Interjú

Titanic 2013: Egy romantikus hipszter – Interjú Chioke Nassorral

547944_485316564869155_551564559_nChioke Nassor első egész estés filmjének a Titanic Filmfesztiválon volt a nemzetközi premierje. A bemutatkozás kiválóan sikerült: még a lépcsőn is ültek emberek a Toldi moziban. A Hogyan kövessünk vadidegeneket? (az eredeti cím egy használati útmutató szövegét idézi) egy kedves és őszinte szerelmi történet. Könnyed humorával igazi felüdülést jelentett a Jiří Menzel által is kifogásolt, főleg tragikus és sötét hangulatú fesztiválfilmek között.

A filmet világpremierként hoztad a Titanicra. Hogy tetszett a fogadtatás?

Azzal hogy megnézhettem a filmet itt, Budapesten, teltházas közönséggel, úgy, hogy az emberek szerették, egy álom vált valóra. Jobb, mint, amit bármikor is remélhettem.

A Hogyan kövessünk vadidegeneket? az első nagyjátékfilmed. Miben különbözött egy egész estés film forgatása a korábbi rövidfilmektől?

Amikor nagyjátékfilmet forgatsz, lehetőséged nyílik tényleg eljátszani a karakterekkel. Nem néhány percbe kell mindent összesűrítened, hogy az emberek megértsék. A ritmus, az egész történet felépítése teljesen más. Ha szerencséd van, és a közönségnek tetszik a film, akkor van másfél-két órád arra, hogy ráérezz a film ütemére. Nem kell mindent kis részletekre darabolni, mint egy videóklipben, „bum, bum, bum”, gyorsan (háromszor csettint közben). Ez a legnehezebb és talán a legérdekesebb része is számomra. Ha rövidfilmeket forgatok, van rá talán egy hétvégém, vagy néhány napom, de amikor majdnem egy egész hónapot eltölthetsz valamivel, egy ritmusba kerülsz a karakterekkel, a szereplőkkel, az egész stáboddal. Együtt jöttök rá dolgokra és a film egy olyan irányt vesz, amit nem lett volna idő kitalálni egy rövidfilm-projektnél.

Volt valamilyen váratlan kihívás, vagy vicces helyzet a forgatáson?

Kigyulladt a díszlet.

Tényleg? Mi történt?

Épp egy elég drámai részt forgattunk. Volt egy technikusunk, egy fiatal srác. Ott álltunk a jelenet közepén, amikor egyszer csak minden fény kialudt. Hátranézek, és azt kérdezem: „Hé, Taylor, mi  a gond?” Mire ő nagyon halkan motyogva: „Tűz van.” Mondom: „Mi?” Mire ő kicsit hangosabban: „Tűz van!” „Mi??” „TŰZ VAN!!!” – üvölti. Odarohanok és ott egy generátor egy égő hangtompító lepedővel. Gyorsan ledobtam a földre, és elkezdtem taposni, hogy eloltsam. Annyi adrenalin volt bennem a forgatás miatt, hogy rögtön ahogy eloltottam, szóltam a stábnak, hogy álljunk vissza egyesbe és folytattuk a forgatást.

Chioke_bio6

Hogy írtad meg a dialógot? Nagyon természetesnek hat a félmondatokkal és drámaiatlan szünetekkel.

Ezeket a szüneteket direkt írtam bele. Ha megnézed a forgatókönyvet ezek az egymásra rábeszélt mondatok is benne vannak, aztán amikor próbáltunk, már sokat építettünk a főszerepeket játszó, két színészre is (Ilana Glazer and Chris Roberti), mindkettőjüknek van improvizációra épülő színészi gyakorlatuk. Az Upright Citizens Brigade színtársulat tagjai, ami egy nagyon híres színház New Yorkban és Los Angelesben, ahol komikus színészek tanulják az improvizációra épülő színészi játékot.

Tehát színházi színészek?

Igen, és a főszerepet játszó lány egy amerikai tévés műsor főszereplője. Van egy másik híres színésznő, a Saturday Night Live és a Parks and Recreation műsorokban játszó Amy Poehler, aki egy híres komikus színésznő New Yorkban és ő alapította ezt az főleg improvizálásra épülő komikus színházat. A két főszereplő, Ilana (Glazer) és Chris Roberti mindketten ebben a társulatban tanultak, ezért nagyon természetes a játékuk.

Mikor döntöttél úgy, hogy ennyire a karakterekre építed fel a történetet? A színészek megtalálása előtt, vagy után? Hogy találtad meg őket?

Már megvolt a film ötlete, Ilana-t pedig a webes műsorából ismertem, így tulajdonképpen egy kicsit rá kezdtem írni a történetet. Aztán csináltunk vele egy felolvasást és akkor azt gondoltam „Ó, igen, ő tökéletes, ez magától megy”, a másik színészt pedig egy casting igazgató segítségével találtam. Rengeteg ember volt a meghallgatáson és közülük sokan elég jók voltak, de amikor ők együtt kerültek a kamera elé, akkor egyből azt gondoltam (csettint): „Ez az! Ez szuper!”

how to follow strangers2

Változtattál a történeten, miután megtaláltad őket?

Az eredeti forgatókönyv és a történet ugyanaz maradt. Amin változtattam, azt csak azért, hogy nekik kényelmesebb legyen. Engedtem, hogy változtassanak egy kicsit a szövegen, ha a mondatok értelme lényegében ugyanaz maradt. De a legnagyobb rész – talán a forgatókönyv 80-90%-a – megegyezik  azzal, amit eredetileg írtunk.

Akkor nem improvizáltak?

Nem vittük el az őrült improvizálás irányába. Csak apró részleteken változtattak, egészében nem távolodtak el az eredeti anyagtól. Már csak azért sem, mert nagyon kevés időnk volt a forgatásra, szóval nem lett volna rá reális esély, hogy egy teljesen új filmet csináljunk a dialógokkal, már csak a szűk időkorlát miatt sem.

Milyen volt együtt dolgozni a színészekkel?

Szörnyű. A lehető legrosszabb (viccelődik). Nem, természetesen nagyszerűek voltak. Ha lehetőségem lenne rá, bármennyi filmet leforgatnék velük. Nagyon átgondoltan játszanak, nem úgy megy, hogy azt mondom „Csináld!”, és ők egyszerűen megcsinálják, hanem megbeszéljük, ők is hozzá tesznek a filmhez, hogy hitelesebb legyen. Meg tudom nézni a saját filmemet úgy – pedig általában ez nem megy könnyen –, de ezt a filmet meg tudom nézni úgy, hogy néha elfelejtem, hogy én csináltam és csak az ő játékukra figyelek. Ez nagyon jó érzés.

Nagyon erősen építesz a párbeszédekre. Miért döntöttél úgy, hogy a szereplők mindent elmondanak, ahelyett, hogy megmutatnád?

Valami olyasmit akartam csinálni, amit fizikailag le lehet forgatni nagyon kevés időn belül és kevés pénzből. Van egy amerikai filmes csoport, a Mumblecore, akinek csodálom a munkáit.

Kik ők?

Fiatal, huszonéves emberek, akik próbálják kitalálni az életüket és nagyon gyakran építenek a dialógokra. Sok párbeszédet használnak, nem annyira a cselekmény a lényeg. Egy ilyen Mumblecore-stílusú filmet akartam csinálni, aminek azonban van drámai cselekménye is. Azt akartam, hogy természetes legyen a cselekmény, nem valami olyat, hogy „Találkozik a lány a fiúval, akiről kiderül, hogy sorozatgyilkos.” Egy olyan helyzetbe akartam őket beletenni, ami a legdramatizáltabb verziója annak, ami még megtörténhet. Valami olyat, hogy ez akár bárki olyannak megtörténhet, akit te is ismersz.

A szereplőkön gyakran van hasonló ruha, egyforma a hajuk, hasonló az arcuk felépítése. Ezzel a köztük lévő köteléket és a hasonló személyiségüket akartad a külsejükben is kifejezni?

Igen, ez volt az egyik legfontosabb. A forgatókönyvben a legelső dolog az volt, hogy amikor először meglátják egymást, ugyanúgy néznek ki. New Yorkban, ahol ennyi ember él, és folyton annyi minden történik, ritka azonnali kötődést érezni egy másik emberrel. Fontos volt egyfajta vizuális kapaszkodó, ami segít kifejezni és eligazodni abban, hogy ez a két ember hogyan is érez, és hogyan kommunikál egymással.

Volt egy olyan érzésem az idős néni mellékszálával kapcsolatban, mintha valami olyasmit szeretnél mondani, hogy az intim emberi kapcsolatok lényegükben ugyanolyanok régen és ma. Ez igaz?

Igen, az egyik producerem hívta fel rá a figyelmem, hogy ha jól megnézzük a filmet, akkor a főszereplő Eleanor kapcsolata lényegében nagyon hasonló a srác és az idős nő kapcsolatához is. Különböző stációkon mennek keresztül és lépésről lépésre egyre nyitottabbak és képesek egyre jobban bízni egymásban. Szóval igen, a lényegét tekintve ez egy pontos megállapítás.

foto2013-how-to-follow-strangers6-485x272

Másrészt, van egyfajta ellentét is aközött, hogy régen mennyire egyszerűen és problémamentesen indultak a kapcsolatok, a mai, modern, exekkel bonyolított, nehézkesen induló kapcsolatokhoz képest.

Igen, nagyjából ezt érzem a saját generációmmal kapcsolatban. Összejön két ember, de annak a története, hogy hogyan is ismerkedtek meg, mindig elég zavaros. Soha nem úgy van, hogy „Volt egy nagyon jó barátom, elkezdtünk randizni és minden tökéletes volt.” Mindig valahogy furcsa a dolog. Ellenben amikor idősebbekkel beszélek, az ő történeteik olyanok, hogy „Egyszer csak megjelent és egyedül őt szerettem egész életemben.” Szóval igen, ez mindenképpen szándékos volt.

Az összes szereplő életére nagy hatással van a halál valamilyen formában. Ez ezért volt fontos, hogy komoly maradjon a hangnem?

Nehéz megmondani mi volt előbb. Az ötlet, hogy egy olyan filmet csináljak, aminek a fő témája a halál, nem a cél volt, de mindenképp egy nagyon fontos elem. Úgy érzem, sok romantikus film egyszerűen elfedi a bonyolult részeket a történetben. Már elég olyan film van, ahol mindenki tökéletes: „mindenki boldog és minden a legnagyobb rendben.”, nem kellenek már ilyen filmek. Én valami olyasmit akartam megmutatni, hogy lehet olyan filmet csinálni, amitől jobban érzed magad, érezheted magad közel a másikhoz, de ugyanakkor nem fest valószerűtlen képet. Történhetnek az életedben tragédiák, amik után csak remélheted, hogy jobb lesz és találhatsz olyan társat, aki megért, szerintem ez nagyon fontos. Persze nem minden ember tökéletes a másik számára, de találhatsz olyat, aki megért, még akkor is, ha azt gondolod, egy csomó olyan dolog történt veled az életedben, ami miatt nem tartod magad egy egyszerű esetnek.

Te optimistán állsz a kapcsolatokhoz?

Igen, egészében véve romantikus vagyok. Igen, határozottan romantikusnak mondanám magam. De ha valaki romantikus, az azt is jelentheti, hogy gyakran belefáradsz, mert mindig mindenből a legjobbat akarod. Gyakran azt is mondják, hogy aki romantikus az mindig feladja, mert olyan magasak az elvárásai. Szóval azt gondolom, ez kétoldalú dolog, optimista vagyok, de gyakorlatias is.

De a történet happy enddel zárul.

Ó, szerinted igen? Az jó.

Szerinted nem?

Szerintem mindenkinek joga van a saját véleményéhez a történettel kapcsolatban. Én szeretném azt gondolni, hogy valami jó irányába mozdul el. Hogy kimehetsz úgy a moziból, hogy nem érzed magad kiüresedettnek. Egészében véve nem szeretnék olyan filmeket csinálni, amik azt az érzést keltik benned, hogy megfosztottak valamitől. Jó lenne, ha valami olyan élmény születne, hogy a film közepére érzelmileg kötődsz a szereplőkhöz és a végén pedig azt érzed, hogy kaptál tőlük valamit.

A filmet egy valós esemény inspirálta. Ez a valós történet miért volt érdekes számodra?

Amikor hallottam azt a történetet, hogy volt egy nő, aki elhunyt és az embereknek másfél évbe telt, hogy megtalálják a holttestét – gazdag volt, a teste egy divatos Channel kosztümben indult bomlásnak – ennek a képnek a vizuális energiája egyszerűen nem ment ki a fejemből. Hogy lehet, hogy egy teljesen éven keresztül, egy hatalmas városban, ahol folyamatosan emberekkel vagy körülvéve és mégsem veszi észre senki? Egy igazi városi horror sztori. Bármikor, amikor megemlítettem bulikon, vagy csak úgy egy beszélgetés közben, az emberek ugyanolyan meghökkenve reagáltak. Nem ment ki a fejemből, amikor rövid történeteket írtam, akkor is foglalkoztam vele, de nem számított mennyit írtam róla rövidebb történetekben, egyszerűen nem tudtam tőle megszabadulni.

Ezek szerint olyan vagy, mint Casey a filmben?

Ja, egy kicsit.

Hol hallottad ezt a történetet?

Az újságban olvastam, de ilyen gyakran előfordul. A szomorú dolog benne az, hogy ez nem csak egy egyszeri eset. Ha elkezdesz odafigyelni rá, akkor azt is hallhatod, hogy volt egy híres, 40-es évekbeli színésznő is, akinek egy évbe telt mire megtalálták a holttestét egy hollywoodi birtokon, és ő olyasvalaki, akit sokan ismertek. Azt gondolod, hogy legrosszabb esetben hajléktalanokkal történik ilyen, vagy valakivel, akinek nincs családja, vagy valamilyen elhagyatott helyen él. De hogy olyan helyen, ahol legalább a szagot érezni kellett volna és összerakni, hogy mi történt… ez nem csak szomorú, de önmagában nagyon sokat elmond.

Mennyire önéletrajzi a film? Te vagy valamelyik főszereplő? Vagy mindkettő?

Mindegyik karakter én vagyok. Én vagyok az öreg hölgy, a rasztahajú hippi srác… Amikor írok valamit, mindig van egy olyan rész, ahova bele tudom képzelni magamat és akkor van egy olyan pillanat, amikor azt gondolom „Én ezt nem csinálnám”, de értem mögötte a logikát. Talán nem mondanám, hogy mindegyik karakter én vagyok, inkább azt, hogy érzelmileg nagyon erősen kötődöm mindegyikükhöz és együtt érzek velük.

Egy romkomot akartál csinálni?

Mindenképp azt akartam, hogy romantikus legyen és komikus színészeket castingoltam. Azt gondolom, könnyen lehet romkomnak bélyegezni, mert a filmeknek ahhoz a vonalához tartozik, de ettől nem „ha-ha” vicces. A kedvenc filmjeim például az Annie Hall vagy a Harry és Sally… Viccesek, de ugyanakkor keserédesek is. Az Annie Hall az egyik legjobb film, amit valaha csináltak, szóval ha csak egy kicsit is meg tudod közelíteni azt a fickót filmes szempontból, akkor elég jó úton haladsz.

TVOTR

Bemutatták egy másik filmedet is a Titanicon, a Minor/Major című zenés dokumentumfilmet a TV on the Radio nevű együttesről. Milyen volt filmet forgatni egy rockbandáról?

Tulajdonképpen nehéz. A Hogyan kövessünk vadidegeneket? is az volt, de teljesen másképp. Dokumentumfilmet forgatni két okból is nehéz. Az egyik, hogy a bandát – ami tulajdonképp nyilvánvaló a filmből – nem nagyon érdekli, hogy filmezik. Jól akarják csinálni a munkájukat, zenélni akarnak, segítőkészek és hajlandóak megcsinálni dolgokat a sajtó kedvéért, de nem vadásznak a hírnévre. Nem olyanok, hogy „én akarok mindig a képen lenni”. Szóval egy olyan helyzetben lenni, ahol a kamera folyton ott van és érzed, hogy akit filmezel, néha kényelmetlenül érzi magát, de akkor is meg kell csinálnod, az nehéz. És a feszes program is fárasztó volt, mindennap más városban ébredsz. A turné közepére már emlékszem olyan voltam, hogy  „Hol vagyunk?” „Itt? Oké, szuper, akkor azt hiszem, itt vagyunk.” Van egy fizikailag és egy mentálisan is megterhelő része.

Miért ez a banda? Ismerted őket?

Ismertem, de ők kértek fel engem. Látták néhány videoklipemet, amiket csináltam, aztán összebarátkoztunk és végül egy kis idő elteltével úgy volt, hogy „Oké, akkor majd dolgozzunk együtt egy klipen, vagy valamilyen projekten” és amikor erre a turnéra indultak, akkor megkérdezték: „Hé, akarsz velünk turnézni?”, én meg: „Turnézni egy rock bandával?” „Olyan menőnek lenni, mint egy rock banda?” Naná!”

És olyan volt? Érezted a menő rock and roll életérzést?

Néha igen. Voltak olyan részek, amikor azt gondoltam, hogy ez elképesztő. A színfalak mögött teljesen szürreális, de van egy olyan része is, amikor rájössz: ez a mindennapos munkájuk. Felkelnek, és nem számít, hogy egy másik városban, vagy egy másik országban vannak, bárhol a világon, van egy olyan pillanat, amikor azt érzed, hogy ez a mindennapi rutin. Ami engem a legjobban meglepett az volt, hogy minden napnak megvan egy furcsa ritmusa, ami néha egy kicsit monoton is lehet, de amint fellépnek a színpadra, megtörténik a csoda. Mintha előtte egyáltalán nem töltöttek volna 24 órát a buszon, egyszerűen csak beindulnak.

Szereted a zenéjüket?

Ó persze, imádom. Nem csináltam volna olyan bandáról dokumentumfilmet, akit nem szeretek, mert folyton a zenéjüket kell hallgatnod újra és újra és újra.

Most dolgozol valamilyen projekten?

Igen, épp a közepén tartok a következő nagyjátékfilmemnek, ami egy detektívtörténet. És sok rövidfilmes vígjátékot is csinálok, amiket meg lehet nézni a weboldalamon itt vagy itt. Forgatok egy dokumentumfilmet is egy amerikai komikusról, Hannibal Buress-ről és sok vicces rövidfilmes projekten is dolgozom, a Saturday Night Live, egy elég híres amerikai tévéműsor számára. Nem tudom, ez a név itt mond-e valamit, de az USÁ-ban elég WOW.

És miről szól ez a detektívtörténet?

Ó, azt nem mondhatom el. Meg kell várnod, míg megnézheted!

Simor Eszter

Egyszer egy tanárom azt írta valahol, hogy „mezei kritikus” bárkiből lehet. Az ELTE média szakán tanítják a kritikaírást, utána már csak egy kis kultúra kellene a véleményalkotáshoz. Ezek szerint a média szak elvégzése után mezei kritikusnak talán már nevezhetem magam, most egy kis kultúrát igyekszem magamra szedni. Talán egyszer leszek igazi újságíró is.

Filmek: Az abszolút kedvencek nálam a dánok. Főként Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Lone Scherfig, de bármi, amit a dogma mozgalom követett el, vagy amiben Mads Mikkelsen szerepel. A „legek” közül Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick és Tarr Béla. Új kedvenc Ulrich Seidl. Mostanában az emberi lélek legmélyebb bugyraiba hatoló, metafizikai kérdéseket boncolgató filmek vagy a „háromzsebkendős” melodrámák.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés