Interjú

„A tehetségkutatók embergyárak” – Interjú Bernáth Szilárddal

Bernáth Szilárd elsőfilmje, a Larry egy dadogásával birkózó borsodi juhpásztorról mesél, aki egy rapdal segítségével dolgozná fel családi traumáit. A rendezővel sztereotípiákról és romareprezentációról, de a tehetségkutató műsorok káros hatásairól is beszélgettünk.

Mit szólnál ahhoz, ha a Larryt a magyar 8 mérföldként emlegetnék?

Megértem, ha sokaknak ez a párhuzam jelenik meg a kulturális horizontján. Magyar sajátosság, hogy büszkék vagyunk arra, ha van egy magyar Mamma Mia! (Pappa Pia) vagy egy magyar film-noir (Budapest Noir). Ez a párhuzamteremtés főleg a Vajna-korszaknak volt nagy flesse. Szerintem viszont ez az amerikás, öngyarmatosító gondolkodásmód – hogy biztos másutt van az igazság, és nekünk utánozni kell azt – elég káros. Ilyen szempontból szélsőségesen nacionalista vagyok, számomra sokkal többet jelent a magyar filmtörténet, mint az amerikai. A 8 mérföld nem volt valódi referencia számomra, de valamennyire segített a Larry megszületésében.

Hogyan?

Amikor a forgatókönyvet írtam, sokáig nem jöttem rá, hogy a hip-hop miként tud dramaturgiai erőként működni. Nem találtam hozzá a zsánert. Született például olyan draft is, ami egy zenei karriertörténet és buddy-film keveréke volt. Kicsit olyan volt, mint a Csillag születik, a Lady Gagás, amelyben fölismerik valaki tehetségét… De éreztem, hogy ez nem jó irány. Megnéztem az összes hip-hoppal foglalkozó filmet, persze a 8 mérföldet is. A kutatómunka tanulságos volt, mert rájöttem: a 8 mérföldnél a hip-hop mellékesen jelenik meg, valójában sportfilmes dramaturgiával működik. Ugyanaz a dramaturgiai képlete, mint a Rockynak. A főhős először elbukja a meccset, majd készül, készül, aztán megnyeri. Ezután nem sokkal jött az ötlet, hogy a rap mint önkifejezés ne eszköz legyen, hanem cél. Tehát az önkifejezés protagonizmusa ellenében kell felrakni az antagonisztikus, belső erőket. Az interiorizált bántalmazót, a belső gátat, a brutális beszédhibát.

Az USA-ban az amerikai álom elérése a nemzeti identitás szerves része, ezért is épülnek fel úgy a cselekmények, hogy a munkásosztályból (Rocky) vagy a gettóból (8 mérföld) ki lehet törni. De ezt a gondolkodásmódot nem lehet átültetni a magyar valóságba, és a Larry sem teszi ezt.

Az a narratíva vagy ígéret, amit Majka kínál a magyar médiában, hogy meg tudod csinálni, ki tudsz törni, azért lássuk be: kurva nagy hazugság. Nem tudsz második embert mondani, aki olyan karriert épített egy valóságshow után, mint ő. A borzalmas tragédiák gyakoribbak. Annyi történhet, hogy egyszer talán el tudod mondani, mi a bajod. Hagysz egy pici nyomot, mint egy Larry graffiti, amit aztán két nap múlva lemosnak. Ennyi és kész. De valahogy ez a mérték is kielégítőnek tűnik.

A Larry-ben egyszerre látunk kitörési és önkifejezési kísérletet. Miért pont egy fehér fiút választottál ehhez a bonyolult folyamathoz Borsodból, miért nem egy romát?

Őszintén szólva másodlagos szempont volt, hogy milyen a főszereplő bőrszíne, de azért volt egy pont a fejlesztés alatt, amikor végiggondoltam a kérdést. Két dolog döntött. Az egyik Ádám karaktere – nagyon korán tiszta volt nekem, hogy Benettnek kell eljátszania. Abban az időszakban forgattunk együtt egy kisjátékfilmet (Szabadok), és egy ponton túl már őt láttam bele a jelenetekbe írás közben.

Másrészt ott volt az identitáspolitikai kérdés, aminek kirekesztő jellegétől általában nagyon fázom, de módszertanilag, az alkotás hitelessége szempontjából mégis látok benne néha igazságot. Mondok egy példát. Jó pár éve elkezdtem gondolkozni egy forgatókönyvön, egy regényadaptáció lett volna, melynek története érinti a 2008-as romagyilkosságokat is. Mélyen megérintett a történet. Miközben dolgoztam a vázlaton, hallottam, hogy Bogdán Árpád elkezdi előkészíteni a Genezist. A legelső, önző gondolatom az volt, hogy hú, kár, akkor ez a munkám kuka. Majd azonnal jelentkezett a másik gondolat: milyen jó, hogy ezt Bogdán Árpád csinálja meg, mert valószínűleg neki kellett megcsinálni, neki mást jelentett a téma. Minden bizonnyal hitelesebben tudott hozzányúlni, szép és személyes film lett.

Mindig nehéz ügy, amikor egy fehér, heteroszexuális férfi mondjuk leszbikusokról beszél, vagy adott esetben cigányokról. Így is érzem, hogy a Larry-vel kicsit átnyúltam a saját hatókörömön. Borsod meg mélyszegénység, miközben Budapesten nőttem fel, középosztálybeli családban. Nehogy már én mondjam meg, hogy ez milyen. Ugyanakkor ezen az identitáspolitikai zűrzavaron túl szerintem néha pont, hogy a távolság adja meg a pontos perspektívát. Meg a kurva sok munka.

Miért döntöttél úgy, hogy tompítod a térség egyik legsúlyosabb társadalmi problémáját, a rasszizmust?

Nem akartam elkenni. Nem akartam azt állítani, hogy nincsenek színek. Meg akartam mutatni, hogy vannak. De nem akartam, hogy a fajgyűlölet egy bizonyos fokon túl megjelenjen a filmben. Megkérdezel valakit: „Te rasszista vagy?” Azt fogja mondani, hogy nem. De abban a pillanatban, hogy kialakul egy interperszonális tér, már jelen van a rasszizmus. Thuróczy Szabi karaktere például az egyik jelenetben azt mondja: „Most mit csináljak? Szerezzek cigányokat? Ők sem jönnek el 600 Ft-os órabérért.” Azt hiszem, inkább a rendszerszintű rasszizmus mutatkozik meg a filmben. A tudatos mondanivalóm talán inkább az volt, hogy az csak egy kreált nézőpont, hogy több bennünk az eltérő, mint a közös. Illetve, hogy a közös munka hogyan tudja lebontani a határokat.

A kisebbség és a többség közti határokat?

Óriási hülyeségnek és toxikusnak gondolom a cigány/magyar megkülönböztetést 2022-ben. Nincs cigány és magyar, magyar van, és azon belül fehér és cigány. Szerintem például fontos, hogy megmutattuk, egy ilyen találkozás, Csala Do meg Benett találkozása mit tud okozni. Hogy igenis tud együttműködni cigány és fehér. Remélem, hogy organikus módon sikerült ábrázolni, hogy abban a pillanatban, hogy van közös cél, megszűnik ez a kettőség. Amit személy szerint eléggé szeretek a filmben, hogy az igazi barátság akkor jön létre Csala Do és Ádám között, amikor elbukták a versenyt. Ott már cél sincs, csak a másik. Két hülye.

A közép-kelet-európai filmekkel kapcsolatban időnként felmerül, hogy ká-európai sztereotípiákkal élnek, amolyan nyomorpornók. A Te filmed ennél frissebbnek, élettel telibbnek hat. Mit tettetek azért, hogy a Larry hiteles legyen, ne sztereotip?

2016-ban csináltam egy kisfilmet, a Fizetős napot. Uzsorázásról szól. Ott is eléggé figyeltem erre a problémára, de nem mindig sikerült. Igenis esztétizáltam a nyomort, van például benne egy szép, fekete vágókép, amin a kisfiú sír a földön. Azt éreztem, kellenek ezek a megoldások, hogy aktivizáljuk a nézőt, behúzzuk a cigánytelep világába. A Larry esetében is készültek hasonló vágóképek, de most azt éreztem, ez Ádám története, nincs rájuk szükség. Kidobtuk az összeset. Azt hiszem, az okozhatja talán ezt a frissességet, amit említesz, hogy egy ponton megszűnt a felülnézeti és az alulnézeti perspektívám is egyaránt, nem éreztem sem borzalmasnak, sem csodálatosan érdekesnek ezeket a kulisszákat, elkezdtem egyszerűbben látni a dolgokat.

Tudsz mondani olyan jelenetet, ahol konkrétan összeütközött benned a realitás és a sztereotip gondolkodás?

Az egyik jelenetben volt egy dramaturgiai probléma. A rendőrök kimennek a telepre, és ott van Ádám. Oké, de miért mennek oda? Az első gondolatom az volt, hogy valami balhé, késelés, verekedés vagy drogügy miatt. Persze, hogy ez jut egyből eszedbe. Bementem az ózdi rendőrfőkapitányságra, dumáltam a rendőrhadnaggyal, aki – egyébként teljesen a semmiből – elmesélte, hogy most fog nyitni egy birkafarmot, mert ki akarja egészíteni a fizetését. Megkérdeztem tőle, mi a leggyakoribb ok, amiért kimennek a rendőrök a telepre, és azt mondta, csendháborítás. Egy ennyire bagatell ügy, amire sosem gondoltam volna. Persze, hisz’ adott esetben ordítanak, buliznak, gyakran intenzívebben, mint mondjuk a lakótelepeken – és akkor mi van? Nyilván romantizálni sem érdemes a mélyszegény szegregátumokat. Nagyon nem. De az is hazugság, hogy oda a nap se süt be.

Van olyan összetevője a borsodi életnek, amit más esetben szívesen kibontottál volna?

Kicsit olyan voltam, mint a Gombóc Artúr, hogy ezt is akarom, azt is akarom, meg amazt is akarom, mert annyira fontos és gazdag motívumszinten ez a vidék. Jó lett volna még mélyebben megmutatni az újkeresztény gyülekezetet, a rendőri létet, a rasszizmust, a cigányság mélyszegénységét, az öregek otthona világát. De vissza kellett húzni ezeket a mellékzöngéket, hogy fókuszáltabb legyen a történet.

A filmben amatőr szereplőkkel is szép számmal dolgoztok. Kezdettől a terv része volt, hogy a három főszereplőt – apa (Thuróczy Szabolcs), fia (Vilmányi Benett) és a pótanya (Szandtner Anna) – hivatásos színészek játsszák, vagy volt olyan szakasz, amikor amatőröket, egy real rappert képzeltél oda?

Az első gondolat az volt, hogy csak amatőr szereplők legyenek. De írás közben a karakterek kezdtek egyre bonyolultabbá válni. Amikor először átküldtem a draftot Muhi Zsófinak, a casting directornak, azt mondta, hát tök jó, de kik fogják ezeket eljátszani, annyira nehéz szerepek. Rájöttem, hogy itt ívet kell vinni, dinamikákat kell váltani, és én is sokkal nagyobb biztonságban vagyok, ha úgy megyünk neki a filmnek, hogy a főszereplő tudja, mi a dolga.

Mi a hozott értéke a kevert castingnak?

A kevert casting nagyon szarul is el tud sülni, de ha jól működik, akkor a párosokból – vegyük Thuróczy Szabit meg az egyik pásztorcsávót, vagy Vilmányi Benettet és Csala Dót – az amatőr fókuszáltabbá válik, és kevésbé kellemetlen neki a tulajdonképpen gyermeki játék, az életidegen szett és a többi ilyesmi. Elkezdi komolyan venni a forgatást, elkezdi biztonságban érezni magát, hiszen tudja, hogy van ott valaki, aki nem fog kiesni a helyzetből. A színész által – főleg ennyire jó színészek által – benne tud maradni a flow-ban. Ezzel a végsőkig lehetett provokálni a jelenléteket és izgalmas, tulajdonképpen könnyed realizmust értünk el.

Benettnek, Szabinak és Annának meg az volt az volt izgalmas, hogy az amatőrök felszabadították őket. Teret adtak a játéknak, az improvizációnak, egy egészen más típusú beszédmódnak. A hitelügyintézős jelenet például full impró volt. Van ez a Gábor nevű pasi, aki tényleg egy kazincbarcikai hitelügyintéző. Alapvetően azzal kerestük meg, hogy megtudjunk pár dolgot a hitelfelvétel körülményeiről, de amikor megláttam, becastingoltam. Mellette ott volt Szabi és Benett. Felírtam nekik három-három mondatot, elmagyaráztam, honnan hová kell eljutni. Szabi abban a pillanatban, hogy kap maga mellé egy amatőrt, átkattan, és szinte civil jelenléttel alakítja a jelenetet.

A dadogó, önkifejezésével birkózó főhőshöz zaklatott, mozgássorokat megtörő vágástechnikát kapcsoltatok, a tetőpontot jelentő fellépéséhez viszont hosszú beállítást. Miképpen dolgoztátok ki a film vágástechnikáját?

Próbáltuk filmes formanyelvre fordítani a dadogás lélektani állapotát, de fontos volt, hogy a főhős sikerénél a formanyelv is feloldódjon. Szabó Tomi, a vágó úgy emlékszik, hogy fél évvel a forgatás előtt olvasta a forgatókönyvet, és a második mondata az volt, hogy zaklatott ugróvágásokkal követjük a főhőst. Úgy tűnik, elég hamar megvolt az ötlet a dadogó vágással kapcsolatban.

Milyen terhet rótt ez az elképzelés a vágóra és az operatőrre?

Mindig hosszú snitteket vettünk fel, amikor Benettet követtük. Nagyon vicces volt, amikor az utolsó forgatási nap előtt megkérdeztem Hannától, a szkriptestől, hogy állunk, milyen hosszt érnek el a felvételek. Nagyon félve mondta, hogy nem tudja, jól méri-e, de 160 percet. Ő még nem tudta, hogy ez szét lesz cincálva.

Mondok egy példát. Odamegy Benett a fürdőszobához (Anna fürdik), kinéz az ablakon, Szabi ott pakolja a dobozokat, megpróbál pénzt lopni, kijön Anna és kimegy Benett. Az egy snitt. Felvettük nyolcszor. A vágásnál hatalmas szabadságunk volt, hiszen akármelyik take-ből akármelyik pillanatot felhasználhattuk. Lényegében a vágásnál újraírtunk jeleneteket.

A vágásnál ez a módszer nagyon jól jött, operatőrként viszont pokoli volt. Merthogy nem különültek el a snittek, minden egyben volt. Egy három-, négy- vagy ötperces snittből aztán csak 10 másodpercet használtunk fel. Hartung Dávid operatőr a 30 kilogrammos kamerát végigcipelte Borsod megyén. Ez fizikai értelemben is bravúros volt. Dávid erős csávó.

A film tetőpontján a tehetségkutató három zsűritagja olyan állításokat fogalmaz meg, amik önmagukban érvényesnek tűnnek, de a néző tudja, hogy ennél jóval többet vitt véghez Larry. Mi lenne a szerepe a kortárs médiában a tehetségkutató műsoroknak? Betöltik ezt a szerepet?

Szerintem ez egy embergyár. A tehetséges emberek prostituálása. Addig a pillanatig használják a tehetségeket, amíg jól jönnek a tudatipari cégeknek, aztán eldobják őket, mint a taknyos zsepit. Az X-faktor az előadók számára is nagyon rossz irány, mert pont fordított ívet járnak be, mint kellene. Egy normális zenei karrier kurva nehezen épül fel, az ember erőnek erejével építkezik, , először a barátainak lép fel, aztán talán, nagyon lassan eljut a csúcspontra. Itt meg az történik, hogy egyből eljutsz a csúcspontra, aztán döglődsz, mert oda sohasem lehet visszajutni.

(Vilmányi Benett váratlanul betoppan: „Tehetségkutató? Be kéne őket tiltani!” És elviharzik.)

Én is azt gondolom, hogy amit Puzsér, Márk meg Borbély Szandra mond, igaz. Sosem tudod, hogy az ember mit visz fel a színpadra. Nem is kell tudnod. Zsűriként a produkcióval kell foglalkoznod. De szerintem egy tehetségkutató show sohasem a művészetről meg a tehetségről szól. Mindig olyat keresnek, akivel jobban el lehet adni azt a kurva üdítőitalt.

Létezhet olyan tehetségkutató, ahol helyén kezelnék a főhőst?

Érdekes gondolat, hogy mi lenne, ha Larry mondjuk elmenne az X-Faktorba, vajon bekerülne-e. Nyilván nem. De egy alternatív tehetségkutatóba – ahol a zsűri kvázi értelmiségi – persze. Azt éreznék, de jó lenne megmutatni ezt a fiút a nézőknek. Viszont abban a pillanatban, hogy összehasonlítják a többi pályázóval, mondjuk azzal a lánnyal, aki Larry után fellép… Az egy professzionális zenei produkció ehhez a nyomorult fiúhoz képest. És ezen a ponton már nem lehet vele mit kezdeni.

Úgy tudom, mégis szerveztél már Te magad is tehetségkutatót. Mi motivált ebben?

A Larry. A Budapest Brands pályázatán, a Budapest Tuningon olyan ötleteket vártak, amikkel fel lehet pezsdíteni Budapest mindennapjait. Ugyebár nagy tapasztalatunk gyűlt össze az amatőr rapperek castingja során. Gaszner Verával, a Larry felvételvezetőjével arra pályáztunk, hogy gyűjtsünk össze sok fiatal, ismeretlen, elsősorban hátrányos helyzetű tehetséges srácot, és vigyük ki őket Budapest köztereire. Nyertünk a pályázaton, és volt három alkalom: a Bikás parknál, a Kazinczy utcában meg egy graffiti fesztiválon. Összesen 60-an, 70-en léptek fel. A Toldiban volt a döntő, ahol lett közönségdíjas és fődíjas.

Hogy hatott a filmeddel kapcsolatos gondolataidra ez az élmény?

A zsűrit mi válogattuk össze. Mohamed Fatima tudja, milyen mélyről jönni. Funktasztikus (felbukkan a Larry-ben is – a szerk.) szintén. Beton.Hofi szintén – nyolcadik kerületi gyerek. De itt is azzal szembesültünk, hogy nagyon sok a tehetséges, de keresetlen, kidolgozatlan srác. Nagyon sok cigány előadó is volt. És egy nagyon profi, fehér fiú nyerte meg a versenyt. Azt éreztem, hogy persze, értem, meg nem lehet beleszólni a zsűri döntésébe, de… kár. Még egy ennyire safe space-ben is újratermelődik a társadalmi egyenlőtlenség. Hát, így élünk.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com