lévő indiai nő tényleg meg tudná csinálni, amit ő megtesz? Megszökni a kislányával, annak ellenére, hogy mennyi veszély leselkedhet rá, a társadalom mennyire korlátozza?

Ez nagyon-nagyon nehéz, különösen az érinthetetleneknek, és köztük is a nőknek és kislányoknak. Az egyetlen mód erre az oktatás: hogy a gyerekek iskolába járhassanak. Máshogy képtelenség lenne. Hosszú századok hagyománya szerint a diszkrimináció nagyon erős, a nők elleni erőszak elképesztően gyakori. Azt szerettem volna, ha Smita ebből kikerül. Láttam dokumentumfilmet az érinthetetlen gyerekekről, akiknek létrehoztak egy iskolát, és elképesztő utat járnak be, eljutnak egyetemre.

Akkor jól sejtem, hogy Smita figurájából nőtt ki a regény?

Igen, egyrészt Smitáéból, ő volt az első, akit megírtam. Láttam egy dokumentumfilmet indiai templomokról. Egy másik szál pedig onnan, hogy egy nagyon közeli barátnőm rákos lett, és engem kért meg, hogy elkísérjem parókát választani. Ekkor gondoltam, hogy ezt meg kell írnom, Smita lesz a kiindulópont, Sarah a végállomás, és a kettő közé kell még egy valaki, ez lett a szicíliai Giulia.

Miért pont olasz?

A kutatásaim során felfigyeltem rá, hogy Olaszországban sok parókaüzem van. Róma mellett egy nagy, és Szicíliában egyetlen egy műhely létezik még, ahol kézzel készítik a parókákat. Földrajzilag és társadalmilag is a kettő között helyezkedik el  Olaszország, a tradicionális szicíliai társadalom. Egyszerre nyugati, modern, és nagyon patriarchális, hagyományos. Giuliának pedig a családi hagyományt kell továbbvinnie, de apja betegsége miatt nagy feladatok, döntések elé áll, így válik felnőtté. A másik két szál pedig az elnyomott indiai nőé és emancipálódott kanadai nőé, aki látszatra a legszabadabb, akárcsak egy férfi. Pedig ő sem szabad, csak a láncai láthatatlanok.

Megjelenik Indiában is a regény?

Egyelőre nem tudom. Angolra lefordították, és az hamarosan megjelenik. Nagyon örülnék, ha megjelenhetne hindiül is, ám amit az országról elmesél, kemény kritika, nem biztos, hogy örömmel olvasnák.

A hajfonatban a három történetszál közé beékelődik néhány szabadverses szakasz, ezeknek mi a szerepük?

Eredetileg csak a próza létezett. Utána a kiadó javasolta, hogy a három hang mellé jó volna egy negyedik is, amely vezérfonalat képezne köztük, ezért írtam ezt a negyedik hangot. Ezt sokan olvasták Giulia időskori hangjaként, de csak egy kívülálló, egy parókaszövő hangja, aki narrátori szerepet kapna. Tulajdonképpen én vagyok, ahogy a történetet szövöm.

Mondtad, hogy harminckét nyelvre lefordították a regényt. Dolgoztál-e fordítókkal? Milyen fordítási kérdések merültek föl?

Az angol és a német fordításon dolgoztam, valamint az olasz fordító kérdezett, de azt a nyelvet nem beszélem. A német fordító leginkább az indiai részhez kért segítséget, a különböző kulturális jellegzetességek, szokások érdekelték. Az angol fordító pedig a különböző számok, adatok forrására volt kíváncsi, így vissza kellett keresnem a jegyzeteimben, hogy mit hol olvastam.

Most pedig a harmadik filmeden dolgozol?

Igen, most fejezem be a forgatókönyvet, Sarah Kaminskival közösen. Már keresgélem a helyszíneket és szereplőket Indiában, Kanadában és Olaszországban. Az indiai rész hindiül lesz, indiai színésznőkkel.

Milyen nyelvű lesz a film?

Háromnyelvű lesz, a kanadai rész angol, mert úgy egyetemesebb, nemzetközibb lesz a történet, mintha franciául lenne. Remélhetőleg a jövő év végén forgatok, és 2020 végére elkészül a film.

 

Fotókreditek

Laetitia Colombani portréja: copyright Céline Nieszawer
Mes stars et moi című film: copyright Laurence Tremolet

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. Az Interjú rovatot szerkeszti. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..