Interjú

„Ez a világ mostantól létezik” – Interjú Hajdu Szabolccsal

Az Ernelláék Farkaséknál „folytatása”, a Kálmán-nap színházi előadásként született meg, most pedig filmként is láthatjuk a két egymást meglátogató, elidegenedett házaspár drámáját. Hajdu Szabolcs író-rendező-főszereplővel humorról, kimondhatatlan kérdésekről és pályája ezen szakaszának lezárásáról beszélgettünk.

Sokat nevettünk a sajtóvetítésen, viszont egy idő után azt éreztem, lehet, hogy már inkább sírni kellene. Mi volt a szándékod, mikor és meddig legyen vicces, amit látunk?

A humor olyan kifejezési mód, ami csak az embernek van meg. A természetnek nincs humora, az állatoknak nincs humora. Az embernek van humora, és ezt szeretem használni. Jó eszköz ahhoz, hogy el tudjunk távolodni a személyes érintettségtől, elkerüljük a szentimentalizmust vagy saját problémáink túlzott komolyan vételét. Persze nem mehetünk át bohóckodásba. A Kálmán-napban folyamatosan egyensúlyban tartjuk a humort és a súlyosságot, néhol egészen radikálisan egymás mellé rakva a két ellentétes hatást. Ez végig, az utolsó pillanatig így van, még a legnehezebb, legkomolyabb jelenetekben is ott a humor vagy egy mondattal, vagy csak valamilyen apró reakcióval. Ez az ellenpontozás a befogadhatóságot is segíti.

Próbáltam visszavezetni, hogy mi a problémák gyökere a Kálmán-napban, és szerintem a kommunikációképtelenség: nem tudjuk jól kifejezni magunkat, nincs tér, idő arra, hogy rendesen, komolyan beszélgessünk. Egyetértesz ezzel?

Emberi dolog, hogy nagyon nehéz bizonyos dolgokról beszélni. Az ember elodázza, hogy a fontos kérdéseket fölvesse, mert fél a következményektől. Itt olyan alapkérdésekről van szó, amiktől a hosszú párkapcsolatban levő emberek rettegnek. Valamiféle látszat alakul ki, de a magasban ott lebeg Damoklesz kardja: amitől félünk, az valahol, valamikor egyszer csak bekövetkezik, be kell következnie. A kérdés, hogy mi által vagy ki által, ki veszi a bátorságot, hogy kimondja vagy milyen helyzet idézi elő. Általában az szokott lenni, hogy vagy dühből kezd el az ember ilyesmiről beszélni, amikor provokálják, vagy pedig a lemondásnak már olyan szintjére kerül, hogy minden mindegy. Például ebben a filmben amikor Tóth Orsi azt mondja, hogy nem szeret, azt nagyon egyszerűen mondja. Ettől lesz súlyos a dolog. A válaszreakció mégis az, hogy lehet, hogy ez most csak egy hangulat, nem biztos, hogy tényleg így van, lehet, hogy valahogy tovább lehet még csinálni.

Kálmán-nap-Tóth-Orsi-Hajdu-Szabolcs

Minden szereplő részéről vannak ötletek, kísérletek arra, hogy megmentsék a kapcsolataikat: még egy gyerek, költözzünk el, térjünk vissza az origóhoz… A végén feltámad a nosztalgia, hogy amikor először találkoztak, az milyen szép volt, onnan kellene újraindítani a dolgokat.

Eddig főleg a párkapcsolatokról beszéltél, de a rokoni, baráti kapcsolatok is válságban vannak, nemcsak itt, hanem már az Ernelláék Farkaséknál-ban is. Ezt te is így látod?

Személy szerint szerencsés közegben vagyok, mert a gyerekkori barátaimmal dolgozom. Ez a barátság eddig a pillanatig mindent túlélt, ami nagyon erős biztonságérzetet ad. Nemcsak nekem, hanem nekik is, mert van miben megkapaszkodni. Az én környezetem tehát, ha a párkapcsolatot kivesszük a pakliból, nem mérgezett környezet. Ha a társadalmi vagy közállapotokat vesszük, amiről Reisz Gabi filmje, a Magyarázat mindenre is beszél, az a mi körünkben egyáltalán nem érhető tetten. Tágabb körben, a távolabbi barátoknál, családtagoknál viszont már látom ezt: van, hogy közeli barátokat a politika távolított el egymástól. Ha van is a környezetemben olyan, akivel épp máshová szavazunk, én annál sokkal toleránsabb vagyok, hogy ez közénk álljon. Próbálok az alapvető emberi értékekre koncentrálni.

Viszont az interjúidban gyakran beszélsz a közéleti, politikai kérdésekről.

Persze, megvan a véleményem. Ez tény. Gondolkozom, részese és elszenvedője vagyok annak, ami ebben az országban zajlik. Felháborít és végtelenül méltatlannak tartom, ami történik. Bizonyos szempontból helyrehozhatatlan folyamatokat látok, óriási károkozást és rombolást, tulajdonképpen értelmetlenül. Társadalmi szempontból teljes mértékben kontraproduktív is, ami történik. A hatalom megtartásának viszont úgy tűnik, hogy ez a módja. Ebben sikeresek, de egy jó közállapotú ország létrehozásában egyáltalán nem. Nem tudom, hogy egy ország tud-e így sikeres lenni. Politikusok tudnak, de az országnak kellene sikeresnek, társadalmilag erősnek lennie. Úgy látszik, a kettő együtt nem megy.

A Kálmán-napba szándékosan nem akartad belevenni ezeket a gondolatokat?

Nem is szoktam.

A Békeidő azért közéletiesebb volt.

Igen, abba valamennyire belekerült a közélet, mert az egy tablószerű film, de ott is inkább csak az atmoszférát érzed, ami lesugárzik és neurotikussá teszi az embereket. Én arról szeretek beszélni, amiről eleget tudok, és a politikai kérdésekről csak véleményem van. Ezt a véleményt filmre vinni nem az én művészi feladatom. Van olyan alkotó, aki ezt tartja a művészi feladatának. Ilyen volt Bertolt Brecht, akinek az összes drámája alapvetően ezt elemezte. Didaktikusak is, mert tele vannak véleménnyel.

Kálmán-nap-Hajdu-Szabolcs

Nekem ez beszűkítené a lehetőségeket. Azt szeretem, ha minél tágabbá tudom feszíteni még egy ilyen kicsi történetnek is az univerzumát, mint ez. Ha politikai ügyeket hoznék bele, az beszűkítené az értelmezést. Elkezdene ezen járni az emberek agya, ezen keresztül látnák a filmet, pedig itt sokkal fontosabb dolgokról van szó. Az emberek nagy része persze olvassa, látja, hogy mi történik az országban. Panaszkodik, ki van borulva tőle, de közben ami jobban meghatározza a hétköznapjait, azok ezek a személyközi viszonyok, amikben vagyunk. Ezekben egyáltalán nincs benne a politika: te hogyan viszonyulsz hozzám, te mit szeretsz benne, mit nem szeretsz már benne? Miért vagyunk mi még együtt? Ez elhangzik az Ernelláékban is. A gyerekkel kapcsolatos kérdések, az intimitással kapcsolatos kérdések – ez az életünk.

A politika célja, hogy arra gondolj, amire ők szeretnének, hogy ez határozza meg az életed, erre reflektálj, ezeket a szervákat üsd vissza. Én nem kérem ezeket a szervákat, művészileg nem érdekelnek.

Ehhez képest mostanság megjelent pár olyan magyar film, ami a megszokottnál közéletiesebb fókuszú. Említetted a Reisz Gábort, néhány hete jött ki a Nyersanyag is. Ezeknek is megvan a helye a palettán?

Abszolút. Minél több ilyen film készül, annál több közös tudás gyűlik össze. Ezeken mind lehet gondolkozni. Minden alkotó végigjár egy-egy kis utat, hozzáteszi, ami a sajátja, gondolkozik róla, mi is gondolkozunk róla. Ezek a filmek mind különböző nézőpontból születnek. Amit Reisz Gábor megcsinált, tulajdonképpen a Békeidőben is benne volt. Az a jelenet, amikor a virágárusnál kiborul az egyik szereplőm amiatt, hogy hogyan szolgálják ki, szépen rímel arra, ami a Magyarázat mindenre című filmben is megjelenik. Gábor viszont teljesen más nézőpontból mutatta ezt meg. És emiatt mást tudtunk meg belőle. 

Mit adott hozzá a film médiuma a Kálmán-nap előadásához, vagy esetleg mi az, amit csak a színház tudott?

Az, hogy létre tudtunk hozni egy minden szinten, minden konkrétumában létező univerzumot, mindenképpen plusz dolog a színházhoz képest. Egy színielőadás egyszeri alkalom, a díszlet csak jelzés. Itt látunk egy lakást, látunk egy atmoszférát. Tehát ez a világ mostantól létezik. Filmnyelvileg pedig amit hozzáadtunk, azok a finom, tulajdonképpen költői, metaforikus megoldások, amiket a színházban nem tudok megcsinálni. Például a befejezésben a tánc egyetlen beállítás, aminek a közepén megjelenik Levente (Szabó Domokos) tekintete, ami gyakorlatilag az egész filmet összefoglalja. Abban a tekintetben ott van maga a film, aztán még egy mozdulattal bele tudom csempészni Ernőt (Gelányi Imre) is a történet végére egy tárgyi utalással. Ehhez kell a filmnyelv.

Mostanában sokszor nyilatkoztad, hogy a Kálmán-nappal és a bemutatás előtt álló folytatással, az Egy százalék indiánnal lezársz valamit. Ennek ellenére csak most indul ezeknek a filmeknek az útja. Meg tudod élni a sikert, vagy már csak szeretnéd elvágni a szálakat?

Inkább az utóbbi. Én ezeket már réges-régen lezártam volna, ha tehetem. De nem tudom felgyorsítani a folyamatot. Egy film elkészítése hosszú idő, és az nem is elég, hogy el van készítve: be is kell mutatni és interjúkat is kell adni. Valami most lezáródik az Egy százalék indiánnal. De már 2021-ben eljuthattunk volna idáig, ha nincs a covid. Elég frusztráló érzés, hogy még mindig nem tudtam lezárni ezt az életszakaszt, mert közben már tök másban vagyok. De mit tegyek, végig kell csinálni.

A Kálmán-nap március 14-től látható a mozikban.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com