Fókuszban Interjú

Egy szertelen nagymama – Interjú Chantal Ladesou-val

Gabriel Julien-Laferrière Álomnagyi című vígjátéka azt meséli el, hogyan boronálódik össze egy szokatlan család és a hasonlóan különc nagymama, Aurore. A címszereplőt alakító Chantal Ladesou-val Cannes-ban beszélgettünk.

A szövevényes kapcsolatokból származó hét gyereket egy lakásban neveli sok szülője, ám a nyári szünettől kezdve új rend áll fönn, szétszakadnak a testvérek. A legkisebbet a (szélsőséges életmódja miatt már szinte rettegett) nagymamára bízzák két hétre. A testvérek a modern technika révén könnyen tartják a kapcsolatot, és a legkisebb fiúnak bizony szüksége is van a segítségükre, mert a nagymamája egyedül hagyta éjjel, elment partizni. Másnap meg is érkezik a hat másik unoka, hogy megleckéztesse a hanyag nagyit.

Nem hétköznapi nagymamafigurát alakít. Kezdetben csak idegesítik az unokái, mást se csinál, mint bulizik és legalább két szeretőt tart. Nem volt nehéz egy ilyen nő bőrébe bújnia?

Hát, elolvastam a forgatókönyvet, kifejezetten tetszett, és onnantól fogva, hogy filmről van szó, ez is csak egy szereplő, mint a többi. A saját életemben nem ilyen vagyok, persze, de a film idejére megpróbáltam a lehető legvalódibb, leghihetőbb módon megteremteni ezt a figurát. A filmforgatás alatt nem játszom, hanem én magam vagyok ez a szereplő.

Mennyiben adhatott saját maga is különféle elemeket a figurához?

A rendező hagyta, hogy kibontakozzak. Ha kért valamit, lehetséges volt, hogy mást javaslok helyette, vagy visszatérünk az első változathoz. Nagyon jó Gabriel Julien-Laferrière-rel dolgozni, mert a szöveg nagyon pontos, de nyitott a színészek  ötleteire, szabad kezet kapnak a színészek.

Mondana egy példát?

Amikor becibálom a gyerekeket egy szórakozóhelyre, az egyikük egész pici, 7-8 éves. És mondják, hogy nana, nehogy már egy ilyen kicsit is bevigyen! Én meg azt válaszolom, hogy ugyan már, hát ez az apám! Haha. És ez csak úgy eszembe jutott.

Milyen volt a munka a gyerekszínészekkel?

Nagyon kellemes volt, mert kiválóan irányították őket. Saját coach-uk volt, aki nagyszerű volt, szigorú. A gyerekkel szigorúnak kell lenni, mert ha még 5-kor egy félórányi forgatás vár ránk, a kicsit már nagyon kifáradnak, idegesek, de ő nagyon ügyesen instruálta őket. És nagyon nyitottak voltak a gyerekek is, egyáltalán nem féltek a felnőtt színészektől. Az egyikük még oda is jött hozzám tanácsot kérni, mert úgy érezte, hamisnak hangzik, amit mond: nem volt igazán benne, nem érezte át, amit mondania kellett. Kicsit foglalkoztam vele, dolgoztunk a szerepén – és nagyon örültem, hogy odajött hozzám. Jó érzés, amikor ilyen szálak is szövődnek forgatás közben.

Ennek a nagymamának messze nem átlagos az élete, sőt, kicsapongó. Voltak-e olyan jelenetek, amelyeket végül kihagytak, mert nem találtak megfelelőnek, vállalhatónak?

Amikor a forgatókönyvet olvastam, egy jelenet zavart, az elején, amikor megcsókolok egy fiatal nőt a legkisebb unoka érkezésekor, mert világosan látszik, hogy Aurore szerelmi háromszögben él egy nővel és egy férfival. Persze színésznő vagyok, úgyhogy vállalom a kihívást. Sokszor az a megoldás, hogy felvállaljuk a jelenetet, és végül könnyen is ment.

Igen, úgy is értettem, hogy a gyerekek szempontjából, hiszen ők a film célközönsége.

Valóban, féltem is egy kicsit, hogy rendben fogadják-e. De az, hogy teljes természetességgel csináltam, könnyített rajta. Hiszen arról van szó, hogy ez a nő szabad, nem érdekli, hogy mit gondolnak a gyerekek az életéről, mert ez az ő élete.

Azért amikor a szerető a kisfiú arcát a mély dekoltázsához szorítja…

Igen-igen, de ez is olyan könnyen megtörténhet, ha van egy testes nő, dús keblekkel. A lényeg, hogy természetes legyen.

Történt valami izgalmas dolog a forgatáson, amit szívesen elmesélni?

Részemről annyi mindenképp, hogy összetörtem magam a forgatás első napján – egész pontosan magas sarkúban leléptem egy kávézó teraszáról a tengerpartra, és kibicsaklott a bokám. Nem tudtam fölállni. A producer feje egészen elzöldült. Bevittek a kórházba, meg mindenféle egyéb sámánt is hívtak. Végül egy széken ülve forgattam az első jelenetet, pedig állva kellett volna énekelnem – a film legvégével kellett volna kezdenem. Rengeteg jeget tettünk a bokámra, úgyhogy gyorsan gyógyult, de még így is felvettünk két erős férfit, aki ide-odahurcoltak. Tudtam járni, de amint messzebbre kellett mennem, vittek. Az egész film alatt. Vicces volt. Úgyhogy ehhez is alakítottuk a filmet, van botom a filmben, hogy levegyem a súlyt a lábamról. A film végére magamtól már nem sántítottam, de a rendező rám szólt, hogy de-de, sántíts csak, Chantal!

Hogy forgatták a jelenetet, amikor a nagymama és az unokák a szikláról beugranak a vízbe?

Tényleg beleugrottam.

Elképesztő! Ilyen magasról!

Van erre technika, hogy kell tartani a lábat, a testet, mindent. Egy marseille-i ugróvilágbajnok készített fel mindannyiunkat, ő tanított meg ugrani. De valóban ijesztő.

Mit mond ez a film nekünk?

Olyan értékeket fogalmaz meg, mint a szabadság, a bátorság, hogy mindig messzebb és messzebb kell elmennünk, hogy legyünk saját magunk– ezt is a nagymama tanítja meg az unokáknak. Persze nem úgy, mint az iskolában, hanem az életmódjával. És ők odáig vannak a nagymamájukért. Végül is nem olyan őrült, mint elsőre látszik. Aggódik értük, de mutat nekik új dolgokat. Tulajdonképpen jó nagymama, még ha nagyon különc is.

Úgy láttam, hamarosan bemutatnak még egy filmet Franciaországban, amiben nagymamát játszik, a La guerre des grand-mères [Nagymamaháború]-t.

Egyelőre elhalasztották a bemutatót. Sok nagymamafigurát ajánlanak nekem mostanában. Az az érdekes, hogy az első színésztanárom, René Simon, amikor megérkeztem Párizsba, már nem dolgozott, hanem csak úgy benézett az osztálytermekbe, és látott engem játszani. Azt mondta, te jóval később futsz majd be, mint a többiek. Azaz később kapok jó szerepeket, mert mint mondta, természetes tekintélyem van, ami ritka volt ennyi idősen. És kevés ilyen szerep létezik. Vagy leginkább szubrettek – fiatal, szókimondó női mellékszereplők. Néhány ilyet játszottam is. Például házmesterasszonyt, de nem a koromhoz illő szerepeket. Ezért mondta, hogy később majd jobban fog menni.

Van-e kedvence ezekből  a nagymamaszerepekből?

Az a forgatókönyvtől függ, ez a mostani például nagyon vicces. De a következő filmé is nagyszerű.

Egy kicsit találkoznak ezek a nagymamák, a valódi és a filmbeliek?

Igen, részben. Igyekszem megnevettetni az unokáimat. Megmutatom nekik ezt a filmet is.

Mégis miben hasonlítanak Aurore-ral?

Van egy pár dolog: a vidámság, kisebb őrület, a szertelenség, a nevetségesség, hogy mindenáron szabadnak akarom érezni magam, gyengéd vagyok, akkor is, ha nem fejezem ki egyből. Egy dologban viszont egyáltalán nem osztozunk: ez pedig a szabadosság a szerelmi életben. 47 éve vagyok házas, és a férjem olyan féltékeny, hogy a fülemet se mozdíthatnám meg! De ő sem ám! Másrészt én csak a színpadon vagyok extravagáns, szolidabban viselkedem, öltözködöm a hétköznapokban. Csak a szerepekben engedek meg magamnak szinte bármit, amúgy nem.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. Az Interjú rovatot szerkeszti. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..