A svájci Ursula Meier második nagyjátékfilmje a Nővér sikerrel debütált világszerte, és még egy rangos elismerést, a Berlini Filmfesztivál zsűrijének különdíját is elhozta (kritikánk itt olvasható). A rendezőnő a film premier előtti vetítésére és közönségtalálkozóra érkezett hazánkba. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.
Honnét jött a film ötlete?
Két dolog inspirált elsősorban. Az egyik a főszereplő fiú (Kacey Mottet Klein), akivel korábban dolgoztam az első nagyjátékfilmemben (Otthon az úton). Akkor igazán öröm volt vele forgatni, és úgy gondoltam, ezúttal őrá írok egy filmet. A másik a helyszín volt, amit szintén ismertem már korábbról. Készítettem egy dokumentumfilmet erről a vidékről. A vertikális kapocs a fent és a lent között, az összeérő két világ, a síliftek és a gőzölgő gyárkémények látványa egymás mellett, úgy éreztem, ideális helyszín egy általánosabb, univerzális sztori elmesélésére.
Nekem bizonyos dolgokban Fritz Lang Metropolisa idéződött fel a film nézése közben…
Nagyon jó meglátás, de el kell mondjam, három hete láttam először a Metropolist. Olvastam már róla korábban, láttam belőle részleteket, de nem ismertem annyira. Miután megnéztem a moziban, meg is döbbentem, milyen sok a hasonlóság. A nagy fogaskerék, ami a felvonót hajtja például.
Tehát Kacey Mottet Kleint az előző filmje óta ismeri…
Kacey tíz és féléves volt az Otthon az úton idején. Mondhatni én fedeztem fel őt. Mikor szereplőket kerestünk, kimentünk olyan helyszínekre, ahol sok gyerek megfordul, és igyekeztünk megtalálni a legérdekesebb arcot közülük. Kacey-re a Lausanne-i maratonon bukkantunk rá, ahová a bátyjának ment szurkolni. Egyből beleszerettem ebbe a kölyökbe, de azért rendkívül sok válogatáson és próbán kellett átesnie, mire megkapta a szerepet. Igyekeztünk rávenni, hogy úgy játsszon, hogy az természetesnek hasson. És mire a forgatás megkezdődött, már teljesen ráérzett a dologra. Iszonyatosan profi színész vált belőle, öröm volt vele dolgozni. Most, a második filmembe már direkt őt akartam főszereplőnek. Nagyon okos gyerek, miután elmagyaráztam neki a karakter lényegét, a nővérével való kapcsolatát, rögtön megértette és ráérzett a szerepre. Nagyon értelmesen állt a dologhoz. Az egyetlen gond az volt, hogy Kacey nem éppen a kézügyességéről híres, itt pedig ugye egy tolvajt kellett játszania. A film első jelenetét, mikor a sílifttel lovasít meg dolgokat, vagy százszor vettük fel. De ez is része a munkának.
Hogyan került a képbe Gillian Anderson? Őt leginkább csak az X-akták Scully ügynökeként ismerik világszerte, pedig remek színésznő.
Meg kell mondjam, egyáltalán nem ismertem az X-aktákat. Egy sztárt akartam erre a szerepre, mert ez a fantáziált anyafigura olyan Simon számára, mint egy idealizált sztár az átlagembereknek. A castingosunk több színészt is ajánlott, végül Gillianre esett a választásom, holott nem is tudtam, kicsoda ő. Megkerestük az ügynökét, elküldtük neki a forgatókönyv angol nyelvű változatát, ő pedig szinte gondolkodás nélkül igent mondott. Egyetértek azzal, hogy nagyon jó színésznő, és nem is értem, miért nem foglalkoztatják többet. Jó volt vele dolgozni, mivel hozta az angolszász színészek profizmusát, a hivatáshoz való komoly hozzáállást és felkészültséget. Miután megnézte a kész filmet, igazán tetszett neki. Még most is tartjuk a kapcsolatot, szoktunk sms-eket váltani egymással. Lehet, hogy egy későbbi filmemben is szerepet ajánlok majd neki.
A nemzetközi kritika és közönség hogyan fogadta a filmet?
Jól fogadták, és ennek nagyon örülök. Annak meg pláne, hogy elkezdődhetett a nemzetközi forgalmazás. Most itt vagyok Budapesten, pár hete még Los Angelesben voltam, ahol szintén sikerrel mutatták be a Nővért. Ez is mutatja, hogy univerzális témájú filmeket készítek. Sok film van, ami csak egy bizonyos közönséget érint meg, én viszont szeretem, ha mindenkihez szól, mindenkinek mond valamit, amit rendezek. Fontos, hogy ne csak svájci, hanem európai filmesnek érezzem magam.
A sikerhez nyilván hozzájárult a rangos elismerés is a Berlinben. (A film a zsűri különdíját, Ezüst Medvét kapott a Berlini Filmfesztiválon.)
Csodás érzés volt, de igazán az volt benne a legfontosabb, hogy kik adták át. A zsűri elnöke, Mike Leigh, az egyik legnagyobb kortárs rendező, a zsűri tagjai, Charlotte Gainsbourgh, Anton Corbjin, Francois Ozon, akiket szintén nagyon nagyra tartok, inkább az ő személyük volt a fontos, és a dicsérő szavak, amivel a munkámat illették, mint maga a díj. Ez egy fantasztikus érzés. A díj az egy kis maci, ami nagyon jópofa (nevet), de a lényeg ezen nagy művészek elismerése volt.
Mit szeretne, hogy az emberek gondoljanak, miután megnézték a filmet?
Nincs külön üzenetem a közönség számára, de azt szeretném mondani nekik, hogy ez egy érzelmes film, annak ellenére, hogy nem mindig vesszük ezt észre. Ez a film a szeretetről szól, olyan emberekről, akik tele vannak szeretettel, de nem képesek arra, hogy ezt átadják egymásnak. Ezt a filmet érezni kell, még mielőtt megértenénk. Általánosságban is így gondolom. Az embereknek először át kell érezniük egy filmet, a hatása alá kell kerülniük, mielőtt még egyáltalán gondolkodni kezdenének azon, hogy mit is láttak. Annyi hatás ér egy film nézése közben, a fények, hangok, színek, és mindez még jóval azelőtt rögzül bennünk, mielőtt tudatosítanánk magunkban.
