Interjú

„Azt mondták, ha kimegyek, világsztár lehet belőlem és ettől féltek” – Interjú Daniel Olbrychskivel

Forrás: Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál

A lengyel film egyik legismertebb arca, Daniel Olbrychski az Európai mozi nagykövete-díjat vehette át a 17. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon. Andrzej Wajda színésze többek közt arról beszélt a fesztiválon készült interjúnkban, hogyan korlátozta az államhatalom a szerepválasztásait, milyen a kapcsolata másik állandó rendezőjével, Krzysztof Zanussival és olasz szöveg helyett miért szavalt lengyel klasszikusokat Jancsó Miklós forgatásán. 

Ön részese volt a lengyel film világhírűvé válásának. Mi vezetett ehhez és milyen a hatását belföldön és külföldön megtapasztalni?

Igen, állítólag nekem is volt közöm ahhoz, hogy a lengyel filmet a világon mindenhol művészetként ismerték el, de még mindig lakik bennem egy kisgyerek, aki tágra nyílt szemekkel csodálkozik rá erre: ez tényleg én volnék? Minden fiatal, aki színész szeretne lenni – de ugyanez van a sportolóknál is – arról álmodozik, hogy híres lesz és felismerik az utcán. Egyfelől a színészek rosszabb helyzetben vannak, mint bárki más, mert nagyon lefoglalja őket a munkájukra való felkészülés. Leginkább a színházban: egy szerep megtanulása nagyon hosszú folyamat, ami elveszi az időt az elől, hogy elolvassunk egy újabb könyvet vagy elutazzunk valahova. Másfelől viszont ha egy színész százszor eljátssza Csehovot, Dosztojevszkijt, Shakespeare-t, az antik görög drámákat, sokkal közelebb kerül ezekhez a szövegekhez, mint akármelyik jól felkészült irodalomkritikus. Ezért mondhatom azt, hogy a kolléganőim és kollégáim nagyon mélyen érző, felkészült, jó emberismerő szakemberekké váltak.

Forrás: Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál

Mindemellett én a pályám elején találkoztam Andrzej Wajdával, akinek a színésze lettem. Azt gondolom, hogy ennek a felkészültségnek és a Wajdával való találkozásnak köszönhetem azt, hogy az egész világ megismert engem. Most nem a nagy népszerűségről beszélek, hiszen arról leginkább csak az amerikai filmsztárok tudnak mesélni, vagy egy adott ország színészei belföldön. De valóban, engem az a megtiszteltetés ért, hogy a lengyel művészet nagykövete lehettem a világban, amiről nem is álmodtam az induláskor. Éppen ezért amikor jön egy felkérés, a feleségemmel otthon hagyjuk a kutyákat, macskákat, lovakat, a házvezetőnőnk már húsz éve gondoskodik róluk – és betöltöm a szerepem, ami megadatott.

 

Feltételezem, hogy a szocializmusban más lehetőségei adódtak az átlagembereknek és egy befutott művésznek. Volt ebből konfliktusa akár a hatalommal, akár a kollégákkal?

Nem mindig sikerült külföldön játszanom. Két nagyon fontos filmben nem sikerült, az egyik Bernardo Bertolucci Huszadik százada, ahol Robert De Niro partnere lettem volna, helyettem végül Depardieu kapta a szerepet. Itt a hatalom döntött helyettem: azt mondták, ha kimegyek, világsztár lehet belőlem és ettől féltek. Úgy gondolkodtak, hogy minél többet látsz a külvilágból, annál nehezebb manipulálni és kézben tartani téged, ez pedig nem volt az érdekük. Akkoriban, a szocializmusban egyetlen állami színészügynökség létezett, ahol sok olyan ember dolgozott, akik valóban szerették a lengyel filmet, mások viszont egyszersmind a belügy besúgói is voltak. Nekik az volt a feladatuk, hogy ne hagyjanak minket kiteljesedni. Játszhattam nyugaton, játszhattam Magyarországon, Claude Lelouch filmjét (Egyesek és mások – a szerk.) is megengedték, de például A bádogdobot először vissza kellett utasítanom az egyik miniszter döntése miatt. A másik fontos film, amitől ténylegesen vissza kellett lépnem, Warren Beatty filmje volt: kaptam egy határozott üzenetet, hogy nem vállalhatom. A film (Vörösök – a szerk.) orosz ügyeket mutatott, amitől nagyon féltek – érdekesség, hogy később bemutatták Oroszországban, és nem volt következménye. A hetvenes évek végén kezdhettem csak dönteni a sorsomról, a nyolcvanas évek elején pedig kiutaztam Franciaországba, onnantól egyedül boldogulhattam.

Olbrychski A bádogdobban

A kollégák reakciója is érdekes volt. Egy híres, nagyon intelligens lengyel színész sok időt töltött egy bizonyos vendéglátóipari egységben, ahol néha én is megfordultam. Ilyenkor elújságoltam, hogy épp utazunk Brazíliába, egy filmfesztiválra vagy hasonló helyekre. Egy alkalommal azt válaszolta, hogy „figyelj, mi nagyon szeretünk téged – irigylünk is, de azért tudjuk, hogy megérdemelted a sikert. Viszont ha egyszer úgy jönnél ide, hogy ellopták a nagyapád aranyóráját, tudod, hogy imádnánk érte?” Akkor szerettek nagyon, amikor dobott a barátnőm, a kor egyik legnépszerűbb lengyel énekesnője.

 

Említette Wajdát, akinek tucatnyi filmjében játszott. Ahogy én látom, ezek közül sok a lengyel identitást piszkálja, tabutémákat érint. Kellett bátorság ezeknek az elkészítéséhez? Milyen szerepet töltöttek be ezek a művek akkoriban Lengyelországban?

Eszembe sem jutott, hogy ne vállaljam ezeket a szerepeket. Ekkoriban mindent az állam finanszírozott, természetesen a filmet és a színházat is. Nem volt az államtól független tevékenység, nem is hallottunk arról, hogy létezhet ilyen. Az érdekes az, hogy ezekre a filmekre Wajda az államtól kapott pénzt. Lehet, hogy az volt az oka, hogy A márványemberig csak lengyel klasszikus műveket filmesített meg vagy a közelmúlt történelméről beszélt, ami nem volt gyanús. Viszont maguk az elkészült filmek mégis nagyon mélyen érintették az aktuális jelent. Azáltal, hogy kapott pénzt, mert „biztonságos mozit” csinált – miközben mindenki tudta, valójában miről szólnak ezek a filmek – sokan megismerhették a gondolatait, nem csak a lengyelek.

Olbrychski (középen) Az ígéret földjében

Viszont nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ezek a filmek akkor nem születhettek volna meg, ha a mostani, mindenkori kultuszminiszternek kellene döntenie róluk. Nagyon szomorú, de a demokratikusan megválasztott kormányaink sokkal többet ártanak a kultúrának, mint a szocialista idők. Megrögzött kommunisták miniszterelnök-helyettesi rangban engedélyezték A márványembert és A vasembert, ami ma elképzelhetetlen. Persze Wajdát sokan kritizálták is Lengyelországban, például Az ígéret földjéért – azt terjesztették róla, hogy lengyelellenes. A jelenlegi hatalom képviselői is így gondolkodnak róla. Wajda halála után a lengyel parlamentben, a Szejmben egyperces néma csenddel emlékeztek rá, de a jelenleg hatalmon lévő párt elnöke kivonult. Ez mélyen érintett és nagyon elkeserít.

 

Sokszor szerepelt Krzysztof Zanussi filmjeiben is. Mit gondol, ő mit látott meg Önben?

Személyes, szívélyes a kapcsolatom Zanussival, mert gyerekkorom óta ismerem. Ő egy évig fizikát tanult az egyetemen, ahol a bátyám csoporttársa volt. Én még kicsi voltam, de sokszor járt hozzánk. Később néhányszor szerepeltem a filmjeiben: nagyon értelmiségi mozit csinál. Szerintem mélyebb rendező, mint Krzysztof Kieslowski, akit jobban ismer a világ a morális nyugtalanság alkotójaként. Én is csak évekkel az elkészítése után kedveltem és értettem meg az egyik közös filmünket, a Ritka látogatót. A legjobban pedig azt a filmjét szeretem, ami Lengyelországban nem volt igazán népszerű: a Vágtát. Fantasztikus film. Nem játszottam benne, pedig lovakról szól – ez hogy lehet? De nem csak a filmjei, hanem a kapcsolatunk is fontos Zanussival. Olyan tudással, felkészültséggel, műveltséggel bír, ami pótolhatatlan. A születésnapján egyszer azt mondtam, hogy az életünk során a legfontosabbak az emberek, akikkel találkoztunk. Az én életemben ő az első sorban foglal helyet.

 

Beszéljünk egy kicsit a magyar kapcsolatairól! Jancsó Miklós négy filmjében is szerepelt, ezekről milyen emlékei vannak?

Elmesélek egy igaz anekdotát. A Róma új cézárt akar volt a harmadik közös filmünk az Égi bárány és A pacifista után. Olasz produkció, Tunéziában forgattuk, főleg olasz színészekkel. Én szokás szerint sok jelenetet egy fehér ló hátán játszottam, amit egy öreg beduin hozott utánam. A korábbi munkáinktól eltérően azonban Miklós hosszú monológokat szánt nekem – olaszul. Körbe-körbe kellett volna járnom és folyamatosan olaszul beszélnem. Mondtam Miklósnak és az asszisztensének, hogy ne haragudjanak, ezt nem fogom tudni olaszul előadni. Miklós azt válaszolta, hogy tök mindegy, akkor beszéljek lengyelül, úgyis szinkronizálni fogják. De olyan sok volt az olasz szöveg, hogy nem volt idő lefordítani lengyelre.

„Akkor tudod, mit? Makogj bármit. Az első mondat legyen olaszul, utána pedig számold a szótagokat”.

Kiszámoltam, hogy ez 14 szótag, és lengyel verseket, költeményeket szavaltam, a végszavakat pedig megadtam a partneremnek, megint olaszul. Az asszisztensnek csak annyi volt a feladata a forgatáson, hogy megmondja a szótagok számát. Kezdődik a jelenet és hallom, 66. Elkezdtem, hogy amigo mio, aztán jött egy lengyel klasszikus, kedves szavak azoknak a partnereknek, akiket kedveltem és csúnya szavak azoknak, akiket nem. Amikor vége lett a jelenetemnek, Miklós franciául szidta az olasz színészeket: „Ti hogy játszotok? Nézzétek Danielt! Olyanok vagytok, mintha színházban lennétek, ő viszont igazi filmszínész. Látjátok, milyen természetesen beszél? Csak úgy árad belőle!”

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés