Interjú

Ablakok a valóságra – Interjú Csáki Lászlóval

Fotó: Ács Zsuzsanna

Csáki László egészestés animációs filmje, a Kék Pelikan a kilencvenes évek vonatjegy-hamisítási lázáról szól. A történetet az ügy egykori résztvevői a saját szavaikkal mesélik el a kezdetektől a lebukásig – mindez rajzanimációs formában elevenedik meg. A film rendezőjével a korszak tárgyi kultúrájáról, a forma szabadságáról és egyediségéről, valamint a tanítás szépségéről beszélgettünk.

Korábbi filmjeidben is feltűnt, hogy nagyon gazdag és pontos a tárgyi kultúra. Ilyenkor miből inspirálódsz? Csak a saját ötleteid vannak benne a Kék Pelikanban, vagy más is hozott egy-egy tárgyat?

A Magyar Iparművészeti Főiskolára jártam, ez ma a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem. Volt dizájntörténet óránk, Ernyey Gyula tartotta. Rengeteg tárgyról és azok tervezőiről tanultunk. A filmben megjelent egy tejtartó doboz, emlékszel?

Igen, ismerős volt gyerekkoromból.

Képzeld, ezt a tanárom, Ernyey Gyula és Gollob József tervezte. Emellett együtt jártam a főiskolára formatervezőkkel, építészekkel, fotósokkal, grafikusokkal. Nem tudtuk kikerülni, hogy ne nézzünk bele a munkáikba. Míg ők autót, buszokat és székeket terveztek, addig mi filmeket terveztünk. Szóval van egy dizájn iránti érzékenységem, nagyon szép szakma a tervezőművészet. Szeretem a tárgykultúrát, a tárgyakat. Nagyon igényes vagyok a tárgyaimra, mert azt érzem, hogy ezek formálnak, képviselnek is engem.

Kek_Pelikan_2

Másrészt pedig éltem ebben a korban, úgyhogy tudom, hogy néztek ki a tejtartó doboztól a májkrémes dobozon és a bőr patkó pénztárcán át a Panasonic üzenetrögzítős telefonig az akkori tárgyak. Én azokat fogtam, tudom, milyen az anyaguk. Amikor elkezdtünk a filmről beszélgetni, a stábtagoknak is jöttek elő az emlékei. „Emlékszel arra a strandpénztárcára, ami sárga volt és szét lehetett csavarni?” Ezek a tárgyak elérhetőek, a film forgatásához nagyon sokat kölcsön kaptunk, másokat megvettünk. Mindenki berakta a saját ötleteit, például valaki bedobta, hogy legyen benne a WD-40 spray, amivel akkoriban és ma is mindent fújkodunk. Én közben utána is mentem a tárgyak történetének, például megnéztem, hogy a WD-40-nek miért ez a neve. Szerintem fontos, hogy a művészettel foglalkozó ember ne csak egy szegmenst lásson; tehát például tudja, hogy a főszereplő karakteréhez milyen autótípus passzol. A főszereplő és autója témában akár egy szakdolgozatot is lehet írni.

A filmhez meginterjúvolt szereplők is mondtak konkrétumokat, vagy csak a saját fantáziátokra hagyatkoztatok?

Sok dolgot ők meséltek, és sok minden pontosan úgy történik a filmben, ahogy ők elmondták – persze rajtam átszűrve. Például a bicikliküllő: én soha nem tudtam volna egy ilyen fordulatot kitalálni, hogy a jegypénztárban az üveg meg a pult között volt egy kis rés, ahol be lehetett nyúlni ezzel a küllővel…

Hogyan szólalnak meg a szereplők a filmben?

Amikor a „jelenben” vagyunk és idősebben ülnek az asztal körül, akkor az eredeti szereplők hangját halljuk. Amikor pedig visszalépünk a múltba, a fiatalkori énjüknek színészek adják a hangjukat.

Az animációs jelenetek közé élőszereplős felvételek is beékelődnek. Ezek között vannak archívok is, vagy mindet most forgattátok?

Most forgattunk őket, viszont archív technikával: Super 8-as kamerával Super 8-as nyersanyagra, úgyhogy a technológiából adódóan lett archív a hangulatuk. Muszáj volt így csinálni, mert a világ összes archívját föl kellett volna túrni, hogy legyen pont egy olyan kép, hogy egy kéz domestosozik.

Fotó: Ács Zsuzsanna

Egy snitt van a filmben, ami tulajdonképpen archívnak minősül, amikor Petya kinéz a repülőgép ablakán, és egy nagyvárost látunk. Ezt akkor forgattam, amikor először utaztam egy filmfesztiválra repülővel ’98-ban. Tehát ez az én életem egy darabkája. New Yorkként van eladva, de valójában Kijev. A többit mind az elmúlt két évben forgattuk, általában vasárnaponként. Ahogy haladt az animációs munka, úgy haladtunk ezekkel a kis hozzáforgatott részekkel is; rögtön vágtuk is bele a filmes betéteket az animációba. Előre megterveztük a film szerkezetét, és azoknak a részeknek kihagytuk a helyét. Aztán persze belekerült pár olyan snitt is, amit nem terveztünk, csak menet közben rájöttünk, hogy jól néznének ki.

Korábban a Bagatell című filmedben is kísérleteztél az animáció és élő felvételek keverésével. Emögött mi van számodra, mivel magyarázod ezt az eljárást?

A Bagatell Petri György versének adaptációja, az volt tulajdonképpen az animáció és a forgatott jelenetek keverésének a főpróbája. Mivel a Kék Pelikan félig dokumentumfilm, bizonyos dolgokat meg akartam mutatni a maguk valójában. Megrajzolni mindent meg lehet, de valahogy azt éreztem, hogy ha minden csak rajz lenne, súlytalanná válnak a dolgok. A Kék Pelikanban fontos szerepet kap egy technológiai, kémiai folyamat, amelynek bizonyos pontjait látnunk kell fizikálisan: az indigó olyan szar minőségű, hogy tényleg szét lehet maszatolni a kezeddel. Ezt animációban is meg lehet mutatni, de az mégsem ugyanolyan. Vagy hogy egy jegy valójában hogy nézett ki, azt fontos tényleg megmutatni, főleg, hogy ma már máshogy néz ki.

Ezek a Super-8 jelenetek ablakok a valóságra. Itt egy picit betüremkedik a valódi tárgy, a valódi anyag, a valódi eszköz. Szerintem ez jobban elmélyíti a befogadást, mintha minden animációban lenne. Lehet, hogy úgy unalmasabb is lenne. Így mint néző rá vagy kényszerítve egy játékra, amelynek a szabályrendszerét az elején lefektetjük. Remélem, ez az összevagdosás nem kizökkentő, hanem homogén és összeolvad az egész egyetlen filmmé.

Sokszor mesélted, hogy te is utaztál hamis jeggyel. Arra nem gondoltál, hogy a személyes élményed is belefoglald a Kék Pelikanba?

Ez nagyon jó kérdés. Gondoltam rá. Sőt az Inkubátor Programban sok olyan visszajelzés jött, hogy kezdődjön úgy a film, hogy elmesélem, nekem milyen volt ez az egész és arra kapcsoljuk rá a történetet. Az is működhetett volna, de azt éreztem, hogy én csak egy oldalon voltam a sztoriban érintett. Akkor rendben lett volna, ha magam is gyártom azokat a jegyeket, de én csak utaztam velük. Ráadásul csak a vége felé kerültem be, a kilencvenes évek második felében. Ezért úgy döntöttem, hogy a személyes vonulattól hátrébb lépve szereplőként inkább nem szólalok meg. Illetve velem a film szempontjából túl sok érdekes dolog nem történt. Használtam a jegyeket, nem buktam le, eljutottam olyan helyekre, ahol egy csomó dolgot meg tudtam nézni. Segítettem is másokon, az évfolyamtársamnak vittem egy jegyet Párizsba, mert családi okok miatt nagyon gyorsan haza kellett utaznia. De ezek azért nem voltak olyan nagy sztorik.

Sok szó esik a társadalmi változásokról, de ezeket mindig a szereplők szájából halljuk. Arra nem gondoltál, hogy egy szociológus vagy történész meséljen a keretekről?

Ez is jogos felvetés. De szerintem ebből a filmtípusból sokkal több készült. Abból viszont kevesebb, amelyben az adott korban élt ember saját élményein keresztül ismered meg az eseményeket. Mondok egy példát. Van egy film, amit szinte minden évben megnézek, Schiffer Pál Videoton sztorija. Ebben nincs se történész, se szociológus, de látod a székesfehérvári Videoton gyárban dolgozó embereket. Ez annyira erős, hogy mindig is azt gondoltam, az igazi történelmi filmben így történik az információátadás. Biztos, hogy a szociológusok mondtak volna olyan infókat, amitől az egész még jobban kinyílik. De ezt most nem akartam kinyitni. Azt éreztem, hogy ha már eldöntöttem, hogy valódi hangot használok, valódi emberek történeteit, akkor nem rakok bele egy ilyen szálat. Minél inkább meg akartam tartani ezt az őszinte, forrásértékű információt.

Emiatt van az is, hogy nem szólal meg külföldi hatóság vagy külföldi kalauz?

Hát figyelj, a „bohócot” nagyon jó lett volna felkutatni. Ő egyébként tényleg létezett, tényleg féltek tőle, mert lebuktatta a jegyeket. Hogyan látta meg, hogy a kézzel írt jegyek közül melyik igazi és melyik hamis? Volt valami különleges érzéke.

Kek_Pelikan_1

Talán jó lett volna megszólaltatni egy olyan ország képviselőit is, mint Ausztria vagy Németország, amelyek nagyon pontosan működő országok. Nekik mi a véleményük arról, hogy egy magyar ember úgy utazik oda, hogy hamisítja a vonatjegyet? Ez beleférhetett volna, de tudtam, hogy olyan filmet kell az utazásról csinálnom, amelyben magában nincs utazás. Dárday István Jutalomutazás című filmjének alaptétele is ez. Ott is lehet sejteni, hogy az a gyerek nem fog elutazni, de pont ezért érdekes a film. A Kék Pelikanban egy kevés utazás van, mert a főszereplők kipróbálják a jegyeket. De gyorsan túllépünk ezen és nem ez kerül a fókuszba. Úgyhogy a szerkezet kidobta volna a külföldöt. Nem akartam nagyon hosszúra sem engedni a filmet, mert egyrészt elsőfilm, másrészt nem tudtam, működik-e a közönségnél ez a forma.

Vannak állandó figuráid, akik kis változtatással átjárnak a filmjeid között. A Kék Pelikanban is volt olyan, akit már láttam korábban. Például a titkárnő…

…igen, meg a bélyegzőkészítő. Ő egy nagy klasszikus, majdnem az összes filmemben benne van. A legelső filmemben [Napok, melyeknek értelmet adott a félelem – a szerk.] Rajhona Ádám volt a hangja. Ő már sajnos nem él, úgyhogy Thuróczy Szabolcs vette át a szerepét. Az ő hangja is nagyon illik hozzá, kicsit megfiatalodott Rajhonához képest. Van egy lánykarakter is, akit nagyon szeretek, neki Kecskés Karina a hangja. Itt viszont ő valahogy nem kapott helyet.

Kik ők, típusok vagy szándékos összekötői a filmjeidnek?

Inkább arról van szó, hogy az első filmnél megszülettek, mint rajzolt karakterek. Ilyenkor a „kezedbe kerül” ez a figura: tényleg igaz, hogy bárhány filmet készítünk, mindig ugyanazt csináljuk. Az animáció esetén bárhány karaktert csinálsz, előbb-utóbb ugyanaz a karakter elő fog jönni még egyszer, mert a te kezedből való. A különbség most az, hogy ezt a két karaktert én nyomtam be a filmbe. A Kék Pelikanban ugyanis nem én terveztem a karaktereket, hanem Horesnyi Máté, aki az egyik volt tanítványom, most már kollégám, nagyon tehetséges ember. Pont azért nem akartam én rajzolni őket, hogy ne mindig ugyanazok a sztenderd karakterek jelenjenek meg. Illetve ismertem a riportalanyokat, emiatt el is akartam magamtól távolítani őket. Azt mondtam Máténak, hogy tervezze meg őket a hangjuk alapján, legyen teljesen más karakterkészlete a filmnek. Ez be is jött.

Az, hogy a valós személyek animált formában jelennek meg, anonimitást is ad nekik. Ők mennyire vállalják a személyazonosságukat? Egyikük itt volt a sajtóvetítésen, úgy tűnt, neki nem okoz gondot a személyes megjelenés.

Neki nem, de például Laci már kevésbé akar így kiállni. Emiatt a díszbemutatón nem lesznek felolvasva a nevek: kimegyünk mindannyian, velük együtt és meghajolunk. Mert igaz, hogy ez a bűncselekmény már régen elévült, de ettől még lehet valakinek a múltjában olyasmi, amiről nem akar beszélni. Vagy beszél róla, csak nem biztos, hogy arccal együtt akarja vállalni. Úgyhogy igen, az animáció anonimitást ad, nekem meg lehetőséget, hogy mégse négyzettel kitakart szemű, eltorzított hangú, háttal ülő embereket kelljen megmutatni.

De ez csak egy nagyon pici rétege annak, hogy miért lett animáció a Kék Pelikan. Nekem, mint alkotónak hatalmas szabadságot adott ez a forma. Azt csináltam benne, amit akartam. Ráadásul századannyi pénzből. Egy utcaképet animálni pillanatok alatt lehet. Ha ugyanezt le kellene forgatni…

Elhangzik a filmben, hogy mindenkinek volt munkája amellett, hogy jegyeket hamisított. Mekkora pénzt lehetett ezzel szakítani, ez egy keresetkiegészítés volt?

Azért annál több volt. Amikor én bekerültem, 7000 forintért adták a jegyet, tök mindegy, hogy hová szólt. Ez volt az egyenár. 7000 forint jó pénz volt ’97-98-ban, sőt még 2000-ben is. Tehát ezek az emberek nagyon jól éltek ebből. Petyus nekem elmondta, mennyit adott el… komoly bevétele volt. Ráadásul tíz évig tartott a hamisítási láz, persze nem tudni, ki meddig csinálta, de azért vannak itt mennyiségek.

Kiderült valaha, hogy hányan csinálták ezt, mekkorára nőtt a vállalkozás?

Nem. A nyomozó ki is mondja, hogy azt sem tudták, mibe nyúlnak bele. Nem tudjuk, ki kinek adta tovább és tovább. Voltak vidéki bázisok is, tudok Győrről és Pécsről is, tehát nem csak Budapest-centrikus jelenség volt. Volt, aki csak a baráti társaságának csinálta, volt, aki másnak is. Rengetegen voltak, ezért sem tudtak rajtuk fogást találni.

Évtizedek óta sikeres alkotóművész vagy, de ez az első egészestés filmed. Ez egy nagy cél volt számodra?

46 éves vagyok, jobb esetben mások már 20 évesen leforgatják az első filmjüket. Nekem sosem volt célom, hogy mindenáron egészestés filmet csináljak. Egyszerűen az történt, hogy tetszett ez a történet, kitartottam mellette tizennyolc évig, és egyszer csak ez lett belőle. De ha soha életemben nem csinálok egészestés filmet, akkor is boldog lettem volna. Hiszen más dolgokkal is foglalkozom.

Ugyanakkor más miatt is fontos volt ez a film. 2003 óta tanítom az animációt, most is éppen órát tartanék. Nagyon szeretek oktatni, és abban hiszek, hogy csak úgy tudod tanítani, ha csinálod is. Filmkészítés közben olyan tapasztalatokat szerzek meg, amiket utána vissza tudok adni a diákoknak. Viszont teljesen más rövidfilmeket és egészestés filmet készíteni. Nekem senki nem tanította meg, hogyan kell egészestés filmet csinálni, úgyhogy nagyon sokat tanultam a Kék Pelikanból. És szerintem azok a hallgatók is, akikkel ezt a filmet együtt csináltam, ugyanis nagyon sokukkal dolgoztam együtt. Azt mondtam nekik az elején, hogy vágjunk bele, lesz, ami lesz! A lényeg, hogy készüljön el, szerezzünk belőle tapasztalatokat!

Nagyon boldog vagyok, mert fejlődtem a film készítése közben. Biztos vagyok benne, hogy emiatt többet tudok adni a hallgatóknak. Ráadásul ők is látják, ha egy tanár egyben aktív alkotó is. Az animált dokumentumfilm műfaját évek óta tudatosan vittem az egyetemen, mert hiszek abban, hogy jó dolog, és szeretném, hogy a tanítványaim is csináljanak ilyet. Természetesen csak az, akit érdekel. Így készült el Ács Zsuzsi Bettije, illetve most készül egy animált dokumentumfilmes BA-s diplomafilm, amiről már most látszik, hogy nagyon jó lesz. Jó látni, hogy aki érzékeny, annak ez egy jó filmkészítési metódus; egy elv, amit nekem kötelességem átadni.

Tehát a tanítványaiddal van egy alkotóközösségetek? El tudod képzelni, hogy később is együtt dolgozzatok?

Persze. A stáb majdnem háromnegyede a Metropolitan Egyetemen animációs szakos hallgatója. Volt, hogy órát tartottam, egy diák hozta a munkáját, konzultáltunk. Majd óra után felkértem, hogy rajzoljon storyboardot a Kék Pelikanba, mert olyan tehetséges. Szerencsére örömmel jött és dolgozott filmben. A storyboard után még animációt is vállalt, így két és fél évig együtt dolgoztunk a filmen.

Nagyon boldog vagyok: gondold el, hogy úgy tudok filmet csinálni, hogy közben látom, kik a tehetséges emberek ebben a szakmában. Azt is tudom, hogy én miben vagyok rossz, mi az, ami nekem nem megy. Innentől nagyon egyszerű: ezekre a posztokra megtalálom azokat, akik nálam sokkal tehetségesebbek. Én mindig is úgy tekintettem rájuk, hogy a szakmám részei; nem a tanítványaim, hanem a kollégáim lesznek. És most tudtam is ezt kamatoztatni: végre nem az volt, hogy az iskolakapuban elváltak az útjaink. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Iszonyú tehetséges emberek, sokkal jobbak, mint mi.

A Kék Pelikan című egész estés animációs film írója és rendezője Csáki László, producere Felszeghy Ádám és Kázmér Miklós. Az operatőr Horváth Árpád, a vágó Szabó Dániel, a zeneszerző Tövisházi Ambrus és Preiszner Miklós. A film a Nemzeti Filmintézet támogatásával az Umbrella Entertainment produkciójában, Temple Réka koproducer szakmai támogatásával és a Cinemon Entertainment gyártásában készült. A Kék Pelikan a JUNO11 Distribution forgalmazásában április 4-étől látható a hazai mozikba.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com