Interjú

Hol húzzuk meg a határokat, és ki dönt róluk? – interjú Csuja László rendezővel

Csuja László, fiatal rendező az idei Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon debütált Virágvölgy című elsőfilmjével. A Magyar Nemzeti Filmalap pályakezdőknek szóló Inkubátor programjában készült road movie-ja némileg ismerős terepen mozog korábbi kisfilmjeihez hasonlóan. Az Erdélyi Vándorszínház első éveiről, a fogyatékkal élők vásznon való jelenlétéről beszélgettünk, és arról, mi kell az igazi színészvezetéshez. Az interjú még a fesztivál előtt készült.

Hogyan ért a hír, hogy filmedet beválogatták a versenyprogramba? Hogyan lehet felkészülni néhány héttel a fesztivál előtt?

Nagyon örültem, hogy beválogatták. Karlovy Varyról azt mondják, nagyon jó a közönség, sok fiatal és egyetemista van jelen. Intenzíven reagálnak a látottakra és értő a közönség. Az elmúlt hetekben a magyarországi forgalmazóval, az Elf Picturessel közösen a film arculatát raktuk össze: trailert, plakátot, kiválasztottunk képeket a filmből.

A sajtóban a te neved is összeforrt a Filmalap Inkubátor programjával, Vékes Csabához és Szilágyi Zsófiához hasonlóan. Mit tud hozzátenni egy ilyen speciális program egy elsőfilm elkészüléséhez?

Segít, hogy van egy mentor, aki elejétől a végéig figyelmével kíséri a készületeket. Örültem neki, hogy Enyedi Ildikó lett a mentorom. Egy inkubátoros film talán nagyobb publicitást kap a program miatt. Bízom benne, hogy az segít abban is, hogy együtt mozogjanak ezek az alkotók. A szakavatott nézők valószínűleg kicsit máshogy nézik az inkubátoros filmeket.

Hogy érted? Nagyobb elvárással?

Nem, éppen hogy engedékenyebben. Aki tudja, hogy ezek kisebb költségvetéssel készülnek, mint egy átlagos magyar film, az tudja, hogy például ha kevesebb a forgatási nap, akkor kevesebb a hibázási lehetőség. Ugyanakkor kreatívabbnak kell lenni, mert a kis költségvetés miatt több a korlát – ez nem feltétlenül árt egy első filmnek, akár inspirálhatja is. Ezeknek a korlátoknak a tágításában partnerem volt Muhi András és Ferenczy Gábor producerek, akik céges erőforrásaikkal kiegészítették a költségvetést.

2012-ben filmdramaturg szakon végeztél a Színház és Filmművészeti Egyetemen, mégis rendezőként hallottunk rólad először. Mikor és hogyan változott a terv? Minek készültél?

Nagyjából a mi generációnk az első, amelyik könnyen tudott filmet szerkeszteni számítógépen. 2003-ban jelentkeztem a Diákfilmszemlére, ahol azt mondták a szervezők, hogy a digitális átállás miatt egyik évről a másikra megugrott a beadott pályamunkák száma, és valahogy ez a hullám engem is a film felé sodort. Ráadásul 2004 környékén sok jó magyar film készült, volt egy pezsgés a fiatal magyar film körül és ez is inspirált.

Csak tisztán a forgatókönyvírás nem nekem való, az idegeim nem alkalmasak arra, hogy hónapokig, évekig az íróasztal mellett üljek.

Közben, vagy talán már előbb is, elindult az Erdélyi Vándorszínház színházi társulat. Mesélnél erről egy kicsit részletesebben?

2007-ben alapítottam, és 7 évig tartott. Akkor még éppen nem vettek fel az SZFE-re, de dúlt bennem a tettvágy, hogy csináljak valamit. Részt vettem a Filmtett táborában, ott megismerkedtem erdélyi színészekkel, és egy vadromantikus elképzelésünk támadt: nyaranta az erdélyi szórványban menjünk faluról falura, és minden este tartsunk előadást iskolaudvarokon. Nyertünk valami pályázati pénzt, amiből fedeztük a legfontosabb kiadásainkat, évekig jól ment. 2013 körül hagytuk abba, mert volt egy pályázati struktúraváltás és a partvonalon kívül rekedtünk. Több színházi társulat járt így abban az időben.

Gondolom, sokat tanultál belőle.

Nagyon sokat. Például azt, hogyan kell egy csapatot összetartani. Hogyan kell egy nagyobb ívű, elhúzódó projektet létrehozni. Volt lehetőség és szabadság kísérletezésre. Meg további dolgokat: felépíteni egy drámai struktúrát, megtalálni a hangsúlyt az improvizáció és az előre megtervezett helyzetek között, és még sorolhatnám. Ezeket a filmnél is ugyanúgy használni lehet.

Mert jöttek a filmek. Hogy indult ez az egész?

Úgy emlékszem, 2008 környékén az egyre inkább megjelenő külföldi produkciók miatt különböző cégek támogattak kisjátékfilmeket. Volt még a Duna Műhely, ott is készítettünk egy kisfilmet. Ekkortájt forgattam a Foszfor című rövidfilmemet is.

Aztán belekerültél a 2011-es rendező osztály vizsgafilmjébe. Ez a Szimler – Reisz Gábor – Kapronczai Erika-féle Enyedi-osztály Nekem Budapest szkeccsfilm. Hogyan ugrottál egy évfolyamot feljebb?

Kapronczai Erika keresett meg, hogy szálljak be a kisfilmjébe, amit végül hárman rendeztünk Muhi András Piressel. Erikának már kész volt a forgatókönyve, a film főszereplője Kim Corbisier lett volna, rá írta a történetet. Azonban az előkészületek közben Kim öngyilkos lett. (KC egyébként szerepelt Pálfi György Nem vagyok a barátod című filmjében is, a pesti művészéletben sokan ismerték. – S. A.) Nagyon jó barátságban voltak, Erika úgy érezte, nem tudná folytatni egyedül ezek után. A filmet viszont el kellett készíteni a többiek miatt is. Így szálltam be, hogy segítsek.

Mind a Foszfor, mind A dugulás esetében szembetűnő – s ez most, a Virágvölgy esetében is így van –, hogy főszereplőid mindig mentálisan sérültek, az ő érzéseikből, motivációikból indulsz ki. Ennek mindig van valami dramaturgiai oka, szóval nyilván nem véletlen.

Édesanyám gyógypedagógus, édesapám pedig mozgássérült, a ’80-as években egy mozgássérült szervezetnek volt a vezetőségi tagja. A szocializmusban valami torz érzéketlenség miatt sokszor együtt kezelték a szellemi és a testi sérült embereket. Gyerekkoromban ezen családi okok miatt intenzív tapasztalataim voltak értelmi sérült emberekkel.

A filmjeim úgy készülnek, hogy erős kapcsolatban vagyok a tudattalanommal, valószínűleg a képek innen jönnek.

Ezek a képek legtöbbször félálomban jelennek meg és az írási folyamat abból áll, hogy próbálom megérteni őket. Az értelmi sérültség motívuma sokféle konfliktus lehetőségét hordozza magában és olyan kérdéseket vet fel, melyekre nem feltétlenül vannak megnyugtató válaszaink.

Van ilyen nyugtalanító kérdés a Virágvölgyben is.

A családalapítás és az értelmi sérültség viszonyának kérdése gyakran foglalkoztatott. Léteznek olyan aggasztó képzetek, hogy egyes embertársaink ezért vagy amazért nem alkalmasak arra, hogy gyereket vállaljanak. Néha talán az utcán vagy egy családi beszélgetésen is elhangzik az otromba mondat, hogy „az ilyennek minek gyerek”. Ha eltekintünk attól, hogy érző embernek feláll a szőr a hátán ezektől a szólamoktól, sok megvitatható kérdés merül fel. Van-e jogunk, van-e joga a társadalomnak dönteni erről, húzni ilyen határt? És kik és milyen szempontok szerint döntenek?

Nem féltek attól, hogy sokaknak sértő ilyen kérdéseket felvetni?

Érzékeny ez a terep és könnyű rosszul lépni. Nem akartunk sem jó szándékú butasággal közhelyeket puffogtatni, de érzéketlenséget sem akartunk tanúsítani. Ez a film talán nem is annyira provokatívan veti fel ezeket a kérdéseket, nem tudom… Nem gondolom, hogy a nézők ordibálni fognak egymással a film után, mert ellenkező véleményen vannak az adott témában. De ez nem baj, a direkt társadalmi vitát provokáló műalkotások valahogy nem érdekelnek. Inkább arra figyeltem, hogy a film ne adjon könnyű megoldásokat és lebegjen.

Mindehhez ismét amatőr szereplők: Réti László speciális olimpikon, Berényi Bianka pedig – noha egy bizonyos szcénában ismert valaki – színészként mégis kívülálló. Mik voltak a kiválasztás szempontjai?

Direkt kerestem amatőr szereplőket. Azt gondoltam, olyan amatőröket választok, akikkel akár megtörténhetne az, amit a vásznon látunk. Nem történt meg velük, ők is szerepet játszanak, de a személyiségük hasonlít a filmbéli karakteréhez. Réti Lacit találtuk meg először. Hamar megfogott pozitív kisugárzása, jó szíve. El tudtam róla képzelni, hogy képes befogadni egy anyát és csecsemőjét. Biankának pedig a szabadsága fogott meg, őt Zabezsinszkij Éva ajánlotta.

Azt is hallottam, az utolsó casting forduló előtt majdnem lemondta.

Egy kicsit megingott, mert nem tartja magát színésznek, de végül eljött.

Éppen azért nem féltél attól, hogy két hét után otthagyja az egészet?

Nem, mert mindemellett nagyon következetes. Ha egyszer megígér valamit, azt utána betartja. Szigorúan és fegyelmezetten csinálta végig a forgatást.

Mit vársz a filmtől? Milyen fogadtatást?

Remélem, hogy rákapnak a nézők, de azért ez egy nehéz terep.

Sergő Z. András

Sergő Z. András a Filmtekercs.hu alapítója és 2022-ben bekövetkezett haláláig felelős szerkesztője volt. Aktívan követte Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film eseményeit. Érdeklődési körébe tartoztak a dokuk, a kamaradarabok, a sport- és a valláspolitika.