Interjú

Budapesti Klasszikus Film Maraton 2018: „Ha a kamera forog, őszinte tudok lenni” – Interjú Jean-Marc Barr-ral

Egy csodálatos nyári délután a mediterrán mód hömpölygő belvárosban találkoztam Jean-Marc Barr-ral, hogy egy kávé mellett csacsogjunk régvolt és jövőbeli munkákról. Arra nem számítottam, hogy személyében egy forradalmárt, egy még mindig huncut mosolyú sármőrt és egy sztárallűröktől tökéletesen mentes férfit is megismerhetek, akivel végül Kerouacról, hivatásról, rabszolgaságról és szabadságról fogunk beszélgetni. Rajongói interjú következik!

Tavaly láttam A mag című filmedet Szarajevóban, igazán szép volt…

Köszönöm. Sokkolt minket, hogy végül díj nélkül távoztunk a fesztiválról. Talán nem volt egyszerű megítélni ezt a filmet. Ezen a fesztiválon két, három, négyszázmillió euróból forgatott csodálatos társadalmi drámák viszik a díjakat – egy mindössze ötmillióból készült angol nyelvű török filmnek nehéz volt versenybe szállni velük. Később azonban, Tokióban nyert a film! Azt sajnálom csak, hogy egy ilyen típusú filmet nem éppen egyszerű feladat forgalmazni…

Tudom, hogy mindenki A nagy kékségről kérdez…

Ez teljesen rendben van, ezért vagyok itt.

De én nem erről szeretnék beszélgetni. Sokkal inkább arról, mi történt A nagy kékség után? Egy ilyen film megnyithatott volna előtted akár egy hollywoodi blockbusterekkel kirakott utat is. Te mégsem erre mentél….

Hát ennek több oka is van. Amikor a film sikeres lett Franciaországban, én épp Angliában éltem. Ott a film egy hét alatt megbukott, szörnyű kritikákat kapott. „Látványosságnak épp elmegy.” Közben hívtak az emberek Franciaországból: „A film óriási siker!” De én ezt nem éltem meg. Aztán amikor Amerikába vittük a filmet, kivágtak belőle húsz percet, megváltoztatták a film a zenéjét, a végét, és fürdőruhás lányokkal kellett népszerűsítsük a Central Parkban…

Elhagytam Amerikát, amikor Ronald Reagant megválasztották, úgy éreztem, egyszerűen ki kell jussak az országból. A hatvanas-hetvenes években nőttem fel, amikor a színészek nagyon politikusak voltak, az amerikai kormány pedig igazi kihívást jelentett. Az, hogy színész lettem, a szívem választása volt, igazi lázadásnak számított a katolikus, militáns neveltetésem ellen. Beleszerettem egy jugoszláv lányba, ő nyitott számomra kaput Keletre. Láttam Jugoszláviát a nyolcvanas években egy nagyszerű időszakban – majd egy szörnyűben a kilencvenes években. De láttam Lengyelországot, Oroszországot, és jártam Budapesten is ’94-’95-ben. Kelet-Európa olyan értékeket hordoz, már ami a művészetet illeti, amiről az amerikaiaknak fogalmuk sincs. Nem tudtam Amerikába vinni a feleségemet, mert egyszerűen elszürkült volna ott. Ez volt az elsődleges okom, hogy nem mentem vissza.

Mit tartott még ezen a művészfilmes pályán?

A nagy kékséget angolul forgattuk. Egy amerikai bázison születtem egy amerikai katona apától és egy francia anyától. Apám ’67-’68-ban Vietnámban állomásozott, ott kezdtem az iskolát franciául. A nyolcvanas években hirtelen lett egy olyan osztályoktól független európai generáció, aki beszélt angolul – egy jó dolog, amit talán az amerikai megszállás hozott Európába. A nagy kékségen vagy Lars von Trier Európáján dolgozni hatalmas dolog volt számomra, mert ezek voltak az első próbálkozásaim az európai moziban. Adott egy fickó Franciaországból, Németországból, Dániából, Svédországból, Izlandról, Angliából, és hirtelen megvan az a szabadságuk, hogy együtt dolgozzanak.

Nagyszerű volt részt venni például az Európában. Ez az igazi mozi! Ezért akartam filmet csinálni! És Larssal ugyanaz a filozófiánk. Volt egy kisebb szerepem a Hullámtörésben, a Táncos a sötétben-ben, a Dogville-ben és még sok más filmjében. De ezek a filmek nekem sokkal fontosabbak – úgy hiszem, ezek még mindig itt lesznek negyven-ötven év múlva is –, mint azok a trükkök, amik minden héten kijönnek Amerikában. Tudod, a Vasember 7 vagy a Rocky 14… Ez a Szovjetunió. Mindig, amikor látok egy hirdetést egy Star Wars szereplővel kezében fegyverrel, Sztálint látom. Ez számomra maga az engedelmesség. Én pedig nem ezért választottam ezt a hivatást.

Volt egy tengerre néző házunk San Diegóban… nincs rá szükségem. Ez már megvolt, művésznek lenni pedig sokkal fontosabb számomra. Sokkal inkább hatással van rám Jack Kerouac, mint bármelyik Mission Impossible rész rendezője.

Jól értem, hogy ez elhivatottság számodra?

Egy hivatás. Nagy H-val. A nagy kékség után hoztam jó és rossz döntéseket egyaránt. De sosem rejtőzködtem a „nagy sztár” biztonságos képe mögé.

Hirtelen megütött a saját jelentéktelenségem tudata, és amikor ez megtörténik – na, akkor válsz színésszé.

Ekkor leszel nyitott. A gond ott van, hogy amikor sztár leszel Amerikában és sok pénzt keresel, elkezdesz aszerint gondolkozni, hogy „ha ezt csinálod ötezer dollárt fogsz keresni, ha meg ezt, akkor húszat”. Ez egyszerűen nevetséges. A pénz, amit ezek az emberek keresnek, obszcén. És ha alaposabban megnézed, mindez reprodukálja, amit az utóbbi húsz évben a valóságshow-k csináltak. Vesznek 20-30 embert, sztárt faragnak belőlük, dollármilliókat adnak nekik cserébe a jogért, hogy belelássanak a magánéletükbe, és akár meg is semmisítsék őket – szóval hogy bármit megtegyenek velük… Ez csak egy imidzs, egy illúzió, semmi köze a színészethez.

Én személy szerint mindenáron megpróbálom semlegesíteni azt a kapitalizmust, amit Amerika képvisel napjainkban. Egyszerűbb számomra ellenállni abban a helyzetben, amiben most vagyok, mintha milliókat keresnék. Amikor látom a kollégáimat Amerikában vagy akár Franciaországban, ahogy a kocsik hátsó ülésén bizniszelnek, azt gondolom: „Ez nem egy színész. Ez egy üzletember.” Ez is összeköt Kerouackkal: nincs házam, nem birtoklok semmit, és ha bankszámlámon nincs egy vasam sem, akkor sincs semmi: nem tartozom senkinek, és így nem is vagyok rabszolga. Nincs semmim, csak az élet, amit élek; a döntéseim, amiket meghozok; és így, ha a kamera forog, őszinte tudok lenni.

Jean-Marc Barr A nagy kékség budapesti vetítésén / Fotó: Magyar Nemzeti Filmarchívum

Persze  nem is lenne lehetőségem törlesztőrészletet fizetni egy házra, mert a döntések, amiket hoztam, nem tesznek lehetővé állandó bevételt. Szóval megtanulsz ház nélkül élni, megtanulsz kocsi nélkül élni, de szabad leszel, és legalább senki nem mondja meg, hogyan élj. Ráadásul az idővel egyre jobb leszek, mert a művészet jelent számomra mindent. Az, hogy mennyit keresel, nem játszik szerepet abban, ami közted és a néző között zajlik. Nagyon élvezem a munkát, mert nincsenek rajtam azok a terhek, amik egyes milliókat kereső színészeken. Az élet nehézzé válik számukra, és már nem tudják élvezni igazán, ha dolgoznak.

És mi a helyzet azzal, amikor a kamera másik oldalán vagy? Több filmet is készítettél rendezőként.

Azokat a filmeket a Dogma idején készítettem. Amikor Lars von Trier megmutatta nekem az Idiótákat, ami teljes egészében demisztifikálta a mozikészítés folyamatát, azt éreztem: ha ő meg tudja csinálni, én is meg tudom csinálni. Hiszen erről szól ez az egész. Hirtelen ott voltak a színészek, Élodie Bouchez, készítettünk vele egy gyönyörű szerelmes történetet (Szerelmeseka szerző), a nyolcvanas években játszódott, a háború idején, egy könyvesboltban dolgozó francia lányról szólt, aki beleszeret egy bohém, jugoszláv művészbe, aki illegálisan van az országban. A film tragikus véget ér. A párizsi utcákon forgattunk egyetlen kamerával, mintha csak turisták lennénk, így a statisztáink ingyen voltak.

Tökéletesen szabadon dolgoztunk – és mivel úgy gondoltuk, ez nem fog sokáig tartani, úgy döntöttünk (alkotótársa mindhárom filmben Pascal Arnold – a szerző), rögtön trilógiát készítünk a szabadságról. Ezért hazatértem apám szülővárosában Illionisba, ahol egy olyan fickóról forgattunk, aki túl későn fedezi fel az életében a szexualitást. A Túl sok hús a szexualitás és az öröm szabadságáról szó. Egy évvel később Indiában forgattunk (Könnyűnek lennia szerző) a szellem és a gondolatok szabadságáról. Három filmet készítettünk három év alatt egyetlen francia film áráért. És mivel angolul készítettük, az egész világon értékesíteni tudtuk őket.

Túl sok hús

Érdekes módon az új technológia megszületése lehetőséget biztosított nekünk, hogy reprodukáljuk ugyanazt a szabadságot, amit a francia új hullám alkotói megélhettek, amikor az első Eclair kamerákkal az utcákra mentek. Az alkotás ugyanazon eufóriájában éltünk, amit Mack Sennett is érezhetett, amikor az első filmjeit készítette az 1910-es években. Mindhárom film kegyetlen mese, ami kérdéseket tesz fel a szabadságról. Nagyon büszke vagyok ezekre. Persze ott A nagy kékség, de amikor Dél-Afrikában egyszer csak a mosodában odajön hozzám egy fickó és azt mondja: „Te az a színész vagy, ember!” Vártam, hogy mondja A nagy kékséget. „Láttam a Túl sok húst és megváltoztattam az életemet.”

Ha megváltoztatod valaki életét csak azáltal, hogy megosztasz kis életbölcsességeket, akkor már tettél valamit.

Nézem a huszonnégy-huszonöt éves unokaöcsémet. Ugyanazzal a szenvedéllyel beszél a Star Warsról, ahogy én tettem anno Godardról. Én nem tudom, kinek van igaza, de ha megnézel igazán jó filmeket, mint amilyen Semih (Semih Kaplanoglu – a szerző) filmje is, A mag volt, az erősen elgondolkodtat, nemcsak szórakoztat. A szórakoztatás csak porhintés! Ne gondolkodj, ne gondolkodj! És amikor nézed ezeket az akciófilmeket, csak fények és árnyékok váltakozása, teljesen elkábítanak. Ez pont az ellentéte annak a mozinak, amit én szeretnék készíteni.

Ahogy hallgatlak, úgy érzem, a szabadság több mint egy egyszerű téma számodra…

A valódi szabadság a halál… Apám három háborúban is harcolt az Egyesült Államokért. 26 éves volt, amikor Pearl Harbor másnapján feltették egy buszra. Nem volt választása. Amikor hazajött a második világháború után és saját üzletbe kezdett, megint elvitték Koreába. Végül katonaként kezdett karriert. Úgy volt, hogy én is a légierő akadémiájára fogok járni, épp csak mielőtt nekikezdtem volna, határoztam úgy, hogy nekem ez nem fog menni, mert nem akarom, hogy az egész életem előre meghatározott mederben folyjon. Franciaországba mentem, iskolába jártam, és úgy döntöttem, színész leszek.

Nem is lázadhattam volna jobban a szüleimmel szemben, hiszen egyetlen művész se volt a családban. Számomra ez egy eszköz volt, hogy felfedezzem a kultúrát, hogy használjam a testem fizikai és spirituális értelemben egyaránt, hogy dolgoztassam az agyam, hogy emberekkel kommunikáljak – és hogy elkerüljem azt az életet, amire determinálva voltam. Úgy éltem az életemet, mint A tücsök és a hangya meséjében a tücsök.

A nagy kékség

Az első dolog, amit A nagy kékség után tettem, hogy megkérdeztem magamtól: „Itt ez a csodálatos Joker a kezemben, mit akarok vele kezdeni?Az első gondolatom az volt, hogy visszavonulok. „Élj most! Ne aggódj, az egész csak egy illúzió! Csak csináld, amit akarsz!”  A szívemet követettem és így hamar ki is forogtam a mainstreamből, mert tudták rólam, hogy nem hagyom, hogy úgy formázzanak, ahogy szeretnének. De ez így rendben is van. Itt vagyok, nem vagyok francia hős, nem vagyok amerikai hős, valamiféle ambivalens hős vagyok.

Hogyan választasz munkát?

Régen válogatós voltam, de ahogy mondtam, a választásaim kiforgattak a mainstreamből, így mostanában a felkérések nem jönnek olyan egyszerűen. Úgyhogy úgy döntöttem, bármit elvállalok, ami jó. Nemrégiben egy huszonéves svéd testvérpár kért fel, hogy szerepeljek a rövidfilmjükben egy művészről, aki szeretné elkészíteni a végső nagy művét. Megkéri a barátját, hogy segítsen neki filmezni és a szögeket a kezébe verni – mert a nagy mű az lenne, hogy keresztre feszíti magát. Itt ez a két huszonéves svéd srác…

egy hollywoodi sztár azt mondaná: „Elment az eszetek!”  De én meg fogom csinálni.

Nem fizet sokat, de tetszik az ötlet. És az, hogy ők velem akarnak dolgozni, óriási megtiszteltetés.

Mi az, amin most dolgozol?

Jövő héten Pozsonyban népszerűsítem a Cellar című filmet, amit egy orosz rendezővel (Igor Voloshin – a szerző) forgattam. Aztán Párizsba megyek, ahol egy darabban fogok játszani, amit a volt feleségemmel (Irina Dečermić – a szerző) még Belgrádban csináltunk. Tolsztoj A Kreutzer szonátáját vitte színpadra. Ez egy novella egy férfiről, aki egy vonaton elmeséli egy másik férfinak, hogyan ölte meg a feleségét. Nagyon elgondolkodtató, filozófiai mű, ami azt az ideát járja körbe, hogy a kapcsolat férfi és nő között, a férfiak világában, egyszerűen lehetetlen. A nő rá van kényszerítve, hogy a férfi kontrollálásának egyetlen eszközeként a csáberejét használja. Nagyszerű gondolat, ami a mai napig aktuális.

Európa

Irina a szöveget Szofja Tolsztaja, Tolsztoj feleségének naplójának részleteivel kombinálta, így egy nagyszerű párbeszéd alakult ki, ami megrajzolja, milyen volt abban a korban nőnek, és milyen volt domináns férfinak lenni. Ráadásul felcsendül a Kreutzer szonáta is, mert Irina mindenekfelett zongorista. Egy hegedűs hölgy kíséri, aki annak a férfinak van öltözve, aki a riválisomat alakítja a darabban. Angolul állítottuk színpadra még Belgrádban. És a rendezője: Irina férje (Goran Susljik – a szerző). Ez egy igazi szerelmi tett. Egy terápia. Belgrádban hatalmas siker volt, tavaly vittük át Észak-Franciaországba. Most meghívtak minket Párizsba, így szeptember végén ez lesz a program.

Egyébként A mag forgatása alatt egy csodálatos dolog történt velem. Egy aprócska fiút kreáltam. Ötvenöt évesen lettem először apa. Úgyhogy most ezt próbálom megélni, annak minden ellentmondásával együtt, hogy még mindig próbálok tücsök maradni.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..