Interjú

Különös szilveszter – interjú Lengyel Tamással és Törőcsik Franciskával

A BÚÉK kapcsán a film egyik párosával, Törőcsik Franciskával és Lengyel Tamással ültünk le beszélgetni. Szóba jött a színészek magyarországi helyzete, jövőbeli terveik és rengeteg kulisszatitok a film forgatásáról!

Mivel a BÚÉK alapvető vonása az a tény, hogy a Teljesen idegenek remake-je, adja magát a kérdés, hogy mennyire ismerték a színészek az olasz eredetit. Viszont alighogy kiejtem a szavakat, Törőcsik Franciska hatalmas, csodálkozó szemekkel visszakérdez: van eredeti?! Jó néhány kínos pillanat telik el, mire Lengyel Tamás és én Franciska szemvillanásából rájövünk, a színésznő feketeöves szarkazmusból – mire mindnyájunkból kitör a nevetés.

Lengyel Tamás: Pont az előbb említettem egy másik interjúban, hogy Franciska mennyire nem olyan csaj, mint amilyennek látszik: ő egy igazi bohóc! Ezt most én is teljesen megettem… Még egy kör-e-mailt is kaptunk arról, hogy ez egy remake – teljesen megijedtem, azt hittem, nem olvastad!

Törőcsik Franciska: Akkor ezek szerint jól csináltam! Komolyra fordítva a szót: szerintem jó film.

L.T.: Igen. Pont a BÚÉK castingja előtt két héttel csináltam egy self-tape videót, egy stuttgarti workshopra. Mindenfélét be kellett mutatni, többek között azt, hogy mit szeretsz. Én sok minden más mellett filmet nézni szeretek. Próbáltam nem klisékkel megvalósítani, de volt egy részlet, amikor a tévé előtt ülök, amiben a House of Cards egyik jelenete megy. Ekkor elmondtam, hogy az egyik kedvenc filmem a Perfetti Sconosciuti. Merthogy amikor először láttam, teljesen lepadlózott a témája. Nagyon közel állt hozzám ez a film. Majd két hét múlva telefonáltak, hogy behívtak a remake szereplőválogatására. Tehát ismertem és szerettem is a Teljesen idegeneket.

T.F.: Nálam ez kicsit másképp volt. Az mindig veszélyes, hogy ha az embernek beharangoznak egy filmet. És már nagyon sok helyről hallottam, hogy ez és a Lavina című filmek is mennyire jók, de nekem az utóbbi például nem jött be. Úgyhogy féltem, hogy a Teljesen idegenekkel is ugyanez lesz, de hál’ istennek egyáltalán nem. Nagyon tetszett, izgalmas volt és a színészek is nagyszerűen játszottak! A vége viszont nagyon megkavart, nem tudtam örülni neki. Nyilvánvalóan az volt a cél, hogy ellentmondásos legyen, és mindenki számára mást jelentsen. Megmondom őszintén, én nem szerettem, hogy feloldja azt, ami addig történt. Nagyon bírtam, hogy nálunk viszont ez nincs így.

L.T.: Vigyázz, ez spoiler!

Neked is jobban tetszett, hogy ez a vége?

L.T.: Úgy gondolom, hogy az eredetit is úgy forgatták, hogy ezeknek a helyzeteknek tétje legyen. Nem játszottak máshogy a színészek attól, hogy a végén felteszi a kérdést: valóság volt-e vagy olyanok-e ezek a barátságok, mint amilyennek gondolják őket. De mégis azt hiszem, hogy ettől, hogy nálunk nincsen ez a fura visszavonás a végén, nagyobb a tétje a helyzeteknek és döntéseknek. És szerintem az, hogy szilveszter napja van, hitelesíti a sok telefonálgatást. Mert egy átlagos péntek vagy szombat délután annyi telefonhívás nem fut be, mint amennyi az eredetiben van. Emiatt a szilveszter jobb választás a BÚÉK-ban.

Szerintetek hogyan tettétek a filmet magyarosabbá?

L.T.: Nem hívjuk egymást Giorgiónak…(nevet)

T.F.: Szerintem a foglalkozásokkal is. Tehát Olaszországban taxisofőr viszi a drága bio bort, itt pedig mindenki az értelmiségi középosztályban helyezkedik el a foglalkozását tekintve – bár manapság talán a taxisofőrök jobban keresnek, mint mondjuk egy tanár vagy színész, de mindegy. Szóval állnak a viszonyok, nem? A pszichológus, a kémia tanár, akinek nem olyan nagy a fizetése…

L.T.: Aztán az, hogy ez egy nagypolgári lakás – ilyenek vannak mondjuk a 13. kerületben – látni a várost, a Himnusz, Mészáros Béla karaktere az anyjával Hévízre szokott menni… szóval ezekben az apró dolgokban nyilvánulnak meg a magyar vonások.

T.F.: Meg hát nagyon sok olyan utalás van, amit a magyar emberek értenek, akár enyhe, nagyon finom politikai viccek formájában.

L.T.: De szerintem összességében univerzális helyzetek ezek, nagyon nincs mit magyarítani rajtuk. Ennél több talán nincs is, egyáltalán nem erőltetettek a magyar hivatkozások. Mert mondjuk akár jöhetnék én egy dolmányban is, karikás ostorral a kezemben!

Mi jelentette a legnagyobb kihívást a forgatás során?

T.F.: Hogy nem volt ebédszünet! (nevet)

L.T. De ez fontos szempont egyébként. A forgatások mindig a színházi előadásokhoz alkalmazkodnak, a színházban pedig az a szabály, hogy 18-18:30 között be kell érni. A forgatás Fóton volt, úgyhogy számolni kell 40-50 perccel, amíg beérsz a színházba, ez pedig azt jelenti, hogy legkésőbb 17 órakor be kell fejezni a forgatást. Ebből vegyél le 12 órát, az lenne a munkakezdés, 5-kor, azaz akkor már a sminkben kell ülni, jól mondom?

T.F.: A lányoknak 4-4:30-ra kell menniük.

L.T.: Ezt így kell elképzelni. De azért, hogy ne kelljen ennyire korán kezdeni, úgynevezett running lunchunk volt. Vagyis nincsen gyakorlati ebédszünetünk. Ráadásul, mivel ez egy stúdió, ami nagyjából be van világítva, minimálisak csak az átállások. Így kevés a forgatások alatti szünet is, ami a színészeknek viszont hatalmas könnyítés szokott lenni. Lélegzethez jutsz, tudsz magadhoz venni kávét, vizet, vagy akár át tudod nézni a szöveget – itt erre nem volt lehetőség. Tehát mire kiérsz a stúdióból, addigra már szólnak is, hogy mehetsz vissza.

T.F.: Viszont a stúdió ettől függetlenül kényelmes, mert zárt helyen vagyunk, nem kell a hidegben fázni. És a folyamatos munka helyett néha fárasztóbb, ha az embernek órákat kell várnia mondjuk egy sminkbuszban, szóval annak örültem, hogy alig kellett várni.

L.T.: De mivel 17 órakor kell befejezni és 10 órás a munkanap, 7-kor kellett kezdenünk, akkora pedig már készen kellett lennünk sminkben-hajban. Ehhez 6-ra érkeztünk, vagyis fél 6-kor volt a pick-upunk – hajnalban nincs forgalom, így kiértünk fél óra alatt. És este 10-ig játszunk. Tehát a 33 napos forgatás során minden nap fél 6-tól este 10-ig dolgoztunk. A stúdió ráadásul levegőtlen, állandó a félhomály – mert az áll jól a filmnek –, attól meg lemegy az energiaszinted. Tehát ez egy nagyon fárasztó és nehéz forgatás volt.

Ráadásul rengeteg szövegetek is volt.

T.F.: Szerencsére a szöveget a forgatás előtt már nagyjából tudtuk. Volt két hét próba, ami nagyon fontos és egyedülálló, mert nem ez a jellemző: valaki nem is hisz benne, van, amikor az tesz jót a filmnek, ha nincs próba, és ott dőlnek el a dolgok. De Kriszta nagyon precíz, pontos, szereti beosztani a dolgokat. Ki kellett találni például, hogy mikor mit eszünk. Tehát a próba nem csak a szövegtanulás, hanem az egyéb, olyan dolgok miatt is fontos volt, amikre nem lett volna már idő a forgatáson.

Ilyen lehetett például a kameramozgás is? Úgy gondolom, azt nagyon precízen kellett megkoreografálni…

L.T.: Igen, kitalálták előre, mert csomó helyzet kiszámíthatatlan, így nem lehet mindent megkoreografálni. Ráadásul a színházban szokott lenni összpróba – amikor bármi történik, az elejétől a végéig elpróbáljuk a darabot –, és a BÚÉK előtt is tartottunk egy ilyen próbát. Nekem ilyenben még nem volt részem: a sikeres összpróba egészen más biztonságot ad a forgatáson.

Milyen volt egy párt alakítani?

T.F.: Mi nagyon rosszul dolgoztunk együtt, állandóan veszekedtünk… Neeem, tök jó volt! De igazából az egész csapattal jól éreztük magunkat.

Jól kijöttetek egymással?

T.F.: Igen, és ez nagyon ritka, hiszen heten folyamatosan együtt voltunk. Mert mindig van súrlódás, kis rivalizálás az emberek között, ha ennyire össze vannak zárva. Nálunk nem ez volt, inkább pont az ellenkezője: a szünetekben annyit röhögtünk, hogy alig tudtunk koncentrált állapotba kerülni, amikor már el kellett kezdeni a felvételt. Úgyhogy soha rosszabbat.

L.T.: Az ember mindig fényezi a kollégáit, és azt kell mondani, hogy milyen jó a csapat, de tényleg szuper volt! És ami a legfontosabb, hogy tök hasonló szerintem a humorérzékünk. Most persze biztos azt mondanák a többiek, hogy kivéve nekem… (nevet)

T.F.: De ez nem igaz!

L.T.: Úgy lehet visszapumpálni az energiát, újból életet lehelni egy-egy helyzetbe, hogy elkezdünk humorizálni. És ráadásul úgy érzem, hogy nagyon tiszteltük is egymást, a másik munkásságát.

T.F.: És sokat segítettünk is egymásnak. Egyszer sem éreztem úgy, hogy méregettek volna a többiek vagy figyeltük volna egymást, hogy meg tudunk-e ugrani egy-egy helyzetet. Olyan közösséggé tudtunk alakulni, hogy tényleg közös lett az ügy.

Franciska, milyen volt a Veszettek után ismét Goda Krisztával dolgozni?

T.F.: Nagyon jó. Már első alkalommal is nagyon szerettem Krisztával dolgozni. Én az a fajta színész vagyok, aki inkább felveszi még egyszer a jelenetet, mert úgy érzi, tud jobbat. Kriszta is ilyen. Mindig azt éreztem, hogy hasonlóan gondolkodunk arról, mikor lesz jó egy felvétel. Ráadásul az évek alatt jobban megnyíltam a világ felé, itt a társaság is nagyon jó volt, és emiatt mindkettőnkből előbújt a Humor Herold. Tök jó volt, mert sokat tudtunk Krisztával nevetni, vevő volt a humorra.

Tomi, neked viszont a BÚÉK volt az első közös munkád Krisztával…

L.T.: Régen, körülbelül öt-tíz éve egy castingon már találkoztunk. Elég hosszúra sikerült, két órán át instruált – elég impozáns volt. Kriszta nagyon alaposan, részletgazdagon dolgozik, amit én csak üdvözölni tudok. Ez sok esetben elképesztően fárasztó tud lenni, de úgy gondolom, ennek köszönhetően lesz elég alapanyag ahhoz, hogy az átlagosnál sokkal szofisztikáltabb filmet készítsünk.

Mi volt a legemlékezetesebb vagy legviccesebb sztori a forgatásról?

T.F.: Amikor Bélát különültették, nem?

L.T.: Különültették? Nem emlékszem rá…

T.F.: Az a baj, hogy csak vicces sztorik voltak a forgatáson. Nem vagyok az az elröhögős fajta, általában tudok koncentrálni – de itt többször is volt, hogy nem tudtam!

L.T.: De mi volt Bélával?

T.F.: Az egyik jelenetben a kamera csak Mészáros Béla helyére tudott bemenni. Mi egymással szemben ültünk az asztal körül, de Bélát kiültették oldalra, és gyakorlatilag a semmibe beszélt. Abban a jelenetben ő volt a közvetlen partnerem és neki kellett volna válaszolnom, de annyira szürreális volt, ahogy külön ülve a levegőnek magyarázott, hogy legalább háromszor röhögtem szét a felvételt.

L.T.: Ja, igen! (nevet)

T.F.: Ez volt az egyik kedvenc pillanatom, de tudnék még említeni párat. Például volt egy veled kapcsolatos is, Tomi. Életemben legalább négyszázszor mondtam már ki a pszichológus szót sikeresen.

L.T.: De folyamatosan azzal szívattam szegényt, hogy az nem pszichológus, hanem szichológus. És annyiszor mondtam, hogy…

T.F.: …végül rágörcsöltem. Szerintem még a baki parádéban is benne lesz, ahogy küzdök már-már tikkelve, hogy ki tudjam mondani rendesen a pszichológus szót.

L.T.: Én arra emlékszem, hogy az utolsó jelenet felvétele előtt részleges bokaszalag-szakadásom lett.

Jézusom, azt hogy csináltad?

L.T.: Ez hétkor volt, és tizenegyre mentem volna forgatni. Előtte pont a sebész-traumatológus barátommal vacsoráztam volna, hívtam, hogy nem tudok lábra állni, merthogy a Nyugatinál rosszul léptem, kibicsaklott a lábam. Ő meg teljesen hidegvérrel kezelte, és azt mondta, hogy menjek el taxival az étterembe. Ott megvizsgálta, és mivel csak dagadt volt, és nem kék  – azaz nem tört el –, úgy döntöttük, még megesszük a már megrendelt vacsorát. De előtte még közölte, hogy szalagszakadásom van, úgyhogy fel kéne hívni a produkciót. Ők megkérdezték, hogy megyek-e orvoshoz, mire én azt feleltem, hogy itt van velem szemben, vacsora után megyünk a kórházba. Úgyhogy nekem ez maradt meg a leginkább.

Meg az, hogy július vége volt, negyven fok, és egyszer csak havat csináltak az utcán. Nagyon durva volt! Megérkeztek a szakemberek rongyokkal és vegyszerekkel felszerelkezve, felöntötték az utcát valamilyen keverékkel, és a végén úgy nézett ki, mint az igazi.

Felolvasnátok az utolsó elküldött üzeneteteket?

L.T.: „Maximum hat hónapra bérelhető, felhívtam, pedig ez nekem nagyon tetszik.” Ebből ki is derül minden.

T.F.: Én Krisztának küldtem, hogy hol van a MAFILM-ben a sminkes.

Elég elfoglalt emberek vagytok – filmben, színházban, sorozatban játszotok – melyiket szeretitek jobban? Tudtok egyáltalán választani?

T.F.: Nekem az Utas és Holdvilág az egyik szívügyem. Sajnos alig tudjuk játszani, pedig egy hatórás előadásról van szó, ami rendkívüli módon visszaadja az eredeti regény világát, és még humora is van, ami nagyon fontos számomra. Aztán most egy monodrámára is készülök, de arról nem árulhatok el annál többet, hogy nagyon jó lesz!

L.T.:  Én bár január 16-án kezdek a Centrál Színházban próbálni egy darabot, elég nehezen viselem az első három hetet a színházban. A próbafolyamat során ezt a tesze-tosza kóválygást, a barátkozást a szöveggel… Engem a színészetben az érdekel, amikor az ember már tudja a szöveget, a helyzetet, és már lehet azt tettetni, hogy én nem én vagyok. És miután az utóbbi időben inkább a film ad arra lehetőséget, hogy ezt újra és újra megélhessem, ezért hozzám mostanában a filmezés áll közelebb. Ezen felül pedig azt remélem, hogy az ilyen filmek, mint a BÚÉK és a különböző sorozatok által megnyert ismertséget fel tudom majd használni jó ügyek – például a Bátor Tábor – érdekében.

Korábban szó volt róla, hogy itthon a színészeknél talán még a taxisok is többet keresnek. Viccet félretéve, mit gondoltok a magyar színészi életről? Szeretnétek külföldön (is) dolgozni?

T.F.: Én igen. Jó lenne külföldi projektekben is részt venni, bár erre egyelőre nem igazán van időm. Ez egyrészt kifogás, másrészt meg szerencsére sok minden van itthon. Viszont nagyon szeretnék külföldön dolgozni, mert azt érzem, hogy ott jobban megbecsülik a színészeket. Most nyilván a nyugati országokra gondolok, bár az is lehet, hogy még Bollywoodban is jobban méltányolják őket, mint itt. Szóval ott jobban ki van találva a szabályrendszer, van szakszervezet, tehát nem tehetnek meg akármit a színészekkel. Meg az amerikai forgatókönyvek és úgy általában a filmvilág nagyon erős. Úgyhogy ez engem nagyon érdekel, szeretnék minél változatosabb és különlegesebb kalandokba, kihívásokba keveredni.

L.T.: Persze minden színész vágyik arra – és aki azt mondja, hogy nem, az szerintem nem mond igazat –, hogy kipróbálja magát egy giga költségvetésű forgatáson. De a magyar színészi élet egyébként is kiszámíthatatlan, és mindig az éppen aktuális viszonyoktól függ, hogy holnap lesz-e munkája az embernek. Nemrég egy kollégám a Facebookon kért segítséget, mert jó ideje nem volt megbízása. Ez remekül jellemzi szerintem a szakmát. Tehát az, hogy itt szelfizünk a BÚÉK plakátja előtt, a holnapra nézve semmi garanciát nem jelent.

 

 

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.