Interjú

„Vigyáztak rá, hogy ezek az emberek eltűnjenek a köztudatból, csak a csend maradjon utánuk” – Interjú Fabricius Gáborral

A 78. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Kritikusok Hete-szekciójában debütált Fabricius Gábor első nagyjátékfilmje, az Eltörölni Frankot. Az 1983-ban játszódó dráma azt mutatja be, ahogy egy fiatal, lázadó zenészt a pszichiátriára küld és tönkretesz a szocialista hatalom. A világpremier után a rendezővel a múlt elmaradt feldolgozásáról, a korszak szuperhőseiről és a fiatalokban rejlő lehetőségről beszélgettünk. 

Hogyan találtál rá a film témájára, mi keltette fel az érdeklődésed?

Meg akartam keresni a legextrémebb helyzetet az állam-egyén viszonyrendszerben. Amikor a főhős ellenfele maga az állam. Az állam egy hétfejű sárkány, amelynek mindig másik feje támad: a kultúrpolitikus, a pszichiáterprofesszor vagy a rendőr, aki csak ver. Különböző eszközei vannak, de ő egy szereplő, egy antagonista. Vele szemben áll az egyén. A történelmi kutatásaink alapján azt találtuk, hogy ebben a korban, a nyolcvanas években a legélesebb ellentét az identitások totális birtoklásában volt: amikor valaki azt mondja, hogy azért, mert másként gondolkozol, te beteg vagy és én ezért gyógykezelni foglak. Van benne egy segítő gesztus, de ez egy végtelenül cinikus helyzet: világosan leírja a hatalom, a totalitárius rezsimek működését. Ezen a viszonyon keresztül bomlik ki a politikai pszichiátria világa a filmben. Ez a korszak, a nyolcvanas évek nincs feldolgozva a magyar filmben, illetve ez az első játékfilm a világon, ami kifejezetten a politikai pszichiátria témájával foglalkozik, korábban legfeljebb motívumként jelent meg.

Elhangzik a filmben, hogy nagyon különböző embereket visznek be a pszichiátriára: filozófusokat, homoszexuálisokat, művészeket, a rendszer ellenségeit. Miért éppen egy zenészt tettél meg főhősnek?

A zenész egy orátor, akinek nagy a szája. Ebben a korszakban majdnem minden szegmenst jól tudott kezelni a hatalom, például Konrád Györgyéket elüldözte az országból, Nádas Péter Gombosszegre költözött belső emigrációba, mert Aczél György gyakorlatilag betiltotta őt. Másokat megvásároltak, kevesen tudják, hogy például Nagy Feró a Rockszínházban a Hair musicalben kapott nagy szerepet, amikor a Beatrice már nagyon kellemetlen kezdett lenni a rendszernek. Feró a gázsiból vett egy Trabantot és egy panellakást, Moszkvában turnézott a Hairrel, a punk pedig elhallgatott.

Ezeket a srácokat viszont nem tudták megfogni, ők a tisztaság, a szólásszabadság megtestesítői. Ők azt mondták, hogy nekik mindenekfelett értékes a saját identitásuk, és ezt akkor is hirdetik, ha nem tetszik. Nem megvásárolhatók, nem fognak disszidálni. Jól leírja őket a híres paradoxon, amikor a megállíthatatlan golyó a ledönthetetlen falba ütközik. Ez adja a film dramaturgiai struktúráját: egy viszonylag statikus helyzet, mégis egy kafkai, disztopikus, feloldhatatlannak tűnő szituáció.

Valóban érdekes ez a helyzet, viszont kicsit ellentmondásosnak is éreztem, hogy miért folytatja a küzdelmét Frank, amikor már megtudja, mi történik akkor, ha a hatalommal konfrontálódik. Felmerül, hogy útlevelet kaphat, de ezt is elutasítja. Szerinted mi mozgatja őt?

Egy ilyen figura tőlünk, átlagemberektől nagyon távol áll. Olyan gesztusai vannak, amiket mi nem tudnánk megtenni, mert esendők vagyunk – előbb fognak elüldözni, elhallgattatni vagy megvásárolni. Egy hős, szuperhős attól izgalmas, hogy ideálokat mutat fel. Szerintem ebben a korban ezek a srácok töltötték be ezt a szerepet. Frank egy szent suhanc, egy krisztusi karakter, aki elmegy addig, hogy megfeszítsék. Neki megéri, hogy a saját áldozatán keresztül rámutasson a világ álságosságára. Áldozat lesz belőle, amitől az útja szentté válik – ez pedig sorvezető lehet a tömegek számára.

Voltak a történelemben olyanok, akik ezt az utat végigjárták. Ami érdekes, hogy ez a kor nagyon vigyázott arra, hogy ezek az emberek (például Bauer Sándor, aki felgyújtotta magát a Múzeumkertben a csehszlovákiai bevonulás ellen tiltakozva, vagy Radics Béla gitáros, aki tüntetőlegesen agyonitta magát, miután nem engedték kiadni a lemezét) eltűnjenek a köztudatból, csak a csend maradjon utánuk. Máskülönben az ő heroikus karakterükben meglátta volna magát a tömeg és felmerült volna a lehetőség, hogy lehet máshogy is csinálni. Az érdekelt, hogy mi van egy ilyen emberben, ami miatt azt mondjuk, hogy nem normális ez a dac – mégis lenyűgöző, ahogy vállalja az identitását.

Említetted, hogy művészileg még nem igazán foglalkoztak a politikai pszichiátriával, a közbeszédnek sem a része, pedig már a rendszerváltás óta is eltelt harminc év, elvileg lehetne róla szabadon beszélni. Szerinted mi ennek az oka?

A keleti blokkban egyedül Magyarországon maradtak el a lusztrációs törvények, nem voltak felelősségre vonások. Azaz azok az emberek, akik részt vettek ebben, a mai napig praktizálhatnak. Az ügynöktörvényt sem sikerült senkinek átnyomnia a parlamenten, így nem tudjuk pontosan, hogy ki milyen bűncselekményt követett el. Mindenkinek ajánlom a Kónya-Pető vitát, amelyben Pető Iván arról beszél, hogy miért nem lehet egy demokráciában kvázi hidegháborús bűnösöket felelősségre vonni. Ez sok társadalmi feszültség alapja is; mintha a nürnbergi perek nem történtek volna meg Európában. Ennek van egy olyan ága is, hogy a filmszakma is ugyanaz maradt, ami ’89 előtt volt: senki nem tartja érdekesnek a szembenézést a saját korszakával. Ezt etikailag felháborítónak gondolom, hiszen indirekt módon ők is felelősek azért, hogy az átörökített traumák nincsenek feloldva, a társadalom fiatalabb rétegeibe is átöröklődnek. Mentálisan egészségtelen helyzet, hogy nem volt lehetőség Magyarországon ezeket a kérdéseket kibeszélni. Remélem, hogy egy ilyen film hozzájárulhat ahhoz, hogy elinduljon a közbeszéd. Ennek a velencei fesztiválszereplésnek is azért örülök, mert felhívhatja a figyelmet a filmre.

Punk megváltó – Eltörölni Frankot

Ha játékfilmben kevés szó is esett a korszak bűneiről, dokumentumfilmek készültek már róla, például tavaly az Idegek játéka. Tudott egymásról a két produkció?

Persze, beszéltem Sopsits Árpáddal, illetve mi is elindítottunk egy dokumentumfilm-sorozatot. Minél többen foglalkoznak ezzel, annál jobb, mert ezek a produkciók rávilágítanak, hogy mennyire fontos a független gondolkodás és mennyire nagy értéke van a polgári integritásnak, ahol belülről születnek meg elképzelések, nem vezetett módon. Ez a 20. században teljesen eltűnt Magyarországról, a nyugatos költők képviselték utoljára. Sorozatos katasztrófák eredménye, hogy az individuális, városi cívis gondolat megszűnt létezni.

Mit kell tudni a dokumentum-sorozatotokról?

Ez Túlzott igazságérzet címmel párhuzamosan fut a filmmel. Négyszer tizenöt perc, tehát a részek összeállnak egy órává, az interneten nézhetőek. Azt szerettük volna, hogy a filmnek ne kelljen foglalkoznia a történeti kérdésekkel, viszont tudjunk hátteret adni azoknak, akik szeretnének jobban elmerülni a témában. Az volt a célunk, hogy az Eltörölni Frankot fikciós, karaktervezérelt alkotás legyen, ne pedig történelmi oktatófilm.

Beszéljünk egy kicsit a castingról! Hogyan találtatok rá az abszolút főszereplőre, Fuchs Benjáminra?

1500 embert megnéztünk, miközben az ő neve egyre többször bukkant fel különböző beszélgetésekben referenciaként. Úgy éreztem, ha ennyiféle nézőpontból találják őt érdekesnek, valami biztosan van benne. Ahogy szűkítettük a jelöltek számát, mindig ő volt az erősebb. A jelenléte nagyon jól működik kamerában, ő viszi el a filmet a hátán.

Felbukkan Pajor Tamás is, aki aktív zenészként élte meg a korszakot. Emiatt kérted őt fel?

Nyilván ez is benne van, mert rajta kívül szerepel például Vető János vagy Szirtes János is, aki egy olyan performanszt ad elő, amit Hajas Tiborral tényleg megcsináltak. Pajor nagyon ellentmondásos és izgalmas karakter, a protest-jellege sodorta a nyolcvanas években a punkhoz és ez mozgatja ma is. Nagyon szuggesztív a jelenléte. Általánosságban olyan társulatot szerettem volna, ami nem ismert színészekre épül. Ne a színészt, az ő nevét lássuk, hanem a szereplő személyiségének energiáit, tehát ne vonják el az atmoszféráról a figyelmet. Felbukkan például Frenák Pál pszichiáterként, ő nem játszott még játékfilmben, ahogy a nyolcvanas évek óta Pajor sem.

A harmadik szereplő, akire szeretnék kitérni, Lénárt István „Papi”, akinek ez az utolsó filmje. Az én fejemben az él a szocializmus végnapjairól, hogy annyira elöregedtek a vezetők, hogy teljesen elvesztették a kapcsolatot a jelennel – ő pedig közel 100 évesen, a halála előtt játszott el egy kultúrpolitikust.

Viccelődtünk is, hogy a filmben 0-tól 99 éves korig mindenki szerepel, hiszen látható egy pár hónapos baba is. Lénárt István esetében a legfőbb szövetségesem a felesége volt, aki a színfalak mögött ülve azt suttogta nekem: „Gábor, az István maga a bolsevizmus!” Ő nagyon szerette volna, hogy a férje játsszon, négy hónapon keresztül tanulták a forgatókönyvet, ezt a pár mondatot a nyaralójukban. Talán elárulhatom, hogy Lénárt egy kicsit gyónt is ebben a szerepben. Azt mondta, hogy az életének egy fontos időszaka jelenik meg a filmben – arra gondolt, hogy főgyártásvezető volt a televízióban, a propagandagépezet központi pillérében, ahol valószínűleg ilyen döntéseket is hoznia kellett. Fantasztikusnak tartom, hogy felvállalta és hamis gesztusok nélkül eljátszotta ezt a szerepet – ahogyan Pajor és Fuchs Benjámin is. Kiemelném még Waskovics Andreát, aki szintén remekül helyt állt a helyzetben, amibe bedobtuk.

Itt, Velencében fekete-fehérben láttuk a filmet, de a mozikban színesben is forgalmazzák. Ennek mi az oka?

Az én fejemben az Eltörölni Frankot egy emlékezetpolitikai állítás: azokat a dolgokat, amiket a korszakban például a Budapesti Iskola dokumentarista nézőpontja nem mutathatott meg, most bemutatjuk. Ha tetszik, kiegészítjük az emlékezetnek ezt a kitörlődött szeletét. Amikor Gazdag Gyula azt mondta nekem egy workshopon, hogy a szovjet hadsereget nem szabadott szerepeltetni, biztos voltam benne, hogy az első jelenetben ezt fogom tenni. Ez tehát egy tabudöntés, miközben azokat az eszközöket, hatásokat szerettük volna használni, amiket ők használtak a hetvenes-nyolcvanas években, például 16 mm-re forgattunk. Munka közben egyre inkább az volt az érzésem, hogy ez nem lesz színes – nem csak azért, mert a Fortepanon is ilyen képeket látunk a korszakról, hanem azért is, mert a kor ilyen eszköztárral dolgozott. Viszont azt sem szeretném, hogy valaki elidegenedjen emiatt. Lehetőséget szeretnék adni arra, hogy a plázaközönség is beüljön a filmre, ha izgalmasnak tartja, ne tántorítsa el a fekete-fehér. Így tehát mindenki olyan formátumban nézheti, ahogy neki kényelmes, a két változat nem zavarja egymást. A szakavatott, gourmet közönségnek persze azt ajánlom, hogy egy művészmoziban nézze meg fekete-fehérben.

Blénesi Kincső, Fabricius Gábor és Fuchs Benjámin Velencében

Vajon melyik korosztálynak mit mond ez a film? Biztosan teljesen más élmény annak, aki megélte a korszakot és ütköztetheti a saját élményeivel, mint a mai tizen-huszonéveseknek, akiknek nemcsak időben, hanem az életmódjukat tekintve is távolabbi mindez.

Érdekes módon azt látom, hogy valójában a tizen-huszonévesek értik. Az ő történelmi rálátásuk és távolságuk jót tesz a filmnek. Az idősebbek a tesztvetítések alapján alterált módon látják ezt a korszakot, mert annak idején nemcsak saját élményeiket, hanem a propagandát is megkapták. Emiatt a negyvenes-ötvenes-hatvanas generációhoz valószínűleg kevésbé fog eljutni ez a film, mert ők azt fogják mondani, hogy ez nem így volt, nem volt ennyire szörnyű. A tesztvetítéseken minden olyan szöveget visszamondtak, amit megtanított nekik a kor propagandája, ami szerintem hátborzongató. Ha valakit edukálnak valamire, azt utána továbbviszi a haláláig. Éppen ezért nagyon veszélyes a gondolat kalitkába zárása, mert az utána nem tud kirepülni. Emiatt elsősorban a fiatalokra számítok, akik egy újgenerációs nézőpontot fogalmazhatnak meg a korszakkal kapcsolatban, ezt az élményt pedig továbbörökíthetik.

 

Az Eltörölni Frankot hazai bemutatója: 2021. október 7.

Fotók: Otherside Stories

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés