Fókuszban Interjú

Jobb híján színésznő lettem – interjú Ónodi Eszterrel

Ónodi Eszter az Aranyélet 2. évadának forgatásán (Fotó: HBO / Sághy Tímea)

Ónodi Eszter az Aranyélet 2. évadának forgatásán (Fotó: HBO / Sághy Tímea)Az idei volt a második ősz, hogy kollektíven Aranyélet-transzba eshettünk, ahogy egyben másodszor tartottuk a hazai filmgyártás egyik legjobb negatív karakterének Miklósi Jankát. De Ónodi Eszter ezerarcú színésznő, akit színházban vagy filmen, drámában vagy vígjátékban ugyanúgy láttunk már. A kezdetekről, az elmúlt évekről, kedvenc filmes műfajairól beszélgettünk, illetve arról, miért nem akart külföldön is jegyzett színésznő lenni.

Úgy hallottam, nem nagyon szereti a művésznő megszólítást. Tényleg így van?

Igen, bár nem sokan hívnak így, vagy legalábbis nem próbálkoznak vele. Ma már nem is azokat a napokat éljük, amikor ez volna a kötelező megszólítás színésznők esetén. Egyébként az én mindennapi habitusomból is hiányzik ez a magasztos művésznősködés. Ami a színpadon zajlik, az teljesen független attól, amilyen ember én vagyok, innentől kezdve ezt a megszólítást egyébként sem tartom szükségesnek.

Pedig azt gondolná az ember, van az eddigi életében valami klasszikus: itt nőtt fel Budapest szívében, zongorázni tanult egy polgári családban, 20 éve folyamatosan az ország legjobb színházában játszik. Hát ki lenne művésznő, ha nem ön?

Talán pont a Katonának van ebben nagy szerepe. Mindig arról volt híres, hogy ne sztárokat, hanem színészeket adjon. Amikor 18 évvel ezelőtt idekerültem, olyan egyéniségekkel dolgozhattam együtt, akiktől ilyen mentalitást tanultam. Nem emlékszem nagy ajtócsapkodós hisztikre, sem arra, hogy ne lehetett volna idősebb társaktól tanácsot kérni. Nem voltak falak a nemzedékek vagy éppen az ismert és kevésbé ismert színészek között. Mindig jól ment az átmenet. A mostani pályakezdők sem úgy tekintenek ránk, mint valami megközelíthetetlen sztárokra.

Miért jó a Katonában dolgozni?

Olyan emberek vannak itt, akikkel egy nyelvet beszélünk. Ráadásul sokan itt dolgoznak azok közül, akik tanítottak minket vagy tanítanak most is a Színművészetin. Kitermelik az utánpótlást. Talán éppen ezért van az is, hogy akik idekerülnek, azokkal nem kell a nulláról kezdeni. Félszavakból megértjük egymást és gördülékenyen tudjuk kezelni a munka során felmerülő hibákat.

Danis Lídia, Olasz Renátó, Ónodi Eszter, Thuróczy Szabolcs és Hevér Gábor az Aranyélet 2. évadának forgatásán (Fotó: HBO / Sághy Tímea)

Hogyan lett egyáltalán színésznő?

Szerintem jobb híján. Sok mindent kipróbáltam, mindig azt gondoltam, hogy ez jó lesz nekem, de igazából egyik sem volt az. Az űrhajós és karmester vad gyerekkori álmaitól egészen addig, hogy elmegyek tisztességes rendes magyar-angol szakos tanárnak. Egyik sem volt olyan, amiben jól éreztem magam, ami valóban testhezálló volt. A színészet azonban különböző formákban mindig jelen volt. Az iskolai színjátszókör vagy színistúdió, így végül ez lett befutó.

Eddig azt gondoltam, éppen a bölcsészkar volt jobb híján, hiszen elsőre nem vették fel a főiskolára, hát addig is tanul magyar-angol szakon.

Igazából az is úgy volt. Nem tudtam akkor még pontosan, hogy mit szeretnék. Ami biztos volt, hogy ebből a két tárgyból mindig jó voltam, az már messziről látszott, hogy humán beállítottságú vagyok. Szerettem az irodalmat és a verseket, illetve tudtam, az is jó, ha jól tudom valamelyik nyugati idegen nyelvet. Másodjára vettek fel a főiskolára, így kerültem Zsámbéki Gábor osztályába, aki diploma után hívott is a színházba. Valószínűleg máshogy alakult volna a pályám, ha rögtön felvesznek.

Sokat beszélünk színházról, pedig legalább annyira ismerik önt filmekből.

Van egy valamennyire állandó és jól körülhatárolható közönsége a Katonának, a többség azonban mégis inkább a filmekből ismer. Ezt azért sajnálom egy kicsit, mert színpadon sokkal komplexebb karakter adható elő, ami komolyabb kihívások elé állít. Éppen a Nórát próbáljuk (premier: december 21. – a szerk.); filmen még nem nagyon volt arra mód, hogy egy ennyire összetett és szerteágazó személyt eljátszhassak, a filmes karakterek súlya nem lehet olyan. Talán legközelebb az Aglaja állt ehhez, ott volt ilyen horderejű szerepem.

Ónodi Eszter az Aranyélet 2. évadának forgatásán (Fotó: HBO / Sághy Tímea)

Egyaránt szoktuk látni közönségfilmben és nehezebb műfajokban is, elég csak az előbb említett Aglaját összevetni pl. a Valami Amerika filmekkel. Hogyan derül ki, hogy miben szerepel?

Sosem a műfaj vagy a nézőszám alapján választok. Elsősorban a film várható minősége alapján döntök, ez pedig gyakran látszik a forgatókönyvből. Műfajtól függetlenül ez mindennek az alapja, ezután már mindegy, hogy vígjáték vagy melodráma. Persze szükség van néha kompromisszumra. Lehet, hogy menet közben látszik, mennyire lesz jó film, olyankor már nem nagyon lehet kiszállni, vagy éppen a rendező személye miatt kevésbé fontos a minőség.

Igen, több rendezővel duplázott: Dyga Zsombor (Kész cirkusz, Utolér, Aranyélet), Fazekas Csaba (Boldog születésnapot, Swing), Herendi Gábor (Valami Amerika 1, 2), Kamondi Zoltán (Az alkimista és a szűz, Halj már meg!). Könnyebb másodszor sokadszor dolgozni együtt valakivel?

Bizonyos értelemben igen, más szempontból viszont teljesen mindegy. Szerencsére sok olyan rendező van, akivel visszatértünk a közös munkához, de azért a filmek között gyakran elég sok év eltelik. Az alkimista és a szűz 1998-as, a Halj már meg!-et pedig idén forgattuk. Ilyenkor azért bizonyos szempontból újra kell kezdeni mindent, hiába a közös munka régről és a jó ismeretség. Sorozatban persze más: az, hogy most egymás után két évadot forgattunk Dyga Zsomborral és Mátyássy Áronnal az Aranyéletben, sokkal intenzívebb munkamódszert követel meg, amiben ugye többet vagyunk együtt. De ez egy egészen más dolog.

Olvasd el a Halj már meg! című filmről írt kritikánkat is!

Volt olyan eset, amikor azt mondta egy rendező: korábban forgattam Ónodi Eszterrel, most is vele szeretnék.

Talán Kamondi, aki minden filmjébe hívott engem. Az alkimista… évében végeztem a színművészetin, és kerültem a Katonába. Utána volt szerepem a Kísértésekben és a Halj már meg!-ben. Sőt, egy szinkron erejéig még a Dolinában is részt vettem, szóval tényleg mindegyik filmjében.

Itthon a szerteágazó és nagy ismeretségű karrier mellett nem nagyon tudunk külföldi szerepekről. Miért?

Igen, egyetlen kivétel a Houdini című minisorozat Adrien Brodyval. Itt komolyabb szerepem volt, én voltam a második számú női szereplő. Nem nagyon kerestem a lehetőséget. 2004-ben választottak a Berlinale programjában shooting starnak, vagyis feltörekvő tehetségnek. Ott egy pillanat alatt kiderült, hogy ez, vagyis a nemzetközi filmes élet teljesen más világ. Ezt az életformát én nem szeretném. Ha ezt akarom, fel kell égetni magam mögött mindent: nemzetközi meghallgatások, ügynöki munka, állandó utazás; nincs színház, nincs Budapest. Nekem kötődéseim vannak itthon.

Azért csak elgondolkodott, melyik amerikai vagy európai világhírű rendezővel dolgozna együtt.

Legyen jó az alkotás, a világhír csak ezután jön. Nem kell, hogy világhírű legyen, ha jól érzem magam a munkában. De nagyon szeretem az amerikai független filmeket, a blockbustereket kevésbé. Szívesen megnézem például a Star Warst, de színészként nem tudnám magam elképzelni benne. 3D és CGI helyett inkább az emberek és az emberi kapcsolatok fontosak. Az elmúlt évben egyik nagy kedvencem a Lépcsőházi történetek volt Isabelle Huppert-rel. Szuper forgatókönyv, kevés, de nagyon jó színészi alakítással, és az egészet szinte egyetlen házban vették fel. Szeretem, ha van valami nagyon eredeti ötlet, amihez jó színészi alakítás társul. Ez bárhol megtörténhet.

Erre volt jó tapasztalat a Houdini. Megélni, hogy magyar színészek is simán megállják a helyüket egy nemzetközi produkcióban, csak éppen kicsit keletebbre születtünk. Amikor ott álltunk egymással szemben, akkor azt éreztem, hogy nyugodtan állhatna velem szemben Thuróczy Szabolcs vagy Anger Zsolt is, ahogy helyettem is Kate Winslet.

Ónodi Eszter az Aranyélet 2. évadának forgatásán (Fotó: HBO / Sághy Tímea)

Az Aranyéletet illetően pont ezzel van tele a sajtó hetek óta: végre egy magyar sorozat, amit kitehetünk az ablakba. Ha innen nézzük, nem tűnik véletlennek, hogy ez az első magyar filmsorozat – illetve egyáltalán filmsorozat –, amiben Ónodi Eszter szerepel. Véletlen volna?

Bizonyos értelemben igen. Részt vettem a korábbi két HBO sorozat castingján is. Kicsit ismertem tehát a Társas játék és a Terápia alkotási folyamatát is. Azokban nem kaptam szerepet, úgy voltam hát, adok még egy esélyt magamnak és az HBO-nak is az Aranyélettel. Érdekes, hogy ez kellett ahhoz, hogy legyen egy szerencsés együttállás: egy munka, amit mind a kritika, mint a közönség elismer. A korábban beszélt kommersz/művészi ellentétben azért gyakran nem volt meg egyszerre ez a kettő.

Nyilván álnaiv a kérdés, de mennyire tudott azonosulni Miklósi Jankával? Nem volt olyan pillanat, hogy „gyerekek, ne szórakozzunk már, ez nagyon túl van tolva”?

A casting során volt már egy olyan forduló, ahol egy jelenetet kellett előadnom a sorozatból. Ebből még nem tudtam, milyen karakter. Kérdeztem hát az alkotókat, mit kell elképzelni: ez egy ilyen vicces vonal? Jóbarátok vagy Szex és New York típust képzeljek el? Mondták a forgatókönyvírók, hogy nem, kedves Eszter, ő egy nagyon-nagyon gonosz nő. Abból a jelenetből ezt még nem értettem, majd elolvasva az egész szöveget, ezt igenis meg tudtam erősíteni. Ennek ellenére azért igyekeztem mindig kicsit árnyalni a képet: nem azért, mintha esély lenne arra, hogy megszeretnek a nézők, és ez így is van jól, hanem egy kicsit izgalmasabbá téve őt. Hogy kicsit kiszámíthatatlan legyen; a lehető legváratlanabb pillanatban telik meg könnyel a szeme, vagy kezdjenek el feltűnni érzelmek. Mindig igyekeztem megmagyarázni, hogy ő valamiért ilyen: össze akarja tartani a családot, vagy a Hollóssal való kavarás is a régmúltnak szól. Végül is volt köztük valami.

„Lehet úgy újat mondani valamiről,
ha minden nap arról van szó,
és a várt eredményt kapjuk?

– olvasd el az
Aranyélet 2. évadjáról szóló írásunkat!

A legjobb talán az Aranyéletben, hogy olyan társadalmi kérdéseket feszeget, amikről eddig nem volt szó. Elérte azt a kritikus szintet, hogy az emberek beszélnek rosszul működő dolgokról, a rendszerváltás visszásságairól. Ez érezhető volt már a forgatás közben?

A hatását nem nagyon láttuk még, de néhány apró gesztus, amit menet közben tettünk a forgatáson, azért került bele, hogy reflektálni tudjon a mai világunkra. Például ahogy Csér Kálmán észrevehetetlen mozdulattal a szélvédőre rakja a parkolóban a rokkantkártyát, vagy ahogy az ügyvéd hajítja el egyszerűen a büntetést. Pont ettől lesz igazán húsbavágó, hogy nem főszerepet kapnak ezek, hanem hétköznapian természetesek.

Az Aranyélet összes epizódja már megtekinthető az HBO GO-n.

Fotó: HBO / Sághy Tímea

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. [email protected]

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Hirdetés

Hirdetés