Sex & Drugs & Rock & Roll: ezzel a jelszóval indult a HBO új sorozata, a Bakelit. A hetvenes évek zenei világában játszódó történet főhősét, Richie Finestrát, Bobby Cannavale alakítja. Ő mesélt a cseppet sem egyszerű, ám annál izgalmasabb forgatásról, a korszak hangulatának felélesztéséről.
Gratulálok a pilothoz – elképesztő! Sok dolgod lehetett a sorozattal. Mennyire volt fárasztó forgatni?
Elég fárasztó volt. Emlékszem, amikor elkezdtem, az első jelenet, amit forgattam, a második epizódból volt, egy mozis jelenet Bruce Lee-vel, eléggé bepörögtem, és karaterúgásokat gyakoroltam. Ilyen volt az első napom. Hazaértem, és arra gondoltam, te jó ég, fél éven keresztül így fog menni. Minden egyebet kizársz az életedből. De jó, csak minden másra nemet kell mondanod.
Értem, szóval elég sokáig foglalkoztál a tervvel?
Igen, körülbelül négy évig. Akkor kerestek meg, amikor Terryvel (Terence Winter) a Gengszterkorzón (Broadwalk Empire) dolgoztam. Nagyon élveztem a szerepemet, és egyáltalán hogy ezzel a csapattal dolgozhatok, ilyen gyártási színvonalon. Pont jókor kértek föl az új projektre. Nem sokat agyaltam rajta. Nem is alakulhatott volna jobban.
Mondhatnánk, hogy a birodalmak bukása tematikusan összeköti a Gengszterkorzót és a Bakelitet?
Örülök, hogy ezt mondod, mert én is így szoktam megfogalmazni. Amikor elolvastam, ez rögtön tetszett benne. Nem vagyok valami művészarc, nem jártam egyetemre, de valamit azért tudok Shakespeare-ről, és ezt nagyon shakespeare-inek éreztem. Van egy királyság királlyal, és a királyság rogyadozik, és mindenki akar belőle magának egy darabot, a cselekvés élet-halál kérdése. Ezért a király meg is teszi, amit tennie kell, hogy a trónon maradjon.
Terry nagyon jó az effajta „szakadék szélén kapaszkodós” írásban, felismerte, hogy mennyire lebilincselő nézni, ahogy valaki félkézzel tartva húzza fel magát.
Úgy gondolom, bárki, akinek van egy királysága, elkényelmesedik időnként, ellustul. Mint Richie az elején: jó pár éve tiszta és józan, kiköltözött Connecticutba, mert azt gondolja, ez a jó, van háza, gyerekei, autói, de mintha elaludt volna a kormánynál, ami szerintem néha megtörténik a sikeres emberekkel.
Mondhatjuk azt is, hogy már nincs oda a zenéért? Idáig rajongott érte, de most már valami másért.
Ez igaz. És a helye, a hagyatéka nagyon fontos neki. De nem hiszem, hogy erre rájönne, míg nem látjuk a feleségével, Devonnal, aki az egyetlen ember, akivel őszinte, aki láthatja a sérülékenységét. Ezt kérdezi tőle: ha hagyom ezt a céget, mi lesz belőlem? Senki leszek. Mintha nem is léteztem volna. Ezt a dolgot nagyon nehéz bevallani. De mégis jelent neki valamit. És azt hiszem, ez elegendő ok, hogy irányítson egy történetet. Hogy fog ez a pali visszakerülni?
A kiegyensúlyozottsága legalább ilyen sérülékeny – mennyit tudunk meg erről?
Ez érdekes oldala a sorozatnak – érdekel mint művészt, sokat beszéltünk erről Terryvel, de nem tudtunk még választ adni a kérdésre. Azt hiszem, a művészek küzdenek azzal a gondolattal, hogy olyan érdekesek-e, olyan jók-e, rendesek-e, mint bepörögve? Nincs igazán válaszunk. De kiderítjük Richie-vel. Egyszer azt mondja a társainak, figyeljetek, minden jól ment, amikor még beflesseltem, de amikor abbahagytam, akkor romlott el minden. Ezt már más művészektől is hallottam.
A pilot utolsó jelenete, amikor összeomlik az épület, lenyűgöző. Mennyire volt intenzív munka?
Eléggé. Több különböző napon forgattuk, de jelenet a romok között egy alkalommal, élőben készült. Nagyon kidolgozott volt. Ahogy az igazi törmelék zuhog a fickóra – ez nem én vagyok, hanem egy kaszkadőr. De sok rétegzés is volt, amit lefedtek, a „hulló” épületdarabok teszik a szemem elé, mondják, hogy nyissam ki az egyik szemem, csak ezt az ujjamat mozdítsam. Megvan a módszere.
Aztán jött – szó szerint – a föltámadás a hamvakból. Nagyon király így befejezni a sorozatot. Amikor a pilotot forgattuk, Marty mindig „a Filmnek” hívta. És ahogy néztem, végig azon gondolkodtam, hogy valami nagy filmet nézek, mint például egy Martin Scorsese-filmet. De a legvégén csak azt szeretnéd tudni, hogy mi történik ezután. Mihez kezd ez a fickó? Hogy hat ez a tapasztalat valakire, aki megkérdőjelezte magát? Mert arra van szüksége, hogy kapjon egy lökést, és végre azt csinálja, amit csinálni akar és bízzon önmagában. Ebben a pillanatban lehet teljesen biztos mindenben, azokban a döntésekben, melyek előre fogják vinni, mindenki elmehet a fenébe.
Mennyit tudsz erről a korszakról New Yorkban?
1970-ben születtem, úgyhogy még nyilvánvalóan nagyon fiatal voltam, de a 80-as évek már a tinédzser éveim. A 70-es évek zenéje, még inkább a mozija sokkal jobb, mint a 80-as éveké. Teljesen rákattantam a 70-es évek mozijára, zenéjére, tinédzser koromtól fogva beleástam magam. Egy csomó könyvet elolvastam a korszakról és egészen komoly ismereteim lett. Voltak idősebb unokatestvéreim, és a szüleim is rajongtak érte.
Ezenkívül volt három évem, hogy felkészüljek erre, emiatt sok könyvet olvastam, de elképesztő forrásokból is hallhattam a korszakról olyan emberektől, akik megélték – ők igazán sokat segítettek. Akárkivel akartam találkozni és együtt lógni, Martin, Mick és Terry előkerítette nekem. Mint például David Johansent, aki igazán nagy segítségemre volt, meg Danny Goldberget, Patti Smith-t, Lenny Kaye-t. Mi mind egy környéken lakunk, ami közös alapként szolgált, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy velük reggelizem.
Érezted bármikor is szürreálisnak vagy zavarba ejtőnek, hogy ezekkel a nagymenőkkel vagy?
Csak a találkozás után, de tényleg. Elég jól csinálom, amikor épp valakivel vagyok, beszélgetünk, mert egyszerűen nem hasznos, nem produktív, ha nem így csinálom. Jól tudok figyelni az adott helyzetben, még ha úgy is viselkedtem Patti Smith társaságában, mint egy agyalágyult, és ő valószínűleg nem akar velem találkozni megint, várok, míg hazaérek, és akkor zúdítok rá mindent a barátnőmre. Mind bámulatba ejtettek. De az adott pillanatban elég jól kézben tartok mindent.
ick Jagger kiemelkedően sokat segített, hogy megismerd a 70-es évek világának részleteit, ugye?
Mick volt az az ember, akitől valószínűleg a leginkább bepánikoltam. Eltartott egy darabig, mire kényelmesen éreztem magam mellette. Együtt lógni Mickkel olyan, mint együtt lógni a Nappal. Szó szerint olyan, mint a Nappal. Az ember nem tudja, mit mondjon.
Nem lehet olyat mondani, amit ne hallott volna már. Egyszerűen nem tudsz olyat mondani, amivel meglepnéd. De ami nagyon hasznos volt nekem, amikor elkezdtem megszokni a közelében lenni és néztem hogyan viselkednek az emberek Mickkel. Átmehettem hozzá, elmentünk együtt vacsorázni, a koncertjére, együtt lógtunk a hotelban, mindez azt jelentette, hogy meg tudtam figyelni az embereket, és hogy hogyan viselkednek vele.
Szuper volt hallani a sztorikat, de amikor egy szupersztár előadó szemszögéből hallgatom ezeket, az nem olyan hasznos a karakterem szempontjából, mint amikor figyelem, hogy forognak az emberek egy sztár körül. Ez egy igazán egyedi nézőpont, ha a közelében vagy. És amikor együtt lógok Mickkel, senki nem figyel rám. Nem számít, hogy Gengszterkorzó– vagy Will és Grace-fanok voltak, mindenki leszarja. Még csak észre sem vesznek. De én megnézhetem őket.
Van egy-két nagyon stílusos öltönyöd a sorozatban. Élvezetes volt felölteni a 70-es évek divatját?
Emlékszem az első ruhapróbámra, amikor Terry bejött, teljesen lehidalt. Azt mondta, te jó ég, baromi jól állnak neked ezek a ruhák! És tökre ezt éreztem, hogy 1973-ban is jól néztem volna ki. Igen, jól érzem magam a ruhákban. Az egyetlen dolog, hogy nem volt zsebem hat hónapig. Ezeken a nadrágokon nincs.
És volt egy kis sarkam fél évig. Egy cipzáros bakancs sarokkal. Egy jó kis öv csattal. Remek nyakláncok. Ezek mind nekem készültek vagy korabeli darabok voltak. Amiatt szintén szuper, hogy én vagyok a főszereplő, hogy a többi kissé komikus, 70-es évekbeli cuccot nem kell viselnem. A többieknek Raynek (Romano), Maxnek (Casella) és JC-nek (McKenzie) kell. De emlékszem, John Dunne, a jelmeztervező mondta még az elején: egyszínű ruhákban leszel. Sok burgundi vörös, királykék és fekete. Domináns színekben.
