Interjú

„Az a jó, ha az ember olyat csinál, ami belőle kijön” – Interjú Deák Krisztával

deakkriszta1A 2012. októberében bemutatott Aglaja című film lassan egy éve bizonyít folyamatosan a nemzetközi filmfesztiválokon. Rengeteg díjat zsebelt már be: többek között Brazíliában, Törökországban és Monte Carlóban is kritikai elismerésben részesült. A legújabb lehetőség pedig a Golden Globe legjobb idegen nyelvű filmért járó díja lesz.

Ugyan még csak az első lépéseknél járunk, de azt már biztosan hírül adhatjuk, hogy október 13-án Los Angelesben tartják a hivatalos vetítést, ami után kiderül, hogy az Aglaja bekerül-e az öt jelölt közé. Egy esetleges jelölés, főként egy győzelem azért is lenne olyan nagy jelentőségű, mert az 1950-ben létrehozott kategóriában eddig mindösszesen Szabó István Redl ezredese került a nomináltak közé, díjat azonban még egy magyar film sem kapott. Ennek kapcsán beszélgettünk a rendezővel, Deák Krisztával a filmről, az alapanyagról, a cirkusz világáról, valamint a filmezés „nagy kérdéseiről”.

Hogyan esett a választás éppen erre a történetre, Aglaja Veteranyi regényére, A gyermek, aki a forró puliszkába esettre?

Nagyon betegesen olvasok, nem úgy, mint a többi rendes ember. Amikor a könyvesboltokat járom, sasszemekkel figyelem a női írókat, vagy valamit, aminek nő van a borítóján. Erre az Aglaja Veteranyira úgy bukkantam rá, hogy az egyik boltban egy iszonyatosan nagy ládában, ahova a már senkinek nem kellő, akciós könyvek voltak bedobva, volt egy könyv, aminek a címlapján egy nagyon égő tekintetű, intenzív tekintetű, erőt sugárzóan furcsa nőalak, maga Aglaja Veteranyi volt, igen furcsa sapkában, lekopaszítottan, nagyon rövid hajjal. És akkor kíváncsi lettem, hogy ki lehet ez. Ez egy olyan könyv volt, ami tőmondatokban volt írva, mert Veteranyi németül írt, de nem tudott még jól németül, és nem tudott nagy, összetett gondolatokat leírni, de talán ez stimmelt is az egész történethez. De olyan furcsa mondatok voltak, hogy mindegyik maga is egy kép volt, és valahogy úgy rögtön láttam is képileg az egészet. Úgyhogy így akadtam rá, a könyv ugyan nem adta könnyen magát, hogy ebből filmet lehet csinálni, de azt gondolom, hogy nekem van egy olyan képességem, hogy valami olyanból,  ami nagy, vagy nem olyan, vagy sok minden másról is szól, abban én meglátom azt a kis szálat, amiből filmet lehet készíteni. És elég gyorsan elhatároztam, hogy ez vizuálisan rettentően érdekes, a történet messze túlmutat önmagán, engem nagyon érdeklő dologról szól, az egész kelet-európaiságról, és volt benne ez az egész hajon lógás.

Igen, ez a hajon lógás talán az egyik legfélelmetesebb, legnyomasztóbb dolog, amit valaha filmen láttam…

Különben ez nem ennyire félelmetes, mint itt a filmen lett. Ez a filmen azért vált ilyenné, mert a kislányon keresztül látjuk, aki hallotta a haj hangját. Azóta láttam élőben ilyet, és rettenetes, de nem ennyire, viszont ez is volt a cél. Sok munka is van benne, mert nem volt pénzünk számítógépes dolgokra. A plafonon fejjel lefelé járó lány tényleg fejjel lefelé jár, és a hajon lógó nő a totálokban tényleg a saját haján lógott. Kis trükkök voltak azért, de csak nagyon minimális, mert iszonyat drága és rengeteg munka. Meg azt látom mindig, hogy vannak olyan filmek, ahol ennek megvan a létjogosultsága, de egy ilyen kis lélektani történetnél nem kell, mert még a legnagyobb amerikai filmeknél is látszik az efféle utómunka, és ez azért rombol.

Önnek miről szól az Aglaja, mi az a szál, amit megpróbált kiemelni?

Nekem a gyerek és a mamája kapcsolatáról, és arról, hogy egy gyerek úgy nő föl, hogy állandóan attól fél, hogy a mamája meghal. És ehhez nem kell a mamájának a haján lógni. Nagyon sok gyerek félti az anyját, akihez kapcsolódik. Hogy én ki vagyok benne, a gyerek vagy a mama? Mind a kettő lehetek. Az a jó ezekben a történetekben, hogy én nem annak képzelem magam, akinek gondolják, hogy én képzelem magam, hanem egy egész másiknak.

deakkriszta2Az előbb említette, hogy gyakran az alapján választ olvasnivalót, hogy nő írja, vagy valami érdekes nőhöz kötődjön. A filmjeinél is tudatosan szerepelnek ilyen gyakran nők a középpontban?

Igen, érdekelnek a női történetek, és már többször próbáltam tudatosan nem női történeteket csinálni. Arra gondoltam, hogy ugyan már, miért kellene nekem mindig nőkkel foglalkozni? Nő rendező, nő filmeket csinál nőkről… hát találjunk már ki valami eredetibbet, valami mást. És volt ilyen például, hogy nagyon határozottan tudtam, hogy most biztosan valahogy nagyon máshogy akarom megközelíteni, aztán mire megvágtam mégsem sikerült. Tudatos volt bennem, hogy ne olyan típusú rendező legyek, aki mindig ugyanazt csinálja. Mert ugye két fajta rendező van, aki minden filmjében valami mást csinál, aztán vannak olyanok, akik egész életükben ugyanazt csinálják, így, úgy, amúgy, de végül mégis mindig ugyanaz lesz. Na, én gondoltam, hogy nem ilyen akarok lenni. De aztán mire megvágtam, akkor rájöttem, hogy ez megint ugyanaz lett. És végül ezt nem is én mondtam ki, hanem a stúdióvezető (akkor még voltak ilyenek). Érdekelt egy kor, egy szituáció, egy történet, aztán a végén az is egy nőről szólt. De ez ellen ma már nem küzdök. Ahogy az ellen sem, hogy minden szép legyen a végén. Erre is próbáltam tudatosan figyelni, hogy ne legyen olyan szép. Ma már ezt nem csinálom. Ha nekem ilyen a világlátásom, akkor – divat, nem divat – nem megyek ellene. Azt gondolom, az a jó, ha az ember olyat csinál, ami belőle kijön, amilyen ő maga. A végén úgyis olyan lesz, de legalább jól is érzi magát.

Ha jól tudom, az Aglajánál végeztek terepmunkát is, közelről figyelték a cirkuszosok világát, életét. Ez mennyire változtatott az eredeti elképzeléseken?

Ez a legjobb az egész munkában, hogy mindig valami újat ismer meg az ember. És azt megfigyeltem, hogy nagyon jó kívülről ránézni valamire, amit az ember nem ismer, mert olyan dolgokat vesz észre, amiket azok, akik benne élnek nem. Én például a saját életemről nem tudnék filmet csinálni. Ha én valami olyan témát találok, amit annyira nem ismerek, akkor nagyon hosszú időt töltök a megfigyelésével. Gyerekkoromban nem igazán szerettem a cirkuszt, viszont érdekelt ez a történet, ami nem is igazán a cirkuszról szól. Anyja mindenkinek van, jó esetben gyereke is, tehát egy nagyon általános történet, de szélsőséges helyzetben. Az ő életük szélsőségesen mutatja meg az ő kapcsolatukat, ilyenkor derül ki, milyen is az ember igazából, az állandó életveszélynek köszönhetően. Úgyhogy igen, rengeteget jártunk cirkuszba a munkatársaimmal, laktunk lakókocsiban, megismerkedtünk a vándorcirkuszosokkal. És rájöttem, hogy közel állnak hozzám a maguk fanatizmusával, eltökéltségével. Ráadásul ha egy mutatvány nagyon veszélyes, és csak négy gyerek ül a nézőtéren – mert láttam ilyet – akkor is megcsinálják két dolog miatt: egyrészt mert ez a dolguk, másrészt, mert ha nem gyakorolják, elfelejtik.

Mi volt a legveszélyesebb, amit látott a cirkuszban?

Ez már a forgatás után volt. A kislányt, Jávor Babettet elvittem cirkuszba, gondoltam, neki is talán hiányzik kicsit, nekem meg kimondottan hiányzott. Úgyhogy elmentünk, és láttunk egy férfi ugrócsoportot, akikből az egyik tévesztett és iszonyú nagyot zuhant a gerincével a földre. A porondmester, egy nem túl gyakorlott nő volt, aki szörnyen elkezdett sikoltozni. Azt a filmezés során megtanultam, hogy ilyenkor nem szabad leállni, a cirkusz, a show megy tovább. Ez a kis hölgy ezt nem tudta, szinte rosszul lett, zűrzavar és káosz lett. Utána Babettel keresgéltünk az interneten, telefonáltunk, végül kiderült, hogy végül a fiú szerencsésen túlélte, de iszonytató volt.

Ha már így Jávor Babett szóba került, hogyan és miért esett rá a választás?

Nagyon sok gyereket néztünk meg, majdnem két évig keresgéltünk. Tudtam, hogy egy olyan filmnél, ahol kell egy hat és egy tizenhat éves lányt kell találni, az nehéz. Úgyhogy végül a kisebbiket próbáltuk megtalálni, mert az a nehezebb. Az előszobába az asszisztenseim már csak azokat engedték be, akik le tudtak menni spárgába, a nyakukba ért a lába, tehát csak ők jöttek már be a castingra. És a Babett úgy jött, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, a barátnőjét kísérte el. Aztán hamar kiderült, hogy ő egy nagyon komoly, picike, de tiszta ember. Nagyon segítette a partnereit, a felnőtteket is, engem is sokszor. Volt, hogy odajött hozzám a forgatáson, megfogta a kezem és azt mondta: „Kriszta, ne, ne idegeskedj, nyugodj meg, minden rendben lesz!” Ezer történetet tudnék mesélni, ahol példát mutatott mindenkinek. Ő nem fázott, nem volt éhes, nem volt fáradt. Profi volt és mindenki szerette. Nehéz is volt utána Móga Piroskának belépnie, de ő is gyorsan és nagyon jól megoldotta, jól legyőzte a problémákat.

Ön szerint minek köszönhető a film sikere?

Nem is tudom, hogy mit nevezünk sikernek, de azt gondolom jelen esetben nagyon egyszerű, bár soha nem lehet erre biztosan számítani. Az Aglaja nagyon egyszerű dolgokról szól, a leghétköznapibb kapcsolatokról, amit mindenki megél az életében, de annyira extrém helyzetben, szinte életveszélyben, érdekes környezetben. Ez a kettősség jót tesz a történetnek, egyszerre nagyon általános és nagyon különleges, nagyon kicsi és nagyon nagy. Tulajdonképpen a megvalósításában is erre törekedtem, nagyon nagy közelik és nagyon nagy totálok, amik stimmelnek a történethez. Látunk egy makrovilágot, a kislány szemével látott történet, de vigyázva, hogy ne legyen modoros. Ha kettőnek jó az aránya, akkor engem a filmstílus az, ami nagyon izgat, mert nagyon stimmel arra, ahogyan az ember lát. Hiszen az ember hajlamos a saját kis apró dolgait óriásivá nagyítani. Szeretnék majd még ilyet csinálni, de csak persze ha adódik a történethez. Jó filmet csinálni nagyon nehéz, rosszat mondjuk még nehezebb, mert az ember mindig jót akar csinálni, hisz benne. De néha van úgy – ezt az ember mondjuk érzi, és akkor érdemes abbahagyni –, hogy valamitől nem stimmelnek a dolgok, minden ott van, minden rendben van, de mégsem működik.

Volt ilyenre példa?

Igen, kétszer is. Az egyiknél ráadásul már nagyon közel voltam a forgatáshoz. De éreztem, hogy van ebben valami, valami a történetben, ami nem igaz. Ahogy egy színész bejön, és elkezd mondani egy történetet, valahogy nem jó. Nem tudom, ki a hibás, hol van a kutya elásva, de nem működik. Az Aglajánál meg végig azt éreztem, hogy minden a helyén van. Talán azért, mert ez az Aglaja Veteranyi nagyon pontosan tudta elmondani, hogy mi bántja őt. Annyira bántotta, hogy aztán öngyilkos is lett. Megpróbált rajta túl leni, jó erősen elmondani, ezért ilyen a könyv.

A filmezési folyamatnak melyik részét, melyik fázisát szereti a legjobban?

Mindig a következőt. Mert amikor egyedül vagyok és forgatókönyvet írok, akkor egy idő után már megunom a magányt, szeretnék társakra lelni. Aztán amikor jön az előkészítés, akkor az ember nagyon várja a forgatást. Amikor forgat, akkor nagyon sok az ember, az izgalom, a fontos döntés, visszavonhatatlan dolgok történnek, és akkor nagyon szeretnék már a vágószobában ülni és azzal az anyaggal dolgozni, amin már úgysem lehet változtatni, csak kihozni a legjobbat belőle. Este pedig hazamehetek úgy, hogy nem sikerült ma, majd holnap sikerülni fog. Mint a színházban, ott lehet azt mondani, hogy majd holnap. Magyar filmben erre nincs lehetőség.

Mi a véleménye a jelenlegi magyar filmgyártásról?

Még nem láttam elkészült filmeket, úgyhogy nem igazán tudom. De úgy gondolom, hogy ugyanazok az emberek készítik ugyanazokat a filmeket, ugyanazokkal a munkatársakkal. Ami nagyon gyötrő volt az előző rendszerben is, és ami engem is nagyon meggyötört, az az, hogy nagyon sokat kellett olyan dolgokkal foglalkoznom, ami nem az én dolgom lett volna. Például az Aglajában olyan sokat foglalkoztam a pénzügyekkel és a produceri dolgokkal, hogy az valami gyötrelmes volt. Egy filmrendezőnek nem kéne ezekkel foglalkozni. Ha a rendszer olyan volna, hogy megoldja ezeket a dolgokat, az jó lenne, mert hiába mondja az ember, hogy tud több dologgal is foglalkozni, ez elszívja az energiát. Nekem olyan természetem van, hogy inspirál a nehézség, de van egy pont, ahol már én is azt mondom, hogy sok. Jó lenne, ha mindenki azt csinálná, ami a dolga.

Színházi rendezőként is dolgozik. Melyiket szereti jobban a színházi vagy a filmes rendezést?

Én alapvetően filmes vagyok, ehhez értek. Színházban is a próba utolsó hetét szeretem a leginkább, amikor már világítás van, díszlet és jelmez. Ahhoz tudok a legjobban hozzászólni, mert akkor már képileg látom a dolgot. Színházban nem olyan fontos a személyiség, sokkal fontosabb a színészi tehetség. Nem fontos, hogy a személyiséget pontosan fedje, hiszen a játékával el tudja fedni. A színház mindig nagy totál, rettentő fontos a színész. Mindig azt a színházat szeretem, ahol nem érzem, hogy rendezték. A színházban a szó a fontos, a filmben a kép, előbbinél mondatokra emlékszünk, utóbbinál képekre. A színházban világszerte mindig ugyanazokat a darabokat játsszák, a filmeknél – persze vannak a remakek – mindig mást kapunk.

Van valami terv a jövőre nézve?

Hát, van már két-három a forgatókönyv fázisában, de még egyik sem olyan. Az Aglajánál tudtam, hogy ő az, de most nincs ilyen. Mindig több vasat tartok a tűzbe, most még nem tudom, hogy melyiknek drukkolok.

Köszönöm szépen az interjút, és sok sikert a Golden Globe-hoz.

Én is köszönöm.

Nardai Dorina

Nardai Dorina a ZSKF szabad bölcsészet, majd az ELTE BTK filmtudomány szakán diplomázott. 2011 óta a Filmtekercs szerkesztőségének tagja. Specializációja a gender témák, a dráma, a krimi, a thriller, valamint a spanyol, francia, német és távol-keleti film.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com