Interjú

„A humorban és a drámában is a ritmus az egyik legfontosabb dolog” – Interjú Breier Ádámmal

breier_adam_paseczki_lidia

Február 22-én kerül a mozikba Breier Ádám (Havanna, csak oda, A báró hazatér) első nagyjátékfilmje. A Lefkovicsék gyászolnak című magyar filmben a Szabó Kimmel Tamás által alakított, Izraelben élő Iván fiával együtt tér haza Magyarországra, hogy elhidegült bokszedző apjával, Tamással (Bezerédi Zoltán) közösen az egyhetes, zsidó gyászidőszak, a süve alatt elbúcsúztassák Iván édesanyját. A sajtóvetítés másnapján volt szerencsénk beszélgetni Ádámmal a kisebbségi érzetről, a casting folyamatról, az improvizációról és sok minden másról.

Mi volt az alapgondolat, amiből elindult a filmed?

Igazság szerint még nagyon régen, hat évvel ezelőtt, egyszer csak azon gondolkodtam, hogy mi az a közeg vagy világ, amiről nem is feltétlen „Így jöttem” típusú filmet lehet csinálni, de ha Hollywoodban lennék és a producer elvenné a forgatókönyvet tőlem és odaadhatná valaki másnak, akkor biztos, hogy az nem tudná jól megcsinálni, mert csakis hozzám tartozik. Gondolkodtunk, hogy mi lehet ez a „legsajátabb” történet és innen jött ez az egész szekuláris, zsidó közeg, a humora, megfoghatatlansága. Ezután elkezdtem a saját családomat kicsit elemezgetni, hogy milyen dinamikák működnek benne.

Ezen kivül volt egy vicces élményünk, hogy jött valami nagyon távoli, vallásos rokon Amerikából, és fogalmunk sem volt, hogy erre miként kell felkészülni, fog-e inni abból a csészéből, mit kellene letakarni, mi megengedett, mi nem. Jópofa volt, hogy mi zsidónak identifikáljuk magunkat, de vannak még nálunk is zsidóbbak. Innen jött az ötlet, hogy milyen jó lenne, ha egy vallásos ember bejönne ebbe a szekuláris közegbe, mert azzal meg tudnánk ismerni annak mibenlétét. A zsidó gyász és a kénytelen-kelletlen egy házba való összezártság pedig egy jó keretet tudnának alkotni, időbelit és térbelit is. És innen már elkezdtünk mocorogni, hogy kik is ezek az emberek. Eleinte sokkal nagyobb családot képzeltünk el, de idővel kiderült, hogy célszerűbb, ha csak egy vallásos fiú van, aki hazajön, és az apuka, akinek meghal a felesége, és az ő szemszögéből lenne a legdrámaibb ez a történet. Ezért egyre jobban feléjük szűkítettük ezt a sztorit. Meg persze az unokára akivel a nagypapa még sosem találkozott személyesen.

Akkor ez alapján sokat tettél bele a saját családodból a Lefkovics családba?

Igazából egy idő után eléggé eltávolodtunk. Most már szinte felismerhetetlen, annyira távol kerültünk, de akkor kezdett el úgy igazán működni a dolog, amikor már a Lefkovics család nem is annyira hasonlított a saját családomra. Meg aztán Csaba Bálintéból, meg egy csomó más családból és sztoriból is ötvöztük Lefkovicsékat, végül pedig tényleg elindultunk a fikció felé a bokszedző karakterrel. De még mindig van egy csomó minden, ami nekem jelent valamit, de igazából nem ugyanaz. A lekvár dolog például onnan jön, hogy a nagymamám mindig töménytelen befőttet elrakott és az apukámnak még mindig kint van a spájzban egy lecsó befőtt, pedig nagyim már huszonöt éve meghalt. Ez az apró elem persze személyes, de azért a Lefkovicsék gyászolnak alapvetően egy fikciós történet.

Hirtelen kérdés: hány lekvár befőttet használtatok el a forgatás során?

A berendezők valami óriási bödön lekvárral töltögették állandóan újra a befőtteket, de nem házi lekvár volt, hanem valami legolcsóbb bolti, vödrös lekvárral nyomták, és állandóan ment a méricskélés az üvegen, hogy hol tartunk a sztoriban, a lekvárban.

A korábbi filmjeidből erősen átüt, hogy szeretsz kulturálisan sokszínű közegeket, történeteket bemutatni. Mi ragad meg téged személyesen ezekben, és mekkora energiát igényel akár kívülállóként belemenni ezekbe a témákba és megismerni ezeket a közegeket?

Mindig kihívás, de alapvetően nálam a zsidó identitásból is biztos fakad, hogy az ember egy örök kisebbségi. Én egy diaszpóra embernek tartom magam, aki a kisebbségi hangulatban van otthon és ez számomra fontos, hogy mindenki potenciális kisebbségi, mert csak nézőpont kérdése a dolog. Úgy gondolom, hogy nincs többség, hanem ez mindig relatív, mert mi és minden ember bármikor elég gyorsan a másik végén is találhatjuk magunkat annak a botnak. Ezért aztán túlságosan komolyan venni magunkat sem feltétlenül érdemes és ez izgat. Én is elég sokat laktam, lődörögtem külföldön a húszas éveimben és akkor aztán triplán megérzi az ember, hogy itt vagyok valahol bedobva egy kis porszemként a világba, nincs se anyád, se apád, nem lehet itt senkire számítani, csak arra, hogy valahogy elevickélsz, és ez egy izgalmas problematika.

Ha jól tudom Kubában tanultál filmkészítést. Van kifejezetten olyan tudás vagy tapasztalat, amit ott szedtél magadra és azóta is használsz, magad előtt tartasz?

Sok mindent tanultunk rendező szakon, elég jó kis színészvezető óráink voltak, de maga ez a közeg is elég izgi volt. Ez nem egy kubai nemzeti iskola, ahol én egyedüli külföldiként ültem, hanem egy nagy nemzetközi suli, amit Gabriel García Márquez alapított. Az évfolyamunkban voltunk 40-en, ebből 25 különböző országból jött diák volt. Ez azért volt izgalmas, mert rájöttem, hogy ilyen művészeti iskolákban a legtöbbet a társaitól tanulhat az ember, és hogy ugyanabból a feladatból mindig egészen más dolgokat lehet kihozni. Volt zambiai, kazahsztáni, amerikai, dél-amerikai, lengyel, mindenféle osztálytársam és az mindig tök izgi volt, hogy hányféleképpen lehet ugyanarra a dologra ránézni.

Mekkora kihívást jelent a forgatókönyvírás során úgy felépíteni, megírni egy speciális kultúrkörbe helyezett történetet, hogy azt egy kívülálló néző is meg tudja érteni és ismerni?

Fontos volt, hogy a történet szempontjából a közeg kicserélhető legyen, hogy akár ezt el lehessen képzelni, egy „bigott katolikus hazaérkeziktől” kezdve sok minden mással is. Tehát a fókuszban egy családi történet legyen, ami univerzális, viszont ha már ebben a közegben játszódik, akkor az is fontos, hogy érthető legyen és összeálljon, hogy mi miért történik vallásilag. Állandóan kerestük, hogy mi az a limit, ami ismeretterjesztésként mindenképp kell, hogy ne vesszen el a néző, de annál ne menjünk sose tovább. Mindig annyit magyarázzunk el, ami a sztori szempontjából elengedhetetlen, de annál sose többet, különben ráununk arra, hogy egy ismeretterjesztést nézünk.

A filmben megjelenő vallási elemek mellett megjelent egy szellemmotívum az unoka karakterén keresztül. Szándékotok volt kicsit spirituálisabb irányba elmozdulni, vagy inkább a családi dinamikák és konfliktusok kihangsúlyozása volt a célotok?

Voltak olyan verziók, ahol ez egy komolyan vehető kérdés volt. Most ebben a filmben ez nem merül fel a felnőtt világ számára, hanem sokkal inkább arról szól, hogy ez a gyereknek a gyásza és egy pillanatig sem veszem nézőként komolyan azt a kérdést, hogy van-e szellem, mert sokkal inkább az érdekel, hogy az unoka miben van, és miért ez a gyász reakciója. Tehát ilyen szempontból nem. Inkább az érdekelt minket, hogy a harmadik generáció, hogy tudja ráébreszteni a másod- és első generációt, hogy esetleg változtassunk ezen az ördögi körön.

Mennyire volt nehéz megtalálni az aranyközéputat a dráma és a humor között?

Talán ez volt az egyik legnehezebb feladat, mert az igazi dramedy-k azért eggyel könnyedebb alaphelyzetből szoktak kiindulni és elég küzdelmes volt, hogy mennyi humort bír el ez a drámai alaphelyzet és vicces lesz-e egyáltalán. Próbálkoztunk és sok minden volt, amit már nem bírt el és kivágtunk vagy kiírtunk belőle. Sok minden volt, ami miatt aggódtunk, hogy vicces lesz-e, de szerencsére jó volt látni, hogy nevetnek rajta az emberek. Én folyamatosan erőltettem, hogy kellenek a poénok és ontottam a hülyeséget magamból, Bálint pedig méricskélte, hogy ez most belefér-e vagy sem.

Akkor gondolom a castingnál is fontos szempont volt, hogy úgy válasszatok színészt, hogy az ne dőljön el súlyosan egyik irányba se.

Igen, volt olyan mellékszerepre behívott színész, akit imádok, de nem lehetett ő, mert túlságosan vígjátéki volt, és igazából szuper volt, de ennyit már nem bírt volna el a film. Mindig meg kellett tartani az egyensúlyt. Vannak karakterek, akik jobban hozzák a vígjáték műfajától elvárt elemeket, más karakter meg inkább drámában erős és őket kéne egyensúlyban tartani, továbbá figyelni, hogy a drámai karakternek is lehessen humora, de a vicces se menjen át teljes paródiába. Ugyanígy a színészi játékban is sokszor megtörtént, hogy a vágószobában kellett dönteni. Például Bezerédi Zoli rengetegféleképpen eljátszott egy jelenetet és sosem csinálta kétszer ugyanazt. Utána a vágószobában pedig nagyon sokat kellett ezzel játszani, hogy a jelenet elbír-e ennyit.

Szabó Kimmel Tamás hogyan készült a szerepre?

Szegénynek nem volt rengeteg ideje a felkészülésre, mert olyan jó másfél-két hónappal a forgatás előtt lett kimondva, hogy ő lesz a szereplő. Volt egy héber tanárunk és volt egy coach, aki a forgatáson segített. Felvettük Tominak hangba jó pár emberrel a héber szövegeket, hogy hallgassa őket akcentussal és akcentus nélkül is. Voltak zsidó szakértők, akik segítették. Elment ő is több közösségbe, én is elmentem vele jó pár reggeli imára és bemutattam egy-két olyan embernek, akit mondtam neki, hogy az én fejemben az ő karaktere ilyen, és hogy őt egy picit le lehet kopizni az attitűdje alapján. Tényleg nem volt egy könnyű dolog a felkészülés, én már 30 éve próbálok héberül megtanulni, és még mindig nem sikerült, pedig négy nyelven beszélek, szóval annyira nem rossz a nyelvérzékem, de nem olyan egyszerű a héber. Tomi nem tanult meg héberül, de jó pár hozzáértő ember látta már a filmet, akik szerint teljesen hihető, hogy beszéli a nyelvet.

Ferit játszó Váradi Roland a film egyik gyöngyszeme. Őt hogy találtátok meg?

Mikor forgattunk, Roland még csak 14 éves volt. Bartsch Kata hozott jó pár opciót erre a szerepre, de főleg ilyen 18 év körüli, elsőéves főiskolás, fiatal színészeket hozott, akik nagyon színészek voltak. Ennek a szerepnek viszont volt egy nagyon naiv, gyermeki ártatlansága, ami nagyon leesett ezekről a srácokról, mert csak játszották a naivat.

Aztán utolsó pár héttel a forgatás előtt volt egy válságstáb, hogy nincs meg Feri, én pedig elindultam ilyen magányos őrületbe, hogy most végigjárom az összes bokszklubot, ahol valaha voltunk, végignézem a srácokat és mindenkit falhoz állítok, hogy csináljunk egy castingot. Mindenki nézte, hogy ki ez a hülye, aki a bokszterem sarkában jeleneteket próbál le a gyerekekkel, miközben Kovács Mária edző segít a Bezerédi Zolinak felkészülni. Ott is volt jó pár gyerek, akiket használtunk is a filmben, és ott volt Roland is, akit megkértem, próbáljunk valamit. Elkezdte, tök jó is volt, de nem akarta ezt csinálni és elment. Utána még csomó emberrel próbáltam, de hát Roland volt az igazi, és akkor visszamentem és elkezdtem neki könyörögni. Rádumáltam, hogy castingoljuk, de ő nem akart szöveges szerepet, mert azt nem tudja megtanulni meg minden. Végül mondtam neki, hogy itt a telefonszámom, hívj fel hétfőig, mert nekem ezt el kell döntenem. Mondtam az edzőjének, Máriának is, hogy csináljon valamit, mert nagyon nagy szarban vagyunk. És akkor vasárnap csöngött a telefon, és Roland volt, aki mondta, hogy a Mária mondta neki, hogy hívjon föl. És a rendes bokszban ha az edző azt mondja, hogy csinálni kell, akkor az ablakon is kiugrik, szóval onnantól kezdve megvoltunk.

Elkezdtünk ilyen gyorstalpaló színészórákat tartani és Fátyol Hermina is segített nekünk a castingban. Tartottunk egy-két napos workshopokat Rolanddal, hogy az alap dolgokat, mint a szemkontaktust és a többit elsajátítsa. Aztán pedig összehoztuk Bezerédi Zolival próbákra, ahol egyre szuperebb lett. Roland egy cukor, édes, csupaszív gyerek, akiről süt a jóság. Nagyon szeretem.

Mit gondolsz az improvizációról? Szerinted hasznos lehet a színészek részéről egy vígjáték forgatásán?

A Lefkovicsék gyászolnak kevésbé olyan film, ahol igen. Próbafolyamatok alatt lettek tök jó pillanatok, amiket a színészek találtak ki, de a Zoli sem nagyon improvizatív, nem annyira szereti ezt. Ő egy színházi színész. Persze voltak ötletek és a legjobb poénok közül pár, amit ő talált ki, de azt is előre, nem impróba. Másrészről meg a Szabó Kimmel Tomi nem egy ortodox zsidó, nem is tudott héberül, tehát neki a karakterét a forgatókönyvből kellett felépítenie és mikor véget ért a jelenet, ott neki is véget ért, mint színész. Nagyon nem egy improvizatív film a Lefkovicsék gyászolnak, viszont igyekeztünk azt a hatást kelteni, mintha meglennének ezek az ad hoc dolgok benne. Operatőrileg is nagyon megtervezett és precíz volt minden, így ott se volt lehetőség nagy átállásokra és hirtelen ötletekre úgy, hogy az ne 25 percig tartson. Őszintén aggódtam miatta, hogy túlságosan száraz és kimért lesz az egész, de végül szerencsére nem lett az. Másrészt harcoltam érte, hogy minél több képet vegyünk, hogy a vágószobában legyenek opcióink, hogy ritmus tekintetében a lehető legjobb verziókat tudjuk összerakni és megmaradjon a film játékossága és frissessége. A humorban és a drámában is a ritmus az egyik legfontosabb dolog.

A filmet egy kamaradarabnak is nevezhetjük, mert igazából a cselekmény nagy része egy házban játszódik. Ez a kezdetektől koncepció volt, vagy hozzájárultak ehhez a költségvetési határok?

Ezt 6 éve is az Inkubátorra találtuk ki, hogy egy házban játszódjon, hogy egyáltalán megvalósítható legyen. Asszisztensként volt szerencsém végignézni párszor, hogy hiába van egy nagy álom, ha a rendező nem akar szembenézni a valósággal, hogy mire van keret és mire nincs. Szóval voltak limitációk, de ez egyben izgalmas is volt, hogy miként lehet ezt a helyzetet fenntartani, hogy ne váljon unalmassá. Kihívás volt Dévényi Zoli számára is, hogy miként tudja másként világítani és felvenni azt a pár teret, hogy ne váljunk önismétlővé. Ha például megnézzük Az öldöklés istenét Polanskitól, ott megvan ez a stúdióhatás, hogy nincs kettő ugyanolyan beállítás és bármikor kikaphattak egy falat, hogy játszanak a térrel és a szögekkel. Mi ehhez képest limitáltabbak voltunk, de ezért választottuk a filmbéli házat, mert elég sok opciót, átlátást és játékteret biztosított számunkra. Amúgy eredetileg lakást, gangos udvart és egy pinyó boksztermet szerettünk volna, de hogy azt összecsaljuk, hogy méretben és mindenben passzoljon, az lehetetlen lett volna. Látványköltségvetésünk se volt magas, így mindenki kivette a részét belőle és hozott otthonról valami festményt, növényt vagy más cuccot a díszletbe. Eléggé heroikus volt ez a díszletkérdés, ugyanis csak a házban volt 11 díszlet, amiket a semmiből kellett berendezni, nem is beszélve a további helyszínekről, szóval bámulatos, hogy ezt meg tudtuk valósítani és Bobor Ágiék elképesztő melót csináltak.

Milyen filmekből inspirálódtál? Felkészülésként megnéztél esetleg más, zsidó közegbe helyezett filmet?

Volt ilyen tervem, hogy megnézem az összes bokszos meg zsidó filmet, meg azokat, amiket már eleve nagyon szeretek. Volt pár referencia, alkotók, meg stílusok, amik így dolgoztak bennünk, de nem akartam copy paste-elni. De találtam két-három zsidó gyász alatt játszódó filmet, és mindegyik tök más volt, így egyik se nagyon vált referenciává. Inkább az írásnál nézegettük, hogy miért működnek vagy nem működnek azok a filmek. A klasszikusokban általában lenni szokott egy cél a filmben, amit kitűznek az elején, például A család kicsi kincsében, hogy megnyeri-e a versenyt a kislány vagy sem. Ilyen szempontból a gyász kevésbé jó keret, mert ha a szereplő leüli a gyászt, akkor igazából nem történik semmi, mi meg nem akartunk ilyen mesterséges téteket generálni hozzá, mint más filmekben mondjuk az örökség megszerzése, így muszáj volt az emberi tétekre és kapcsolatokra koncentrálnunk. Filmes szinten olyan referenciáink voltak, mint például Alexander Payne, Noah Baumbach, Woody Allen. Szóval volt bőven, amiket szeretek, és úgy érzem, hogy rokon filmek, de közben elég távol is állnak.

Az izraeli-palesztin konfliktus és a jelenleg zajló háború befolyásolta bármiben az alkotói folyamatot, illetve szerinted ez befolyásolhatja bármiben a film fogadtatását?

Igazából amikor ez a mostani konfliktus elkezdődött, a film már szinte kész volt, szóval ilyen szempontból nem változtatott. Utólag érdekes, hogy a filmbeli apa-fia konfliktusban benne van az, amiről valahol az én fejemben is szól ez a film, hogy hol van a béke, és hol van a párbeszédnek az ideje. Azt látom, hogy borzasztóan nem lehet kommunikálni a háború témájában és nem lehet objektív diskurzust folytatni, hanem csak szekértábor kommunikáció létezik. Ha az egyikkel vagy, akkor mindennel egyetértesz, ha másikkal vagy, akkor ott kell mindennel egyetérteni, és semennyire sem a megoldás felé megy ez a beszélgetés, hanem visszamegyünk teknősbékába és harcolunk, ami szerintem az igazi tragédiája ennek a dolognak. A maga minimalista módján remélem, hogy a film egy picit hozzátesz ahhoz a kommunikációhoz, hogy nem az a jó irány, hogy egymást vádoljuk. És most nem is a harcoló felekre, hanem a közvéleményre gondolok. Ez az egész ügy annyira bonyolult, és annyira nem fekete-fehér, hogy ki a hibás, mivel komolyan hibás mindenki. Szerintem valami közösségi megoldásban lehet ezt az egészet megoldani, mert így, ahogy eddig, úgy biztos nem.

A filmetek az NFI Inkubátor programjában készült el, viszont az utóbbi időben eléggé megromlott a program renoméja. Nektek milyen tapasztalataitok voltak?

Alapvetően a filmintézet úgy működik, hogy miután az ember megnyerte a támogatást, onnantól már eléggé szabad kezet adnak. Kaptunk egy fejlesztőt, Bodzsár Márkot, ő szuper volt. Egyszer-kétszer be kellett számolni, de alapvetően a döntéshozók, miután megszavazták a tervünket, már inkább távolról figyeltek és nem voltak ránk telepedve. Nem volt olyan intenzív ez a viszony, inkább a producereknek volt kapcsolata NFI-vel, én kevésbé foglalkoztam ezekkel a nagy, bürokratikus papírmunkákkal.

Van kilátásban valamilyen új filmterved?  Esetleg tervezel visszatérni a dokumentumfilmek világába?

Mindkettőn gondolkozom, de még semmi olyan nincs, amit most itt szívem szerint lepitchelnék. Van egy-két tervem, ami elkezdett íródni, de még gyerekcipőben vannak ahhoz, hogy castingolhassak, meg a Lefkovicsék után én is most kezdek egy kicsit agyilag felszabadulni, hogy nekiálljak egy új tervnek. Már január elején leadtam egy pályázatot egy új tervvel, külföldi dologra, de még eléggé kezdetleges, csak akartam, hogy valami elinduljon, hogy mentálisan már valami újon is dolgozzunk.

Mennyi időd van a filmkészítés mellett filmet nézni, és mennyit jársz moziba?

Próbálok, próbálok! Én is, mint sokan mások elég sokat nézek otthon is filmeket, de azért próbálok minél többet moziba járni. Most, amióta idézőjelben filmrendező lettem, sokkal több meghívót kapok vetítésekre, és ez ilyen szempontból marha jó, mert akkor bekerül a naptárba, nem felejtődik el, mert visszajelzek, hogy megyek, és így komolyabban van véve és összességében sokkal több filmre tudok eljutni. Igyekszem a legtöbb magyar filmet megnézni, és valamennyire up to date-nek maradni, de hát azért van egy elképesztő mennyiségű kínálat, amivel nehéz lépést tartani.

Volt valami az utóbbi időben, ami kifejezetten megfogott?

A Téli szünetet eléggé szerettem. Palm Springsben láttam a kubai osztályból a brazil osztálytársam filmjét, ami Cannes-ban volt tavaly, Power Alley címmel, az is elég ütős volt. Viszont az utóbbi időből legjobban Ulrich Seidl Spártája tetszett. Marhajó feszkója volt. A Riminit is láttam, de a Sparta sokkal erősebb. Van egy csomó új, magyar függetlenfilm, amit nagyon szeretnék megnézni, de még se az Árnit, se a Nyersanyagot, se a Keskeny út a boldogság felét nem láttam. Most ezek a következő napok tervei.

Fotók: Gaál Dániel, Paseczki Lídia

Sztepanov Márkó

Sztepanov Márkó a METU képalkotás szakán diplomázott 2023-ban, jelenleg televíziós műsorkészítő mesterképzést végez. Javíthatatlan mozifüggő, filmkészítéssel foglalkozik és filmrendezői ambíciókkal is rendelkezik. Mindenevő, de a horror és az akció műfajok a gyengéi és bármikor megvédi Michael Bay renoméját.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com