Interjú

„Egy egész évig csak Mateusz voltam” – interjú Dawid Ogrodnikkal, a Szavak nélkül főszereplőjével

Dawid Ogrodnik Szavak nelkul
Dawid Ogrodnik (fotó: Horváth Balázs)

Dawid Ogrodnik Szavak nelkul

Dawid Ogrodnik napjaink egyik legfelkapottabb lengyel színésze, a magyar nézők az Ida szaxofonosaként és a Szavak nélkül mozgás- és beszédképtelen főszereplőjeként ismerhetik. Erről a drámai szerepről kérdeztük őt a Lengyel Intézetben, egy jó hangulatú csoportos interjú keretében. Az embert próbáló feladat mellett szóba került Mundruczó Kornél és a Pókember is.


Mi volt az első gondolatod, mikor megkaptad Mateusz szerepét?

Izgatott voltam, azt hiszem. Nem is ijedtem meg a felkéréstől. Inkább olyan volt, hogy „na jól van, akkor holnap egy új kaland kezdődik”. Nagyon megörültem, hogy engem választottak.

Arról tudsz mesélni, hogyan indult ez az egész, honnan jött az ötlete a rendezőnek?

Volt egy dokumentumfilm, Ewa Pieta csinálta. A Szavak nélkült neki dedikáljuk. Ő egy diáklány volt, Maciej Pieprzycánál, a filmünk rendezőjénél diplomázott ezzel a dokumentumfilmmel, de közben rákos lett és a diploma után meghalt. A tanára, azaz a mi filmünk rendezője még egyszer fölvette ezt a témát, ezúttal játékfilmben. Személyesen nagyon örültem annak, hogy a rendezőnk emlékszik és emlékeztet arra, hogy ő csak folytat valamit és nem úgy adja elő a dolgot, hogy ezt ő találta ki. Nagyon jó dolognak tartom, hogy a filmet ennek a lánynak dedikálja.

Mennyire volt nehéz a forgatás fizikailag?

Nagyon nehéz, nagyon fárasztó időszak volt számomra. Szerencsémre nagy stáb vigyázott arra, hogy ne essek szét. Nagyon sokan segítettek. Tulajdonképpen a forgatás utolsó napja volt a legnehezebb, akkor már kipurcantam teljesen, már abszolút nem volt erőm.

szavak nelkulPróbáltam úgy tartani a kezem egy kis ideig, ahogy te tartod. Iszonyú nehéz. Ezt hány percig lehet?

A csúcsom négy óra volt. Még a forgatás előtt felvettünk egy jelenetet – a filmben is szerepel különben –, amikor egy rendezvény van a fogyatékosoknak. Egyszerűen már nem tudtam se fölállni a székből, se benne maradni. Mivel már nem bírtam tovább, gondolkodtam, hogy megengedhetem-e magamnak azt, hogy most fölállok, és mindenki észreveszi, hogy nem is vagyok fogyatékos, csak játszom. És ez nagyon nagy erkölcsi dilemmát jelentett, mert erre a rendezvényre úgy mentem el, mint fogyatékos, nem szóltunk senkinek, hogy csak színész vagyok. Mégis arra gondoltam, hogy nagyon csúnya dolog lenne a részemről, ha fölállnék és vidáman eltávoznék a saját lábamon.

Lelkileg is ugyanilyen nehéz volt a forgatás?

Azt hiszem, lelkileg még nehezebb volt, mint fizikailag. Ebben a munkában, felkészülésben szintén egy nagyobb stáb segített, folyton arra vigyáztak, hogy lelkileg bírom-e még folytatni a forgatást aznap. Azt hiszem, minden esetben a határon jártunk. De ha jól tudom, soha nem léptük át ezt a határt.

Mennyi ideig tartott a testi-lelki felkészülés, és mi volt a segítségedre?

Először a téli képeket vettük föl, ezek voltak az első forgatási jelenetek. Előtte két hónapig tartott a felkészülés. Lehet, hogy furcsán fog hangzani, mert a legtöbbet magamból adtam és én készültem fel, amennyire tudtam, mégis a legtöbbet egy varsói pantomimművész segített. Éreztem, hogy egy bizonyos fokig magam is boldogulok ezzel a szereppel, és úgy vélem, hogy amit én magam találtam ki, az a film 65%-ában meg is felelt volna a szerepnek. Viszont a pantomimművésznek köszönhetem azt, hogy olyan dolgokra terelte a figyelmemet, amikre magamtól nem jöttem volna rá. Például fölkelni, leülni, csúszni egy kicsit. Egy olyan széles skálát mutatott nekem, hogy még mit tudnék csinálni, hogy ez már majdnem 100%-ra kitöltötte a szerepet. Érdekes módon neki köszönhetően kevésbé lettem fogyatékos, mint ahogy én gondoltam, hogy fogyatékosnak kell lennem. Nagyon sokat gyakoroltunk, és a gyakorlatok arra is jók voltak, hogy össze tudtam hangolni a lelkiállapotomat a fizikai állapotommal. Ha van időnk, elmesélhetem egy ilyen gyakorlat egy részét! [heves bólogatás]

szavak nelkul

[mutatja is] A trénerem letett az asztalra egy poharat, valamit öntött bele, vizet vagy üdítőt, és azt mondta: „van öt perced felemelni a poharat”. Az első öt perc alatt nem sikerült. Nagyon kétségbe voltam esve. Még egyszer letette elém a poharat és azt mondta: „most hat perced van rá. Nagyon szépen kérlek, hogy most sikerüljön!”. És az utolsó percben sikerült. Ez a pillanat, amikor végre, az utolsó erőmmel sikerült fölemelni a poharat, olyan áttörést jelentett és olyan emóciót váltott ki belőlem, amelyre soha nem gondoltam, hogy képes vagyok. Ugyanezt a filmben akkor látjuk, mikor az anyámmal beszélgetek. Szenvedéllyel teli jelenet volt. Én magam sem tudtam, igazából mi történt ebben a pillanatban. Mindenki, aki tanúja volt ennek a jelenetemnek, később megállapította, hogy ebben a pillanatban megszületett az igazi Mateusz.

Akkor ez volt a legnehezebb jelenet, vagy volt ennél nehezebb is?

[határozottan] Nem. Emlékszem, volt egy olyan nap, mikor odajött a rendező és azt mondta: „nagyon vigyázz, mert holnap lesz a legnehezebb jelenet”. Válaszoltam neki, hogy Maciej, ezt nem kell mondanod, mert eddig minden nap ugyanolyan nehéz volt, azt hiszem, nincs nehezebb vagy különösen nehéz. Úgyhogy soha többé nem mondta, hogy nehéz, nem nehéz, különösen nehéz, mert minden nehéz volt.

Orvosilag mennyire hiteles ez a karakter? A felkészülés során találkoztál hasonló emberekkel, konzultáltál szakemberekkel vagy filmekből, könyvekből tájékozódtál?

Is-is. Bizonyos elemeket el kellett sajátítanom másoktól, például a Bliss-féle rendszert, amelynek alapján a végén beszélgetünk. Igyekeztem minden olyan játékfilmet megnézni, amely gyermekparalízistől szenvedő embereket mutatott. De azért néztem meg ezeket, hogy az itt látottakat ne ismételjem meg. Néztem, hogy mit ne csináljak. A legtöbb inspirációt a fogyatékosok által írt könyvekből kaptam. Azt a módszert választottam, hogy letettem a szobámba a kamerát, és próbálkoztam. Például hogy lehet mozogni a padlón, hogy lehet ülni a széken.

A helyzethez képest sok mozgás van a filmben. Tele voltál kék-zöld foltokkal a forgatás alatt?

Igen, persze [mondja magyarul]. Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de voltak olyan jelenetek, amelyeket alig bírtam megcsinálni. Például az ablakra mászás jelenetét. Ez sokáig nem sikerült, az egyensúlyérzékem teljesen tönkre ment, nem tudtam, hol van fent és hol van lent. Tulajdonképpen realisztikusabb lenne a film a moziban, ha fejjel lefelé néznénk. Annyi volt a feladat, hogy lejövök jobbra az ablakról. Már nem tudom, hányadik ismétlés után voltunk, és annyira nem kontrolláltam, hogy ez forgatás, hogy teljesen más irányba kezdtem el csúszni. Eddig mindig kontrolláltam magam, de most elindultam balra, ott meg nem volt senki. Nem értettem, hogy most mi történik, hogy miért nem mennek utánam, mert azt hittem, hogy jól csinálom.

Jól értettem, hogy Mateusz több különböző személyből lett összerakva?

A kiinduló személy, Pszemek, aki a forgatókönyv alapját adta, annyira klasszikus személyiség volt, hogy nem tudtuk volna őt így vállalni, ahogy létezett. Nem lett volna jó. A rendezőnek – másképpen, mint az egyik japán filmben, amit nem tudtam végignézni – nem az volt a célja, hogy ráijesszünk az emberekre és valami félelmetest mutassunk, hanem mutassunk egy kedves sztorit, ami néha-néha akár vidámnak is tűnhet. És valóban, keresésem során – mert meglátogattam általános iskolákat, gimnáziumokat, különböző központokat – találtam három olyan személyt, akiktől kölcsönvettem bizonyos dolgokat, amelyekből felépítettem Mateusz szerepét. Azért is mentem különféle iskolákba, még óvodában is jártam, mert tudnom kellett, hogy a kis Mateusz hogyan viselkedik, milyen fiú ő kisgyerekkorában, hogy ezt én majd tudjam folytatni és ne valami újat csináljak. De ugyanígy dolgoztam együtt a filmbeli kis Mateusz-sal is. Mivel nagyon nehéz volt külsőleg hozzám hasonló kisfiút találni, aki tehetséges is lett volna, nem arra építettünk, hogy külsőleg mennyire hasonló, hanem a személyiségeink mennyire ugyanazok. Azért is döntöttünk úgy a rendezővel, hogy bizonyos viselkedési formákat, amiket én már tudtam, hogy használni fogok, átrakunk a fiúra. Amit viszont ő csinál, mint kisgyerek, én is átveszem, így lesz meg a folytonosság a két fiú között.

Dawid Ogrodnik Szavak nelkul
Dawid Ogrodnik (fotó: Horváth Balázs)

A film végén látni, ahogy beszélgetsz az alteregóddal, Pszemekkel. Miről beszélgettetek?

Ez nagyon nehéz. Amit itt látunk, azt a film miatt csináltuk. Ugyanúgy zavarba hozott engem, mint Pszemeket, hogy most játsszátok el ezt a beszélgetést. De mind a ketten tudtuk, hogy meg akarjuk csinálni. Nagyon hétköznapi volt a téma. Olyanokat mondtunk egymásnak, hogy „figyelj, tudom, hogy ez nagy hülyeség, de te is vállaltad, én is vállaltam, csináljuk meg!”. Mondtam neki, hogy bírd ki még egy kicsit! Ő is nevetett rajta, „jó, hát sztárok vagyunk, legyen!”.

Milyen volt a fogadtatása a filmnek Lengyelországban? Azt hinné az ember, hogy elkezdtek betegeket felülvizsgálni… találtak valakit, akin segíthettek?

Azt hiszem, bizonyos értelemben igazad van. Voltak ilyen esetek, voltak ilyen történetek. Tudni kell azt is, hogy a film után a lengyel parlamentben, a Sejmben a fogyatékosok demonstráltak. Úgy gondoljuk, a film is hozzájárult ahhoz, hogy ez megtörténhetett. A filmet bemutattuk a lengyel parlamentben is a képviselőknek azzal a szándékkal, hogy felgyorsítja bizonyos törvények elfogadását, amelyek már nagyon hosszú ideje életbe kellene, hogy lépjenek. Nem tudom, ennek mi lesz a vége, de nagyon reméljük, hogy jó vége lesz és hogy mi is hozzátettünk valamit. Vannak olyan információink, hogy bizonyos emberek egyszerűen csak erőt kaptak ettől a filmtől és elő mertek jönni – mert eddig ki sem mozdultak a lakásukból. De ezek után miért ne? Sajnos Lengyelországban a fogyatékkal élők földalatti életet élnek. Mi, akik ép életünknek örvendhetünk, igyekszünk nem látni őket. Ez a film most mást mutatott. Újabb és újabb központokat hozunk létre, rendezvényeket szervezünk nekik, de eddig senkinek nem jutott eszében, hogy esetleg vonjuk be őket a társadalmunkba úgy, ahogy vannak. Ne rendezzünk nekik valamit külön, hanem legyenek velünk együtt.

Ez előzetes célja is volt a filmnek, vagy közben alakult ki?

Előzetesen senki nem gondolt rá. Nem ezért csináltuk a filmet, egyszerűen jó forgatókönyvet írt a rendező, úgy gondolta, hogy ezt a történetet megéri filmben is elmesélni. Azóta sem vállal egyikünk sem, aki dolgozott a filmben közvetítő szerepet. Nem akarjuk mi jobbá tenni a fogyatékosok helyzetét. Mindenki úgy foglalkozik ezzel, ahogy a lelkiismerete diktálja.

Dawid Ogrodnik (fotó: Horváth Balázs)
Dawid Ogrodnik (fotó: Horváth Balázs)

Mennyire élveztétek a szakma támogatását a filmkészítés során? Hiszen a film végeredményben az ő kudarcukról szól, a szakemberek végig arra kíváncsiak, hogy a főszereplő mit nem tud. Míg a többiek arra, hogy mit tud.

Ez érdekes! De bármennyire igyekeznek bebizonyítani, hogy mit nem tud, a film azt is megmutatja, hogy akkoriban mennyire nem volt eszköze, pénze, lehetősége a szakmának, hogy érdemben tudjon foglalkozni a fogyatékosokkal. Sőt, a szakmabeliek azt is mondták, hogy jobban ellenállnának, nem támogatnák a filmet, ha valami változott volna azóta. De mivel nagyon kevés dolog változott, inkább támogatják még azzal együtt is, hogy őket ilyen fényben mutatja. Tulajdonképpen ezeknek az embereknek az odaadása óriási. Viszont a társadalmi szerepük és helyük nagyon pici. Az egész arról szól, hogy a nagy lelkesedés, amellyel ők dolgoznak, helyet nyerjen a társadalomban, ugyanilyen nagy legyen a társadalmi elfogadtatása is a munkájuknak.

Hány napig tartott a forgatás?

34.

A forgatási idő alatt mennyire vitted haza a szerepet? Mit szóltak a barátaid, a családod?

Végig Mateusz voltam otthon is. Az összes barát, ismerős tudta, hogy én most az vagyok. Egy egész évig csak Mateusz voltam. Sokan nem is bírták, elfordultak tőlem és elhagytak. Volt, aki végleg. Képzeljétek, hogy ez számomra milyen lecke volt.

 

És a forgatás után mennyire maradtak meg a mozdulatok?

Sokáig tartott még bennem ez a szerep. Eltelt egy év, és valaki azt mondta: „még mindig Mateusz-ozol. Nem zavar ez téged?”. Akkor rájöttem, hogy hoppá, mi már egy jó hosszú ideje nem forgatunk! Bizonyos reakciók még bennem voltak. Elgondolkodtam, hogy hol vannak azok az emberek, akikkel együtt forgattam, miért hagytak el hirtelen? És akkor beugrott: lehet, hogy nekik saját életük van, ők már kivonultak a filmből? [nevet]

szavak_nelkulA személyiségedben mennyire maradt meg a szerep?

Átalakított engem. De minden szerep után próbálok visszatérni önmagamhoz, és inkább a szerep emlékét megtartani magamban. Tudom, hogy jön a következő felkérés, és amikor annak is vége, még egy emlékkel gazdagabb leszek. Ezeket gyűjtöm, ezek együttesen hatnak rám.

Dolgoztál korábban Mundruczó Kornéllal és úgy tudom, hogy majdnem játszottál a Fehér istenben is.

Igen, még ma is próbáltuk Kornélt felhívni, de Los Angelesben van. A dolog azért furcsa, mert én onnan jövök! Már Budapesten jártam, ruhapróbákon voltam, már helyszíneket is néztünk együtt, de rövidre zárva: nem sikerült az időpontokat összeegyeztetni.

Majd legközelebb.

Nagyon remélem! Remélem, hogy az első színházbeli találkozásunk nem az utolsó volt. Varsóban, a Teatr Rozmaitości nevű színházban csináltunk egy Denevér című darabot. Nagyon gyors, de örömteli munka volt. Egészen kivételes. Imádok vele dolgozni, szeretnék minél többet dolgozni vele, ez biztos.

A film témája elég komoly, de volt-e olyan jelenet, amit elpoénkodtatok?

Persze, hogy volt! Rengeteg ilyen helyzet volt, szinte folyamatosan ilyen hangulatban voltunk. Én folyton röhögtem, de nem volt szabad megszólalnom, abban maradtunk, hogy én nem beszélek! Úgyhogy ők nem tudták, hogy most min röhögök annyira, én pedig rajtuk nevettem. Néha emiatt nem tudtunk beállítani egy jelenetet, minden szétesett. Minden jelenet előtt, amit már nem akartam megismételni, megpróbáltam annak a jelenetnek a vidám változatát előadni. Akkor már tudták, hogy aznap nem lesz több forgatás [nevet].

Melyik szuperhős lennél?

Pókember. A nővérem gyerekei imádják, úgyhogy vele találkozom leginkább. Az unokahúgaim miatt bárhol vagyok, a pókemberes motívumokat keresem. Biztos, hogy ők nagyon boldogok lennének, ha úgy állítanék be, hogy itt van Pókember! [hálóvető mozdulatot tesz]

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés