Interjú

„A hosszú beállítás kihívása kapcsolatban maradni önmagunkkal” – Interjú Judith State-val

Cristian Mungiu Cannes-ban bemutatott filmje újra a romániai valóság felé fordul. Ezúttal a „ditrói pékek” címszó alatt elhíresült történet révén mutat görbetükröt Közép-Kelet Európának. Az R.M.N. című film hazai bemutatója kapcsán a film főszereplőjével, Judith State, magyar származású, román színésszel beszélgettünk identitásról, a művészet társadalmi szerepéről és arról, hogy mitől működik (vagy éppen nem működik) egy hosszú beállítás.

Etnikailag magyar a származású vagy, de elsősorban román nyelven élsz és dolgozol, akárcsak a karaktered, Csilla. Hogyan határozod meg az identitásod?

Ez egy érdekes kérdés. A magyar nagyszüleim neveltek fel öt éves koromig, utána Bukarestbe költöztünk és már ott kezdtem az iskolát. A románt akkor erősen erdélyi dialektusban beszéltem, az elején nehéz volt megszoknom a nyelvet, csak később vált a részemmé. Most azt érzem, ugyanannyira vagyok magyar, mint román, akkor is, ha nem egyforma arányban használom a két nyelvet. Nagy öröm volt magyarul játszani a filmben, megérintett a gondolat, hogy a forgatás magyarul fog „nyomot hagyni” bennem.  

Mesélnél a casting folyamatáról?

A szereplőválogatás nagyon alapos volt, sok magyar nyelvű színészt megnéztek Erdélyben és Budapesten is. Engem Cătălin Dordea casting director hívott fel: elő tudnék-e készíteni egy kétnyelvű szöveget, mert nemcsak románul, hanem magyarul is meg kellene szólalni. Nem mondott többet, a film címét sem említette, de sejtettem, hogy Cristian projektjéről van szó. A castingnak ebben a fázisában a rendező meg sem jelent, csak én voltam ott Dordeával, aki lefilmezett, de nem osztott meg velem semmilyen plusz infót a filmről. Ezen a ponton még azt gondoltam, hogy egy magyarul is beszélő mellékszereplőt keresnek. Akkor épp Budapesten voltam, Kristóf György táncfilmjét forgattuk – ekkor kaptam meg hatvanöt oldalnyi szöveget, amit egy Zoom találkozó követett, amin már Cristian és a filmbeli partnerem, Marin Grigore is részt vett. Három héttel később már el is kezdtük a forgatást.

Mennyire jutott el a híre a ditrói esetnek Bukarestig, hallottál róla a forgatókönyv elolvasása előtt?

Én nem hallottam róla, vagy azért, mert nem voltam az országban, vagy, mert nálunk a házban nincs tévé, nem követem a híreket. Nagyon meglepett, hogy ez megtörtént. Emlékszem, hogy amikor a forgatókönyv kultúrházban játszódó jelenetét olvastam, el is sírtam magam. Akkor jöttem rá, hogy ilyen valóban létezik, le van filmezve a ditrói lakógyűlés, fent van a Youtube-on. Gyakran látok dolgokat az életben, amiket egy filmben túlzásnak tartanék, azt gondolnám, hogy ez ebben a formában egyszerűen nem igaz, nem hiteles. Az R.M.N. esetében a valóság pedig rosszabb, mint amit a filmben látunk. Számomra hihetetlennek tűnt, hogy senki nem beszélt az ügyről, amíg a média bombaként be nem dobta a nyilvánosságba. Utána pedig otthagyták az ügyet valódi megoldás és mindenféle konklúzió nélkül.

Volt egy vetítés Gyergyóditróban, aminek talán nem titkolt célja volt elindítani egyfajta párbeszédet. Te ott voltál ezen az alkalmon?

Egy másik bemutató miatt sajnos nem tudtam elmenni. A stáb tagjaitól értesültem arról, hogy ez egy intenzív találkozás volt, mindenki meglepetésére a lehető legjobb értelemben. Persze volt egy alapfeszültség, csendőrök álltak készenlétben a helyszínen. A helyi közösség arra számított, hogy a film ujjal fog mutogatni rájuk, de végül nem érezték így. Nekem nagyon tetszik, hogy a film valóban nem hibáztat senkit, az embereket pontosan úgy mutatja be, amilyenek. Nincs teljesen negatív vagy pozitív karakter, mindegyik a maga módján kiáll a kis igazságáért, és küzd érte.

Hogyan formáltátok meg az általad játszott Csillát Cristian Mungiu rendezővel?

Nem érzem úgy, hogy felépítettem egy karaktert, nincs semmilyen színészi metódusom erre. A forgatás előtt megkaptam Csilla karakterének részletesen kidolgozott önéletrajzát a születésétől a cselekmény kezdetéig, ez sokat segített. Ebben az esetben is, ahogy minden eddigi szerepem során, arra törekedtem, hogy közelebb hozzam magamhoz az adott élethelyzetet. Az általam játszott karakterekben mindig találok valamit, ami ismerős, amivel már találkoztam az életben, sokszor érzem, hogy hasonlóképpen cselekednék, vagy éppen döntenék, mint ők. Ebben az értelemben nem mondanám, hogy van ebben előre befektetett munka, inkább megpróbálok jelen lenni, megteremteni a lehető legközvetlenebb kapcsolatot a partneremmel, a színésszel, akivel játszom. Mindezt persze úgy, hogy közben figyelek arra, amit a rendező mond.

Milyen volt a közös munka rendezővel, hogyan jellemeznéd őt?

Cristian nagyon gyengéd, nyugodt, olyan, mint egy tó érintetlen felszíne. Nem mozgatja szél, nem hat rá semmilyen természeti erő. Nagy szabadságot ad a színészeknek, és mindig diszkréten, intim környezetet teremtve instruál. Sokszor vettünk újra jelenetet anélkül, hogy újabb instrukciókat adott volna, mert egy bizonyos belső ritmust keresett. Mély nyugalommal dolgozik, ellentétben velem, aki nyomás alatt hajlamos vagyok gyorsabban, néha dühösebben reagálni. A közös munka arra is késztetett, hogy kicsit összeszedjem magam és elgondolkodjak. Sok feszült és összetett jelenet volt, és ehhez jött még a forgatásból eredő fáradtság, az éjszakai forgatási napok és a kinti jelenetek a hidegben. De mindig, amikor azt éreztem, hogy kezdtem elveszíteni a kontrollt, ránéztem Cristianra, akit mindez egyáltalán nem érintett meg. Akkor azt mondtam, hogy oké, ha ő nem őrül meg, akkor senkinek sem kell megőrülnie. Az ő nyugalmából táplálkoztam, bár máig egy rejtély számomra, hogyan tudta ezt a forgatás alatt végig fenntartani.

Csilla egy érzékeny, művelt nő, aki szinte idegen a közegben, ahová született. Szerinted miért nem hagyja el hamarabb a falut?

Egyszerűen azért, mert ott érzi otthon magát, ezzel az érzéssel pedig nagyon könnyen tudtam menni. Én sem hagytam el az országot, pedig a 2000-es évek óta járom Európát, nyertem táncösztöndíjat New Yorkba, találkoztam nemzetközi koreográfusokkal. Lett volna lehetőségem elköltözni, de mégsem tudtam megtenni. Itthon érzem a legjobban magam, ez egy elég korai felismerés volt, hiába rezonáltam helyekkel. Kivéve talán Lisszabont, ott talán tudnék élni. Másrészt pedig a falusi élet nem feltétlenül egyenlő a szegénységgel, a szellemi elmaradottsággal. Az egyik barátnőm szülei egy szlovéniai faluban élnek, egy álom az a hely, bármikor odaköltöznék. Erdélyben is csodáltam, hogy mennyire szép és tiszta minden, mennyire gondoskodnak az emberek a környezetükről. Csilla kötődik a családi házhoz, a szüleihez és a gyárban való munkájához, ez teljesen érthető számomra. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy valóban el fog költözni a faluból.

A film egyik kulcsjelenete egy tizenhét perces, egysnittes falugyűlés. Ez színészileg megpróbáltató volt vagy éppen ellenkezőleg?

A hosszú beállítás színészi kihívása kapcsolatban maradni önmagunkkal, egymással, a jelen pillanattal. Számomra ez a jelen levés volt nehéz, az életben is az.  Megváltozott a figyelmünk, folyton kiskapukat keresünk arra, hogy elhagyjuk az „itt és mostot”. Talán a szem nem, de a kamera tévedhetetlenül rögzíti, amikor elhagyjuk a jelen pillanatot. A vásznat nézve látod, hallod, érzed ezt. Persze nehéz ez, minél többen vagyunk egy jelenetben, annál nehezebb. Mégis nem érzem, hogy különösebben nehéz lett volna számomra ez a jelenet. Nem végeztem nagyszerű munkát benne, azért működik, mert mindenki jelen volt. A hab a tortán az volt, amikor Cristian úgy döntött, hogy az addig visszafogottan reagáló százötven-kétszáz statiszta nyilvánuljon meg szabadon. Ez pedig egy olyan energiakitörést szült, ami mindannyiunkat felébresztett és a jelenbe kényszerített. Nagyon érdekes tapasztalat volt, még most is libabőrös leszek, ha felidézem.

Hogy látod, mennyire van ennek a filmnek társadalmi hatása? Egyáltalán feladata-e a művészetnek „megváltani a világot”?

Nem hiszem, hogy ez kell legyen az ember fejében, amikor filmet akar csinálni.  Optimális esetben a film segíthet a nézőnek egy kicsit magába nézni, kérdéseket feltenni. Vagy hozzájárulhat ahhoz, hogy a néző perspektívát váltson, hiszem, hogy erre emberként folyamatosan szükségünk van. Ha ez megtörténik, akkor az adott alkotás elérte a célját. Ezt a filmet a közönség más-más módokon fogadta. Nyilván különbözőek vagyunk, mindenki a saját szűrőjén keresztül fogja értelmezni azt, amit lát. Ehhez hozzájárul az is, hogy milyen tapasztalatokat szerzett az életben, milyen könyveket olvasott, kiket szeretett. A vetítés utáni közönségtalálkozó az egyik kedvenc részem, valahol nagyon megtisztelő hallani a közönség értelmezését arról, amit csináltunk.

Incze Kata

Incze Kata 2018-ban végzett a kolozsvári Sapientia filmkészítés szakán, mester tanulmányait is ott folytatta. Jelenleg diplomafilmjét készíti, rendezőasszisztensként dolgozik és rendszeresen publikál a Filmtetten is. Szereti a hollywoodi reneszánszt, az amerikai független filmeket és mindent, amiben sokat beszélnek és mégis izgalmas.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com