Interjú

Empátia, a gyerekek kiváltsága – interjú Deák Kristóffal, az Oscar-díjra jelölt Mindenki rendezőjével

Újra szurkolhatunk magyar filmnek az Oscar-díjátadón! Óriási siker ez – utoljára több mint ötven éve jutott az Oscarhoz ennyire közel magyar alkotás a rövidfilm kategóriában. A kedves történetet csodálatos aprólékossággal vászonra álmodó rendező, Deák Kristóf szerint az lehet rövidfilmje sikerének a titka, hogy egyszerre életközeli, mint egy indie-film, és egyszerre vannak „elemelkedettebb”, univerzális, ráadásul nagyon aktuális értelmezései, rétegei. 

Mi hozzátennénk, hogy emellett pedig ott a csodálatos zene, az imádnivaló gyerekszereplők és a gyönyörű fényképezés, na meg egy kis időtlen nosztalgiafaktor. Nagyon sok jó dolog megfér tehát ebben a rövid, de igen aprólékosan kidolgozott alkotásban – talán ez kell ahhoz, hogy az Oscar karnyújtásnyi távolságba kerüljön.

Benne volt a filmben ez a siker, gondoltad volna, hogy idáig jut, mikor befejeztétek a vágást?

Angliában azt tanultam meg, hogy kisfilmet csinálni akkor van értelme, ha futtatja is az alkotó, és megadja neki azt a plusz munkát és energiát, hogy eljuttassa fesztiválokra, ott lássák emberek, és megnyerjen valami díjat valahol. Tehát az mindenképpen a szándékom volt ezzel a filmmel, hogy amit csak tudok, azt megtegyek, és kiderüljön, hogy mit tud így elérni.

Jó, de szerinted benne volt, hogy eljut egészen az Oscar-jelölésig?

Én alkotóként csak a hibáit látom, amikor megnézem. Nagyon röviden és pillanatokra tudom csak igazán jónak érezni. Persze mélyen belül tudom, hogy megvannak az erényei. Onnan is tudom, hogy ez azért egy jól sikerült film, hogy mindig újabb és újabb finomságokat fedeztem fel magamnak benne még a vágás, az utómunka során is. Amikor az ember rábukkan ilyen kis dolgokra, akkor az azért azt jelenti, hogy van mit felfedezni, van mit nézni, van min gondolkodni ezzel a történettel kapcsolatban. Szerintem egyébként bele se fogjon egy filmes egy olyan filmbe, amivel kapcsolatban legalább a vágás végéig nem tud újabb és újabb dologra rájönni és felfedezni. Ha nem izgalmas felfedezőút az egész, ha már a felénél ráun, vagy már mindent tud a filmjéről, akkor az eléggé hamar kifullad a néző számára is.

(Az alábbi videón nézhetitek meg, hogy örül a stáb az Oscar- jelölésnek. – a szerk.)

Igy.

Közzétette: Nina Kov – 2017. január 24.

Egyébként te könnyen kiadod a kezedből a munkáidat?

Á, szörnyű, hogy mennyire nem… Vágóként tanultam meg, hogy olyan soha nincs, hogy valamit befejezünk, csak olyan, hogy abbahagyjuk. És akkor hagyjuk abba, amikor eljön a deadline, az utolsó leadási pillanat. John Cleese egyik kreativitásról szóló beszédéből az egyik kedvenc mondatom, hogy ő addig csiszol mindent, ameddig csak lehet. Nem az első ötlettel fut el és lobogtatja büszkén, hanem az elsőt eldobja, a másodikat is eldobja és a harmadikat, negyediket, ötödiket csiszolgatja az utolsó pillanatig, a leadásig, és aztán – lesz ami lesz. Én is ezt vallom.

Ha lenne még rá lehetőséged, a fejlemények tükrében mit változtatnál meg még?

Semmit. Ha az ember valamire ráüti a pecsétet, akkor az onnantól önálló életre kel. És nem akarnám azokat a nézőket, akik először látták a filmet, becsapni azzal, hogy a későbbi nézők valami mást, valami jobbat kapnak. Fura ez a kérdés…

Arra gondolok, hogy vannak filmek, amiket direkt az Oscarra „gyúrnak rá” – és ilyen szempontból lehetne-e még „oscarosabb” a Mindenki.

Számomra egy kicsit rejtély, hogy bizonyos dolgok miért jutnak el az Oscarig, és mások miért nem. Ahhoz, hogy a Mindenki idáig jutott, annak lehet köze talán, hogy ez egy viszonylag pozitív végkicsengésű, kedves történetbe ágyazott, ámde azért mélyebb dolgokról is szóló film. Ráadásul egybecseng a 2016-ban újra és újra előbukkanó „oszd meg és uralkodj” problémával, és azzal a szintén aktuális kérdéssel, hogy tudunk-e összeállni és egységesen fellépni egy igazságtalan, zsarnoki rendszer ellen. Az ilyen témák most eléggé pörögnek, mindenki azt érzi, hogy de jó lenne, ha össze tudnánk tartani, de valahogy sosem sikerül. Talán ezért került oda a film, ahol most van.

Mindenki

A visszajelzések alapján nagyon szeretik ezt a kicsit hollywoodias, pozitív, kicsit meseszerű jellegét a sztorinak, de közben van egy ilyen kis indie-filmes, valósághoz ragadt rétege is, meg vannak benne szép zenék, tehát van mit szeretni benne. Az Oscar-jelöltek közé sokszor olyan filmeket válogatnak, amik gyönyörűen vannak fényképezve, és operatőri bravúrokkal vannak tele. A miénk nem ilyen, lehet, ez is az előnyére válik. Helyesbítek: gyönyörű operatőri munka van benne, de mi a Maly Robival, az operatőrrel mind a ketten úgy állunk a filmkészítéshez, hogy a legfontosabb az, hogy a karakter, az érzelem, a történet legyen hangsúlyos, behúzzon a filmbe.

„..tudunk-e összeállni és egységesen fellépni
egy igazságtalan, zsarnoki rendszer ellen.”

Tehát soha nem az az elsődleges, hogy szép legyen valami a szépségért önmagában véve, vagy hogy gyönyörű kompozíciókat mutassunk, amiket poszterre lehet tenni, mert azt sokan meg tudják csinálni. Az a lényeges, hogy minden egyes kép, ami a filmben van, a történet és az érzelmek szolgálatában álljon. És ebben a Robi zseniális. A másik dolog pedig, amiben szintén zseniális, hogy az ő nagyon pontos megfigyelő szemével, amivel jelen van a kamera mögött, segít a színészeknek is jobban játszani. Azzal, ahogy bevilágítja őket, sőt azzal is, ahogy ott létezik a kamerával, 20 centivel az arcuk előtt. Azért ezt kevés operatőr tudja.

A díszletek, jelmezek, a film finom nosztalgiafaktora is rengeteget dob a film hangulatán. Ez a látványtervező érdeme – nagyszerű szakemberekkel dolgoztál tehát együtt.

Én nagyon hang- és ritmusalapú ember vagyok, és azt hiszem, rendezőként is ez az egyik fő erősségem. A vizuális dolgokban messze nem vagyok olyan erős, mint sok rendező. Van, aki úgy jön ki az egyetemről vagy akár a középiskolából, hogy komplett, gyönyörű storyboardokat tud rajzolni, mindent elképzel és lerajzol és mindent töviről hegyire kitalál. Én a csapatom nélkül nem is léteznék. Nagyon szükségem van a vizuálisan erős csapattagokra, akik formába tudják önteni a gondolataimat, amik a film mögött állnak. Nekem a kommunikációban kell nagyon jónak lennem rendezőként, hogy jól át tudjam adni, hogy mi, miért és milyen kéne hogy legyen. Hogy pontosan milyen, abba én már csak választani tudok két jó közül, vagy egy harmadikat javasolni. Egyedül ez nem megy.

Gratulálok a csapatnak is a jelölésért! A lányokról tudsz azóta valamit? Azt írtuk a cikkünkben, hogy meggyőződésünk, hogy hallani fogunk még róluk – te követed a további útjukat?

Hát szerintem is fogunk még róluk hallani…. A filmből nem derült ki, de ők nem csak zseniális színészek: Hais Dorka országos többszörös bajnok a korosztályában műugrásban, Gáspárfalvi Dorka pedig artistaképzős, cirkuszi előadásokban szerepel. Mind a ketten hihetetlenül tehetségesek, több területen is. Szinte nem tudok olyan dolgot mondani most, amit ne tudnék elképzelni róluk, beleértve azt is, hogy egyszer majd egyikük lesz Magyarország miniszterelnöke. Nagyon-nagyon sok lehetőség van bennük. Nyilván a következő években el kell dönteniük, hogy mire erősítenek rá.

Vannak közös terveitek?

Nagyon inspirálóak mind a ketten, mind a kettőjükkel kapcsolatban jöttek ötletek, hogy mit lehetne csinálni, csak annyira gyorsan nőnek most, hogy kamaszodnak, hogy azt nem lehet követni. Ha egy nagyobb projektet kitalál az ember rájuk, akkor mire összejön a dolog, összejön a pénz, elindul a forgatás, már felnőttek lesznek… Izgatottan nézem mindig, hogy miben szerepelnek, reklámokban, filmekben, nagyon szurkolok nekik, de most így a futó projektjeimben főszerepet nem találtam nekik.

A Gáspárfalvi Dorka, a Mindenki főszereplője, egy ártatlan arcú, szőke leány, ő egy tökéletesen képzett kaszkadőr. Konkrétan egy lángoló helikopterből ki tudna ugrani 20 méterről anélkül, hogy a szeme rebbenne – az például eszembe jutott, hogy kellene vele csinálni egy ilyen Kick Ass-szerű dolgot, ahol egy géppisztollyal megy és rendet tesz Magyarországon.

Ezt nem írom bele az interjúba, mert még valaki ellopja az ötletet…

Én még azt sem bánom, tényleg. Nagyon szurkolok a lányoknak.

Ki célközönsége a Mindenkinek? Nekem féléves volt a kislányom, mikor láttam, és végig az járt a fejemben, hogy bárcsak az én lányom is ilyen lenne majd. Tehát úgy érzem, hogy lányos apukaként kifejezetten célközönség vagyok – de a sikerekből az látszik, hogy nem csak én vagyok ezzel így.

Igen, széles célközönsége van, de sok szempontból a saját korosztályomnak készítettem. Azoknak, akiknek akár van már gyerekük, akár nincs, de van bennük egy remény a következő generációval kapcsolatban, hogy az jobb lesz nálunk, és jobban tudják majd csinálni a dolgokat. Jobban össze tudnak majd tartani, és nem fogja az egész generáció kiölni magából a szolidaritást, az empátiát – amely értékek egyébként szerintem minden gyerekben automatikusan megvannak.

Van egy kis magán hitrendszerem, aminek központi eleme az empátia, és hiszek abban, hogy a gyerekek ezzel születnek. Ez egy pozitív mellékhatása annak, hogy olyan jól tudunk tanulni gyerekként. Van az agyunkban egy tükörneuron-rendszer, ami segít minket abban, hogy látás, hallás alapján meg tudunk tanulni dolgokat, például beszélni, járni vagy táncolni. Ugyanez a rendszer elősegíti azt is, hogy bármit amit látunk vagy hallunk, azt át is érezzük, átéljük saját magunkban sokkal erősebben.

„Van egy kis magán hitrendszerem,
aminek központi eleme az empátia,
és hiszek abban, hogy a gyerekek ezzel születnek.”

Ez maga az empátia – és nem tudok olyan gyereket mondani, aki egészségesen és jó körülmények között nő fel, akiben ez ne lenne meg. Ha valami rossz történik a szeme előtt valaki mással, azt minden gyerek átérzi és fáj neki is. Elkezd sírni, reagál rá. Nyilván van egy pont, ha egy gyerekkel túl sok szörnyűség történik, amikor ezt kénytelen lezárni magában és megszüntetni. Ezért mi, felnőttek vagyunk a felelősek, hogy a gyerek úgy nőhessen föl, hogy a megfelelő mennyiségű empátiát meg tudja őrizni magában.

Most nagyon elkanyarodtunk a film történetétől, de valahol nekem ez van a fejemben, hogy az én korombeli, harminc körüli emberek néha arra gondolnak, hogy basszus, én már nem fogom megváltani a világot, de a gyerekeim azért még talán megtehetik. Nekem még nincs gyerekem egyébként, de nagyon várom már, hogy segíthessek egy következő generációt arra, hogy minden olyan rettenetesen jó dolgot, amit én már nem fogok tudni megcsinálni, azt ők megcsinálhassák.

Akkor ezek szerint inkább felnőtteknek szól a Mindenki?

Két irányban mentünk a fesztiválokkal is, és két irányból jött az érdeklődés is. Egyrészt voltak a „rendes”, felnőtteknek szóló filmfesztiválok, akiket nem riasztott el ez a gyerekközpontú történet, és voltak a gyerekfilmes fesztiválok, akik kimondottan gyerekekről vagy gyerekeknek szóló dolgokat kerestek.

Abból látszik, hogy a gyerekeknek is van benne mondanivaló, nekik is tetszik, hogy az egyik legnagyobb ilyen fesztiválon, a Chicagói Gyerekfilmfesztiválon is nyertünk. Kicsit talán a spielbergi családi filmek példaképe jelenik meg: ő a felszínen rendkívül egyszerűnek látszó és könnyen befogadható, „cuki” történeteket tud úgy elmesélni, hogy egy negyvenéves felnőtt is végig szorongatja a karfát és bőg a végén, miközben hatalmas érzelmeket képes átélni. Szerintem ez a legnagyobb ereje a mozinak.

Ha már Spielbergnél tartunk: van-e rendezői példaképed?

Billy Wilder nagy példakép, mert ő is kimondottan ellene volt a hivalkodóan „megcsinált” snitteknek. Sokszor kimondottan konzervatív volt képileg, miközben a témái és történetei nagyon is feszegették a korabeli kereteket. De ha megkérdezik, mindig azt szoktam mondani, hogy az én kedvenc-kedvenc filmem a Gyűlölet, Mathieu Kassovitz filmje. Mert valahogy abban keveredik számomra legkedvesebben az elképesztően szellemesen „elemelt”, már-már színpadias és szórakoztató jelenetek világa a nagyon finoman felvitt valósággal.

Ovasd el Deák Kristóffal készült korábbi interjúnkat is!

Ezt a két dolgot, ezt az indie-filmes valóságközeliséget és a kicsit Hollywood-közeli „elemeltséget” próbáltam valahogy a Mindenkiben is összerakni. A Coen-testvéreket is nagyon szeretem – ők is ugyanezt csinálják egyébként, hogy iszonyú pontos, nagyon nyers és nagyon valóságközeli elemekből építkeznek, és közben rettenetesen erősen elemelik és stilizálják is ezeket. Ebből jön ki valami, ami egyszerre nagyon igaz és nagyon kreált, ami nagyon hat.

Ezt az „elemelést” szolgálja az is, hogy a Mindenki a kilencvenes években játszódik?

Részben igen – de persze részben azért is volt erre szükség, mert ma, az internet, a Facebook, az okostelefonok korában ezt a történetet nem lehetett volna filmre vinni, egészen másként alakult volna. De van benne egy kis nosztalgia is. Vannak olyan filmek, ahol túltolják a nosztalgiafaktort, és nagyon arról szól az egész.

Ezért volt Wunder Judit látványtervezővel az a jelszavunk, hogy nem akarunk telerakni mindent relikviákkal, hanem próbáljunk meg megidézni egy kortalan nosztalgiaérzést, amiről húszévestől nyolcvanéves korig mindenkinek az fog az eszébe jutni, hogy „a gyerekkor”. Az, hogy ez pont az én gyerekkorom, az egy dolog. Nyilván erről tudok magamból valami igazat előkeresni, de igazából nem az volt a cél, hogy a 90-es évekre rá lehessen ismerni.

Nekem sokáig nem is esett le – egy-egy remekül eltalált pulcsi, hajviselet volt az, amitől beugrott, hogy ez az én gyerekkoromban játszódik…

Érdekes, hogy a hajviseletet mondod – amikor a gyerekkórust kerestem, az volt a legnagyobb félelmem, hogy uramisten, hol fogok én olyan hülye frizurákat találni, mint amik nekünk voltak azokon a régi osztályképeken… De amikor bementem az általános iskolákba, és szétnéztem, láttam hogy oké, nem lesz itt semmi gond. Ugyanaz a bilifrizura  köszön vissza a gyerekeken – semmi nem változott. Nem kellett nagyon megkérni a gyerekeket, hogy akkor most egy darabig ne menjenek fodrászhoz…

Mindenki

Mik a következő projektjeid?

A Paramount Channelnek fogunk csinálni most egy két-három perces epizódokból álló minisorozatot. Ez egy kis fekete komédia, dark comedy sorozat, főszereplője egy kómában fekvő ember. Eszméletlen lesz a címe. Ez a következő kihívás, amit magam elé fogok állítani, hogy a főszereplő nem tud megmozdulni, csak fekszik a kórházi ágyban, de mindent lát és érzékel maga körül, és halljuk a hangját ahogy cinikusan kommentálja a körülötte történő borzalmas eseményeket. A rettenetes családját, a szörnyű orvosokat, ápolónőket és az emberi butaság, kapzsiság és aljasság mindenféle megnyilvánulásait.

Aztán egy másik rövidfilmem is készülőben van, egy nagyon kedves témámról. Arról, hogy mi, emberek milyen módon lettünk a kapitalizmus által gépekként kezelve, másodsorban pedig arról, hogy most, mindennapjaikban, hogyan kezdett el minket ugyanez a kedves rendszer lecserélni hatékonyabb gépekre. Sokat beszélünk manapság a mesterséges intelligencia megjelenésének veszélyeiről. És feltűnt nekem, hogy két párhuzamos képünk van erről: egyfelől a már létező valóság, az, amit használunk. Ami benne van a telefonunkban, az arcfelismerő fényképezőgépben, vagy akár abban a kis MI-ben, ami befejezi a mondatainkat sms-írás közben. Ezek mind-mind mesterséges intelligencia-darabkák.

„…az volt a legnagyobb félelmem, hogy uramisten,
hol fogok én olyan hülye frizurákat találni,
mint amik nekünk voltak.”

Másfelől viszont meg ott vannak a filmek, amikben meg mindig meg akar ölni, le akar igázni, el akar csábítani, meg akar csalni minket a Gép – tehát valami antropomorfizált, öntudattal rendelkező mesterséges intelligencia valahogy ki akar tolni a főszereplővel… De szerintem a mesterséges intelligenciának ma, 2017-ben nem az az igazi veszélye, hogy leigáz minket. Az igazi veszély az az, hogy már itt van az életünkben, és megváltoztatja, úgy, hogy ezt észre sem vesszük.

Nem kell öntudatának lennie ahhoz, hogy totálisan fölöslegessé tegyen egy rakás embert például. Bőven elég az a mai rendszernek, hogy ez a szerszám, ami történetesen a mesterséges intelligencia, jobban végzi a munkát, mint az ember. Olyan méretű és jellegű problémák hatalmas mennyisége következik ebből, ami elképesztő. Ezen érdemes szerintem gondolkodni, és innen jött az ötlet, hogy szeretnék egy olyan sci-fit csinálni, amiben a mesterséges intelligencia végre úgy jelenik meg, amilyen ma, valójában. Megmutatni azt, hogy ez miért veszélyes, milyen hatással van személy szerint egy olyan emberre aki ésszel fel sem érheti, hogy ez az egész hogy működik – jelen esetben ez egy biztonsági őr, aki kamerákat figyel.

Ez jelen állás szerint egy 15-20 perces kisfilm lesz – majd meglátjuk, mit tudunk kihozni belőle, de mint látod, rengeteget tudok róla beszélni, nagyon sok minden van ebben a témában…

Sok sikert kívánok ehhez a filmtervhez is – és persze a Mindenkinek is szurkolunk az Oscaron!

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés