Fókuszban Interjú

Csak sok bennünk a „Chutzpah” – interjú Navot Papushado rendezővel

Navot PapushadoA Csúnya gonosz bácsik rendezője, Navot Papushado kérdés nélkül is szívesen mesélt. „A legnagyobb sztori, amit senki nem ismer a filmmel kapcsolatban, hogy éppen akkor, amikor elkezdték vetíteni a Csúnya gonosz bácsik előzetesét, az egyik legnagyobb izraeli édességgyár, az Osem is kijött egy gyerekeknek szóló, snack reklámfilmmel. A Bamba egy mogyoró ízű, rágcsálnivaló, én is ezen nőttem fel. A reklám főszereplője pedig: Rotem Keinan színész, a filmünk pedofilja. A mi rossz emberünk ebben a reklámban kisbabákkal játszik és teknősökön lovagol. Mindenki megvadult tőle az interneten. „Ne már, Osem, nem tudjátok, hogy ez a csávó egy pedofilt játszik a Csúnya gonosz bácsikban?” Tökéletesen időzítettek. Jó nagy reklámot csináltak a filmnek. Mindenki arról beszélt, hogy egy pedofil játszik a gyerekrágcsa reklámjában.” – sztorizott Papushado, aki állandó író és rendezőtársa, Aharon Keshales nélkül érkezett Budapestre. Az izraeli kínzós thrillert – egy pedofíliával gyanúsított férfi, egy korrupt zsaru és egy bosszúálló apa hármasának történetét – Quentin Taratino 2013 legjobb filmjének nyilvánította.

Tudtad, hogy az első filmed, a Veszettség volt itt Magyarországon? Még 2012-ben, a Titanic filmfesztiválon láttam.

Tényleg? A Veszettséget? Már korábban el kellett volna jönnöm. A testvérem is Szegeden lakik, már hat éve és orvosnak tanul, most meg is fogom látogatni.

Hogyhogy egyedül vagy, és Aharon Keshales (a Csúnya, gonosz bácsik másik rendezője) nincs itt veled?

Aharon épp most nősült meg. Elvette élete szerelmét, egy tévés műsorvezetőt. A Csúnya, gonosz bácsik premierjén végre összeszedte a bátorságát, hogy randira hívja őt. 20 éven keresztül mondogatta a szüleinek, hogy egy szép napon feleségül fogja venni azt a lányt. Végül a  premieren találkoztak most augusztusban. Egy hét múlva összeköltöztek, egy pár hónap után pedig megkérte a kezét New Yorkban. Most össze is házasodtak, két héttel ezelőtt volt a nászút. Most még otthon pihen, vagy elkezdett dolgozni a következő projektünkön.

Navot Papushado
Navot Papushado, Fotó: Piller Mónika

Mi ez a következő projekt?

Most egy westernt szeretnénk csinálni, ami a 40-es években, Izraelben játszódik.

Ez a Once upon a time in Palestine? Olvastam, hogy ez egy álom projekt nektek. Most valóra is fog válni?

Ha tényleg úgy döntünk, hogy beleugrunk, akkor igen. Mindenki nagyon izgatott, mert maga  a téma önmagában is elképesztő. Még soha senki nem mesélt erről az időszakról. Mindenki tudja mi történt a háborúban és utána, mikor létrejött Izrael, de egészen 1947-ig az ország brit gyarmat volt. Harcoltunk az arabokkal, miközben próbáltuk kitenni a briteket is; ez volt az igazi, vad vadnyugat. Voltak tankok és lovak, az egész kor olyan, mint egy időkapszula: még nem egészen modernizált, és érződik a második világháború hatása is. Egy teljesen őrült időszak volt. Ez egy nagyon nagy projekt, beletelhet egy kis időbe mire összerakosgatjuk a darabjait.

Egy történelmi és egy western film keveréke?

Ezt próbáljuk most kitalálni. A történelmi inkább a háttér lenne, mi nem tanítani akarjuk a közönséget. Megpróbáljuk kicsit eltávolítani a politikától. Bár ez teljesen nem lehetséges, mert mégiscsak az a címe, hogy Once upon a time in Palestine (Egyszer volt, hol nem volt Palesztinában). Annyira személyessé próbáljuk tenni, amennyire csak lehet. Az emberekről akarunk történetet mesélni és nem azt, akarjuk megmutatni, hogy „tessék, így történt 1947 augusztusában”. Ez tényleg egy álomprojekt nekünk. A Jó, a Rossz és a Csúf az egyik legkedvencebb filmünk, Aharonnak meg nekem is.

Aharon Keshales, Navot Papushado: Csúnya, gonosz bácsik
Aharon Keshales, Navot Papushado: Csúnya, gonosz bácsik

Akkor ez ismét egy közös film. Tudnál mesélni arról, hogy hogyan működik kettőtök között a munkamegosztás?

Fogalmam sincs. J. Aharon professzorom volt az egyetemen. Nagyon rövid idő alatt nagyon jól összebarátkoztunk. Egyre jobban belefolyt a filmjeim munkálataiba. A diákok általában azért iratkoznak be az  egyetemre, mert mindenki a következő Steven Spielberg, George Lucas, Coen-testvérek, vagy a következő Tarantino akar lenni. Aztán az egyetemen történik velük valami és utána inkább már a következő Dardenne-fivérekké, vagy Fellinivé, vagy Ingmar Bergmanná akarnak válni. Én nem ilyen voltam. Én a legelső pillanattól kezdve tudtam, hogy én műfajfilmes rendező leszek. Aharon volt az a tanár, aki bátorított abban, hogy ezt csináljam. Így jó barátok lettük, már sokkal korábban, mint hogy együtt kezdtünk volna dolgozni. Az egész teljesen természetesen jött. „Hé, haver, miért nem jössz el és rendezel velem együtt? Aharon pedig nagyon félénk volt: „Á nem, maximum az írásban segítek egy kicsit.” Így aztán fokozatosan csábítottam el a filmkészítésig, cukorkákat szórtam neki az útra, aztán hirtelen ott találtuk magunkat, hogy már a második filmünket is megrendeztük, és most pedig a harmadikat írjuk.

Akkor mindenen közösen dolgoztok?

Igen, valahogy úgy néz ki, hogy: „Oké, adj egy hetet! Átnézi, visszajön, azt mondja szuper, csak változtassuk meg ezt itt.” Néha én szólok neki, hogy van egy ötletem és azt mondja, próbáljuk ki. Addig, amíg teljesen egyet nem értünk valamiben, nem megyünk vele tovább. Szóval ez így szuper.

Csúnya, gonosz bácsik
Aharon Keshales, Navot Papushado: Csúnya, gonosz bácsik

Az mondtad, hogy műfaji filmes rendező akartál lenni. Van olyan, hogy izraeli műfaj film?

Mi kezdtük el. 2-3 évvel ezelőtt egyáltalán nem léteztek műfaji filmek Izraelben. Akkor azt gondoltuk, hogy csinálunk egy horror filmet. Csak mérsékelten volt sikeres, de mi így is nagyon büszkék voltunk rá, mert tényleg „shoestring budget” volt (nagyon kevés pénzből készült). Ennek ellenére sikerült A kategóriás színészeket megnyernünk hozzá. Képzeld el azt, hogy mondjuk Tom Cruise, George Clooney és Cate Blanchett együtt játszanak egy horrorfilmben. Elég nagy szám volt Izraelben, mindenki az „első izraeli horrorról” beszélt. Nemzetközileg pedig még több elismerést kapott. De akkor mindenki azt gondolta, hogy ez csak egy ilyen egyszeri dolog lesz.

Itt úgy reklámozták mint az első izraeli slasher film.

Igen, mert az volt. Az első izraeli slasher film, az első izraeli horror film, sőt az első izraeli igazi műfaji film. De a Csúnya, gonosz, bácsikkal minden megváltozott. Ez a film már megnyert öt izraeli Oscart, megnyerte a kritikusok fődíját és nagyon jól szerepelt a mozi pénztáraknál is, majdnem annyira, mint egy fősodorbeli film, annak ellenére, hogy azért elég sok erőszak van benne. Ezután kinyitottuk a pezsgőket. Sőt még az egyetlen és nagyszerű Quentin Tarantino dicséretét is kiérdemelte. Izraelben Tarantino a legnagyobb idol, szóval…

Navot Papushado
Navot Papushado, Fotó: Piller Mónika

Mit jelentett számodra, hogy Tarantino az év legjobb filmjének kiáltotta ki?

Hát, nem hazudok, ha azt mondom, hogy ez a leges-legnagyobb dolog, ami történt velünk. Aharonnak van erre egy jó hasonlata, azt mondta, hogy olyan mintha énekesként Elvis-szel találkoznál és Elvis megveregetné a vállad, hogy, „Haver te tudsz énekelni.” Nekünk ez nem csak a lehető legnagyobb dicséret volt, hanem egy ilyen vállon veregetés, hogy: „Fiúk, a helyes úton jártok.”

Találkoztatok is?

Én találkoztam vele. A busani fesztiválon odajött hozzám a vetítés előtt, a film után ott maradt a közönségtalálkozón, aztán megittunk egy italt és végül az egész napot együtt töltöttük. Szuper nagy élmény volt. Aharon utána ki akart nyírni, mert ő ekkor pont Chicagóban volt. Feldobtunk egy pénzérmét, hogy ki hova megy. Ő elment Chicagóba, ahol – valami furcsa okból kifolyólag – egy csomó zsidó nagymamával találkozott a vetítésen, én pedig Tarantinóval és a koreai rendező, Bong Joon-hóval lógtam együtt.

Amit Tarantino mondott, az tényleg a lehető legnagyobb dicséret volt. Soha nem titkoltuk, hogy éppen ő az a rendező, aki a legnagyobb hatással volt ránk. Ő és a Coen-testvérek és mostanában a koreai filmek. Mindent, amit tudunk, neki köszönhetünk, szóval elnyerni az ő elismerését… még mindig le vagyunk tőle hidalva. Mindig az a két izraeli csávó leszünk, akiket Tarantino vállon veregetett.

És ez nem lesz idegesítő, hogy mindig hozzá hasonlítanak?

Ahhoz nagyon észjátszósnak kellene lennem, hogy ezt mondjam. Ne már, ez Quentin Tarantio és azt mondta, hogy tetszik neki, amit csinálunk! Ez a legnagyobb dolog, még mindig a hatása alatt vagyok. Persze nagy a nyomás is miatta, már reflektorfénybe kerültünk. De ez is egy jó dolog, mert így nem leszünk hanyagok és mindenre oda fogunk figyelni. Nagyszerű motiváció, hogy most még ezt is túl kell szárnyalnunk. Ki lesz a következő, aki megdicsér minket? Ennél nagyobb dicsérethez legalább Hitchcock kellene.

Csúnya, gonosz bácsik
Aharon Keshales, Navot Papushado: Csúnya, gonosz bácsik

Említetted a koreai filmeket. A Csúnya, gonosz bácsik egyik inspirációja tényleg az I Saw the Devil volt?

Rengeteg ötlet kavargott a fejünkben. Csak akkor kristályosodott ki, hogy mit akarunk, amikor megnéztük az I Saw the Devil-t. Egy koreai film a legjobb példa arra, hogy hogyan lehet egy nagyon nyugatias, műfaji filmet csinálni úgy, hogy az közben mégis nagyon koreai is legyen. Egy ilyen filmnél rögtön tudod, hogy koreai filmet nézel. Van egy nagyon különleges stílusuk azáltal, ahogy elmesélnek egy történetet. Így arra gondoltunk, hogy „Hé ezektől a csávóktól kellene eltanulnunk, hogy hogyan lehet egy műfaji filmet megcsinálni úgy, hogy az egész világ megértse, miközben mégis megtartja a helyi jellegzetességeit is. Nagyon sokat tanultunk tőlük. Meg persze Park Chan-wook, Bong John-woo, Kim Jee-woon nagyszerű technikai tudással rendelkező szakemberek is.

És nagyon jók a műfajkeverésben is.

Határozottan. A műfajkeverés a vérükben van.

A Csúnya, gonosz bácsik-ban egy erőszakos thrillert-horrort kevertek komikus elemekkel. Hogy sikerült megtalálni az egyensúlyt?

Ez a milliárdokat érő jackpot kérdés. Nagyon nehéz erre válaszolni, mivel papíron egyáltalán nem működik. Természetesen egyáltalán nem azon viccelődünk, hogy valaki gyerekeket ront meg, de csinálni egy olyan filmet, ami egy ilyen témáról szól és egyszerre vannak benne kínzós meg vicces jelenetek is… azt gondolnád ez így együtt nem fog működni. És mégis működik! Valahogy kiegyenlítik egymást. Azzal, hogy vannak a filmben komikus elemek is, valahogy magát a témát még drámaibbá teszik. A helyes egyensúly megtalálása valahogy úgy működött, mint egy ping-pong köztem és Aharon között. Pattogtattuk az ötleteket és egy ponton valamelyikünk azt mondta „Nem, ezzel már túl messzire mennénk.” Aztán beszálltak a színészek is és egyszer elértük azt a pontot, ahol mindenki elkezdett röhögni és akkor az volt a megoldás. Persze egy nagyon trükkös játék ez. Bárcsak meg tudnám fogalmazni, hogy tényleg pontosan mi az, ami működik, de ez most még csak ösztönösen jön. Talán még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy megmondjam, mi működik és mi nem. Lehet, hogy van erre valamilyen matematikai képlet, de még nem tudtam megfejteni. Megvan a végeredmény, csak még elmagyarázni nem tudom, hogy hogyan jutottam oda.

Csúnya, gonosz bácsik
Tzahi Grad a Csúnya, gonosz bácsikban

A színészek nagy sztárok Izraelben. Ők hogyan reagáltak a forgatókönyvre?

Ó, imádták. Lior (Lior Ashkenazi), aki a zsarut alakítja, és a Veszettségben is játszott, ő a mi izraeli George Clooney-nk: az egyik legnagyobb sztár és szexszimbólum. Ő hívott fel minket a Veszettség után. Akkor azzal csalogattuk el, hogy azt mondtuk, most csak egy kis szereped van, de legközelebb te leszel a sztár. Jártuk a fesztiválokat és folyton hívogatott minket, hogy hol van már a szerepe. Erre Aharon egyik nap visszahívta, hogy: „Rendben, megírjuk a szerepedet: egy balfasz, erőszakos, mániákus idióta leszel, pont olyan, mint a való életben. Erre azt válaszolta, hogy tökéletes. „Már tudom is, hogy kell eljátszani, próbára se kell mennem.” Aztán minden héten újra hívott minket, hogy hol van már a forgatókönyve. Tzahi (Tzahi Grad), aki az apát játssza, őt is ismertük már a Veszettségből, ott ő volt annak az apának a hangja, aki felhívja telefonon a rendőr fiát, pont akkor amikor egy hegyes karóval átszúrják a mellkasát. Ő az izraeli Daniel Day-Lewis. Mindig kemény apafigurákat alakít, valamilyen diszfunkcionális család fejét. A nagyapa pedig, Doval’e Glickman, az izraeli John Cleese, a legnagyobb komikus. Bár az előző 20 évben nem játszott semmiben, mi mégis neki írtuk a szerepet, és nagyon reménykedtünk benne, hogy tetszeni fog neki és el is vállalja. Teljesen odáig volt tőle. Mindent megtett volna érte, hogy eljátszhassa. Hírhedt az őrültségéről, de velünk kezes bárány volt. Az egyetlen színész, aki új arc, az a pedofíliával vádolt gyanúsított, Rotem Keinan. Nem akarom azt a szót használni rá, hogy pedofil. Szóval a gyanúsított. Az ő szerepére egy új arcot akartunk, egy hétköznapi külsejű valakit, aki sem a nemzetközi közönség számára, sem Izraelben nem ismert túlzottan.

Miért nem akartad rá a pedofil szót használni?

Csak azért, mert ebből semmit nem mutatunk meg a filmben. Ez a szó annyira erős, hogy ha meghallod, nem figyelsz oda semmi másra. Maga a film nem erről szól. Morális szempontból nagyon fontos volt számunkra, hogy ebből ne mutassunk meg semmit. A gyerekekkel történt erőszakos dolgokból semmit nem mutattunk meg, csak beszélnek róluk a szereplők. Nem ez áll a középpontban. A film inkább arról szól, hogy te mit tennél, ha valaki a te szeretteidet bántaná?

Szóval inkább eszköz volt ahhoz, hogy megmutasd, ha „jogosan” kínoznak is valakit, az attól még ugyanolyan rossz?

Persze. Az egész film egy morális mese arról, hogy „te milyen messzire mennél el?” Mi az, ami igazolhat egy ilyen tettet? Az igazad felmenthet téged a bosszúból elkövetett szörnyű tettek bűne alól? Persze a film egyben metafora is az Izraelben történő dolgokra, arra, ahogy mi felfogjuk az igazságot, ahogy néha azt gondoljuk, hogy erővel kell kikényszeríteni a saját igazunkat. Ez már egyfajta ítélet is, de a filmben inkább az volt számunkra a fontos, hogy kérdéseket tegyünk fel. Mikor megyünk el túl messzire? Mi az, amit még meg lehet tenni az igazság nevében? Mennyi erőszakot lehet elviselni és hol van az a pont, ahol valaki azt mondja, hogy most már elég?

Csúnya, gonosz bácsik
Aharon Keshales, Navot Papushado: Csúnya, gonosz bácsik

Akkor ez egyfajta társadalmi kritika is? Ebből a szempontból elég óvatosnak éreztem ezt a filmet, ennél univerzálisabb történet.

Ez így tökéletes. A legfontosabb az volt, hogy egy befogadható filmet csináljunk. Hogy azoknak az embereknek is szórakoztató legyen, akik nem azt akarják, hogy valaki nevelje őket, amikor elmennek a moziba. Nem csak az intelligens embereknek szól, hanem mindenkinek. Ha csak azért mész el megnézni a moziba, hogy jól szórakozz – még ha ez nem is a leghétköznapibb szórakozás – ha csak meg akarsz nézni egy filmet kólával és popcornnal, akkor arra is jó legyen. Ha valami olyasmit keresel, ami ennél egy kicsit mélyebb, több szinten is értelmezhető, akkor azt is megkaphatod tőle. Sőt, még ha valamilyen politikai allegóriát vagy metaforát keresel, még azt is észreveheted benne. Rejtetten még az is benne van.

A zsidó-arab konfliktus például egy komikus karakteren keresztül jelenik meg.

Általában csak kétféle arab karaktert láthatsz egy izraeli filmben. Ezek a sztereotípiák örökre így maradnak, ha meg nem változtatod őket. Az izraeli filmkészítők csak két sztereotípiát használnak: az arab karakter vagy áldozat – a megszállás, a katonaság, vagy az izraeli kormány áldozata – vagy pedig pont az ellenkezője, terrorista, és pont ő szedi az áldozatait. Csak ez a két lehetőség van. Mi pedig azt gondoltuk, hogy „Nem lenne király, ha az arab srác egyszerűen csak egy hétköznapi figura lenne?” Nemes barbár, akár egy indián. Az egész jelenet olyan, mint egy westernben – még a zene is ami szól alatta – és azt akartuk, hogy elszívjanak egy békepipát, úgy mint az indiánok és a cowboyok. Be akartunk egyet húzni övön alulra ezeknek az izraeli sztereotípiáknak. Az arab itt csak egy laza, király csávó. Egyébként a színész is, aki alakítja, Kais Nashif, egy másik izraeli szexszimbólum. Minden nő odavolt érte, hogy „Ó ,Kais Nashif is játszik a filmben és ő a kedves fickó”… Azt hiszem a leghíresebb film, amiben játszott a Mennyország most volt, ami pont arról szólt, hogy két barát bombatámadásra készül Tel Avivban. Szóval még a színész kiválasztásában is volt egy kis személyes utalás. Persze ebben benne van a mi személyes véleményünk, a következő filmünkben pedig még több ilyen politikai utalás lesz, de ezeknek mindig a történetet kell szolgálniuk. A felszín alatt kell maradniuk, mert az emberek első sorban szórakozni szeretnének egy filmen és nem tanulni belőle. Szem előtt kell tartanunk, hogy a mozi egy szórakozási forma. Azt gondolom ezt az izraeli filmek néha – mondjuk azt, hogy néha – hajlamosak elfelejteni.

A kötelező katonaságra is van egy kis utalás.

Igen, mindenkinek kötelező a katonai szolgálat. Így Aharonnak és nekem is az volt. Nekem szerencsém volt, sosem voltam harcban és így szerencsére soha nem kellett senkit lelőnöm. De persze vannak barátaim, akik kénytelenek voltak. Apám is részt vett több háborúban. Aharon édesapja háborús veterán. Ő aztán tényleg szemtanúja volt szörnyűbbnél is szörnyűbb dolgoknak. Én közvetlen közelről soha nem láttam ilyen horrort, de tudom, hogy bármikor meghalhatnak barátaink, családtagjaink – ez teljesen az életünk része.

Navot Papushado
Navot Papushado, Fotó: Piller Mónika

Honnan jött a mesés elemek beemelésének ötlete?

A filmet részben az izraeli közönségnek csináltuk. Az izraeli közönség pedig nagyon-nagyon-nagyon realista beállítású. Nem szeret semmit, ami nem elég realisztikus. Mi ilyen realista emberek vagyunk. „Mi, Superman tud repülni? Nemár, az soha nem történhet meg a való életben.” Nehezen fogadják el a mozi mesevilágát. Így egy film vagy nagyon realisztikus, amire azt mondhatják, hogy „Igen, ez tényleg így van a való életben” és ez már majdnem egy dokumentumfilm. Vagy pedig a mese irányába viszed el teljesen és azt mondod, hogy „Oké, ez most NEM egy dokumentumfilm. Amit most néztek az egy mese.” A mesei vonallal azt akartuk segíteni, hogy a néző el tudjon vonatkoztatni a valóságtól. Ebben a történetben nem kell a valóságot keresni. Bizonyos értelemben esztétikai döntés is volt – a zenével és a lassított jelenetekkel – de ugyanakkor segítséget is szerettünk volna nyújtani az izraeli közönségnek ahhoz, hogy élvezni tudjon egy műfaji filmet. „Srácok, nem azt mondjuk, hogy ez megtörtént, csak azt, hogy megtörténhet!”

A cím is egy ilyen mesés elem.

Igen. Nagy, gonosz farkasok (a cím angolul: Big Bad Wolves). Egy kislány jelenetével kezdődik, akinek csak egy piros cipőt találnak a hűlt helyén. Aztán ott van az erdei lak, és ahogy az apa meseként olvassa fel a rendőrségi jelentést… „Gyerünk srácok, csak játszatok együtt velünk, éljétek bele magatokat. Ez nem egy realisztikus film.”

A magyar cím egy kicsit más. Tudod, hogy mit jelent?

Igen, épp az előbb fordították le nekem, de nagyon tetszik! Szerintem tökjó! Mindenhol más egy kicsit. A franciák például meghagyták az angol címet. De csak, hogy tudd, eredetileg héberül nem „Nagy, gonosz farkasok”, mint angolul, hanem „Ki fél a nagy gonosz farkastól?” Azt akartuk, hogy ebből a címből a néző megértse, hogy ez egy mese és vannak benne komikus elemek is. Ha Izraelben egyszerűen csak az lett volna a címe, hogy Nagy, gonosz farkasok, úgy senki nem nézte volna meg. Szörnyen hangzik. De angolul meg jó, szóval minden nyelven egy kicsit más.

Navot Papushado
Navot Papushado, Fotó: Piller Mónika

Honnan jött ez a nagyon erős zene? Én hajnal 3-kor láttam ezt a filmet egy éjszakai vetítésen, nagyon hatásos volt hozzá ez az erőteljes zene.

A zenén Frank Ilfmannal dolgoztunk. Az igazi neve egyébként Haim, szóval egy izraeli pasi, aki Londonban él, illetve most éppen Svédországban. Vele dolgoztunk együtt már a Veszettségen is. Ott sokkal egyszerűbb dolgunk volt, mert az egy horror film, megvannak benne a tipikus hangulatok. Haim az egyik legtehetségesebb zeneszerző, akit ismerünk, és amikor megkerestük a Csúnya, gonosz bácsik-kal, azt mondtuk neki, hogy ebben a filmben a zene tényleg az ötödik főszereplő lesz. Olyan zenét akartunk, ami kézen fogja a nézőt és elvezeti oda, ahova mi akarjuk. Adtunk neki pár támpontot, olyasmit akartunk, mint Bernard Herrmann, aki Alfred Hitchcocknak komponált, vagy Carter Burwell, aki a Coen testvérek filmjeinek szokta a zenéjét csinálni. Azt mondtuk neki, hogy „Találj egy csalit, egy olyan dallamot, ami behúzza a nézőt a filmbe.” Olyan filmzenét akartunk, mint amin mi nőttünk fel, nem pedig olyat, mint az izraeli filmekben, ahol ha szerencséd van akkor hallhatsz egy-két szintetizátoron lepötyögött hangot, filmzenéből még mindig a 80-as éveknél tartunk. Pár hónapig eltartott, mire elküldte nekünk ezt az egy dallamot (el is dúdolja), de amikor lejátszotta nekünk, akkor egyből azt mondtuk: „Ez az! Megtaláltad!” Két hétig teljesen boldog volt, hogy megtalálta, és még az anyukájának is tetszett. Egy nap alatt majdnem 80 perc zenét vettünk fel, Londonban, abban a stúdióban, ahol az Eredet zenéjét is felvették. Ráadásul a London Metropolitan zenekarral (London Metropolitan Orchestra) vettük fel, akik olyan filmek zenéjét játszották már mint a Ha/ver, meg A Gyűrűk Ura. Egy hatalmas szimfonikus zenekar. Iszonyatosan fontos volt, hogy erőteljes zene legyen a filmben. Franket ezért a zenéért most a Saturn-díjra is jelölték Amerikában, ami a műfajfilmes Oscarnak felel meg.

Szóval ti csak sztárokkal dolgoztok együtt.

Csak sok bennünk a „Chutzpah”, mindig elég pofátlanok és szemtelenek vagyunk. Pénzünk sosem volt elég, de valamilyen varázslattal mindig mindent megoldottunk.

Melyik film forgatását élveztétek jobban?

A Csúnya, gonosz bácsikat. A Veszettségnél még szó szerint fogalmunk sem volt róla, hogy mit csinálunk. Az egész stáb diákokból állt. Aharon diákjai ingyen jöttek dolgozni. Aharon néha a sminket is igazította, ha nem tetszett neki. Tényleg senki nem tudta, hogy mit csinálunk. Egy csomó special effect – az autó baleset, a robbanások, vagy az arcba csapódó kalapács – ezeket mind egy hosszú jelenetben vettük fel. Oldschool módon egy beállításban akartuk őket felvenni, de senki nem tudta Izraelben, hogy azt hogy kell. Például valaki sétált a kamerával aztán elesett, „Jó akkor ezt így nem lehet”… mindent ott a helyszínen kellett kitalálni. Egy rémálom volt. A Csúnya, gonosz bácsiknál már mi választhattuk ki, hogy melyik operatőrrel szeretnénk együtt dolgozni, ő a legjobb Izraelben, nyert is egy izraeli Oscart ezzel a filmmel (Giora Bejach). Magunk választhattuk ki az egész stábot és már csak a rendezésre kellett koncentrálnunk. Ezzel a filmmel már sokkal közelebb jutottunk, ahhoz, ahogy mi a mozit elképzeljük. Ahogy mi akarjuk csinálni. Ez az irány amerre tovább szeretnénk haladni.

Avatar

Simor Eszter

Egyszer egy tanárom azt írta valahol, hogy „mezei kritikus” bárkiből lehet. Az ELTE média szakán tanítják a kritikaírást, utána már csak egy kis kultúra kellene a véleményalkotáshoz. Ezek szerint a média szak elvégzése után mezei kritikusnak talán már nevezhetem magam, most egy kis kultúrát igyekszem magamra szedni. Talán egyszer leszek igazi újságíró is.

Filmek: Az abszolút kedvencek nálam a dánok. Főként Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Lone Scherfig, de bármi, amit a dogma mozgalom követett el, vagy amiben Mads Mikkelsen szerepel. A „legek” közül Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick és Tarr Béla. Új kedvenc Ulrich Seidl. Mostanában az emberi lélek legmélyebb bugyraiba hatoló, metafizikai kérdéseket boncolgató filmek vagy a „háromzsebkendős” melodrámák.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..