Lengyel Filmtavasz 2016: Amíg élek, tervezek – interjú Krzysztof Zanussival

Alig pár órát töltött a világhírű lengyel rendező, Krzysztof Zanussi Budapesten, az interjú másnapján hajnalban utazott tovább Berlinbe. A 76 éves rendező nem bánja, hogy ilyen zsúfolt az élete – azt mondja, ő választotta ezt, és ki kell használnia, hogy egészséges. Amíg itt volt, megnyitotta egykori rendezőtársa és barátja, Krzysztof Kieślowski fotókiállítását és részt vett Pörös Géza róla szóló monográfiájának, a Krzysztof Zanussi világának a bemutatóján, miközben 2005-ös filmje, a Persona Non Grata is szerepelt az idei Lengyel Filmtavasz programjában. A sűrű délutánba szerencsére belefért egy interjú is.

Egyetlen dologról ne kérdezzen: erről a könyvről, mivel még nem olvastam!

Egy kérdésem lenne a könyvről, de nem a tartalmáról.

Teljesen védtelen vagyok.

Milyen érzés, hogy könyvet írtak Önről, egy élő és alkotó művészről?

Nagyon zavarba ejtő! Nagyon zavarba ejtő, és egy kicsit kínos is. Helyesebb, ha akkor írnak valakiről könyvet, amikor már meghalt, bár ezt még nem tapasztaltam meg. De természetesen nagyon hízelgő, és nagyon boldog vagyok, mert a könyv gyönyörű, és nagy lehetőség a magyar fiataloknak, hogy megismerjenek engem. Remélem, hogy sikerül lefordíttatnom magyarról lengyelre is. Így lennék a legboldogabb.

Írtak Önről lengyel könyveket is?

Igen, írtak jó néhányat. Készült egy francia könyv is rólam. Viszont ezt a könyvet egy régi barátom, Pörös Géza írta, ezért nagyon örülök neki. Pár perce kaptam meg, szóval most még csak a képeket nézegetem, a képanyag alapján próbálok tájékozódni róla.

Úgy hallottam, nem igazán szereti a tolmácsokat. Ezután láttam A nyugodt Nap éve című filmjét…

…Ó, igen, A nyugodt Nap éve, ami viccet csinál a tolmácsolásból. Nos, igen, vannak helyzetek, amikor szükség van tolmácsokra. De néha a benyomások fontosabbak, mint a fordítás. Maga a jelenség, a kommunikáció egésze – akkor is, ha nem verbális – néha igazabb.

Legtöbbször maga írja a forgatókönyveit. Jobban szeret így dolgozni? Könnyebb?

Itt nem arról van szó, hogy könnyebb-e, hanem hogy hogyan fogom fel a hivatásomat. Olyan történeteket próbálok mesélni, amelyek közel állnak a szívemhez. Így az a legtermészetesebb, ha én írom le őket.

Gyakran ír kellemetlen dolgokról.

Nem feltétlenül kellemetlenek ezek… olyasmiről írok, aminek valami köze van hozzám, az életemhez, amit megtapasztaltam. Kitalált dolgokról nem írok.

Könnyebb filmeket csinálni a rendszerváltás után?

Nem lehet összehasonlítani a két korszakot, mivel teljesen különböznek egymástól. Egyfelől könnyebb, mivel nincs cenzúra. De más tekintetben nehezebb, mert hatalmas a nyomás rajtunk a nagyközönség felől. Pedig nem attól függ, hogy egy film jó-e, hogy eléri-e a tömegeket. A filmek közönség nélkül is jók.

Ennek ellenére a témái nem változtak sokat.

Valóban nem. Mivel én sem változtam sokat.

Gyakran dolgozik ugyanazokkal a színészekkel. Mit jelentenek Önnek? Főként Maja Komorowska?

Minden színész olyan, mint egy-egy festék. Nem festheted meg a tengert vagy az eget, ha nincs nálad kék. Azért van szükségem egy-egy színészre, hogy különböző alkotóelemeket adjanak a művemhez, és kifejezzék, amit szeretnék.

Tehát valahol összekötik a filmjeit?

Nem igazán, mert igyekszem különböző feladatokat, különböző szerepeket adni nekik. Nem mindig ugyanazt játsszák. Filmről filmre különböznek – de az igaz, hogy ugyanazt a gárdát használom.

Pedig én úgy érzetem, Maja Komorowska a legtöbbször ugyanolyan bolondos nőt játszik.

Nem, nem bolondosat. Talán egy kicsit neurotikusat, de nem bolondosat. De rajta kívül is vannak visszatérő színészeim, például Zbigniew Zapasiewicz, Leslie Caron, Scott Wilson, Mathieu Carrière… több országból vannak olyan színészeim, akiket egynél több filmemben szerepeltettem. Csak néha nem tudtam elérni őket.

A könyv megjelenése mellett a látogatásának a másik oka, hogy egy fotókiállítást fog megnyitni itt, a Lengyel Intézetben.

Igen, nagyon boldog vagyok, hogy felkértek erre, mivel ez a kiállítás egykori jó barátomé, Krzysztof Kieślowskié. Nagyon hiányzik.

Milyen kapcsolatban álltak?

Közeli barátok voltunk a filmiskola óta, aztán a helyettesem lett, amikor a produkciós irodát vezettem. Szoros volt az együttműködésünk, de barátok is voltunk, ami ritkaság ebben a szakmában. Ahogy a karmesterek sem barátkoznak egymással, mi sem. A karmesterek sosem vezényelnek együtt. Mi sem rendezünk együtt, így ritkán kerülünk közel egymáshoz. De Kieslowśkival sikerült.

Ön is fotózik?

Ó, igen. Másképpen, mint ő, de látja, itt is van a fényképezőgépem.

Tehát úgy, mint egy turista? Vagy ennél többről van szó?

Nem csak úgy, mint egy turista. Próbálok nem amatőr fotókat csinálni. Tehát ha fotózom, akkor annak az emlékeztetés a célja, nem pedig a nyilvánosság. Egy albumba rakom őket, ami egyre növekszik. Szeretném megőrizni az emlékeimet, hiszen olyan gyorsan telik az idő.

Másfél éve az Európa Pontban hallottam az előadását, ahol Európáról, az európaiságról beszélt beszélt. Változott azóta a véleménye? Elsősorban a migrációs válság új tényezőjére gondolok…

Nem hiszem, hogy a migrációs válság igazi válság. Migrációs problémáról van szó. Ez a probléma pedig egy sokkal általánosabb problémának a része: a gazdagok és a szegények ellentétének. Hogyan élhetnek egymás mellett? A világ gazdagabbik fele rengeteget áldoz a szegényekre, de ennek megvannak határai is. A szegények viszont mindent akarnak. A válság tehát általános. Szembe kell néznünk vele, mert ez az ellentét létezik és létezni is fog. Nem lehetséges a szegény országokat rövid idő alatt gazdaggá tenni. A kérdés az, hogy hogyan védhetjük meg a gazdagságunkat?

És van megoldás?

Nem vagyok politikus, a politikusoknak kell keresni a megoldást. De van esélyünk, ha korlátozzuk magunkat, a növekedésünket – ennek ökológiai okai is lennének –, és az adakozásunkat. Valamennyit adnunk kell, de nem szabad mindent. A saját jogosultságainknak is meg kell maradniuk. A lényeg az egyensúly.

A művészetnek kell foglalkoznia ezzel a kérdéssel?

Napjainkban nem igazán. Készülnek filmek a bevándorlókról, de többségük nagyon banális. Sok ilyet láttam. Szánalomból születnek, nem az igazi értelmezés a céljuk, nem a megértés vágya hajtja őket. De engem nem zavarnak, hadd gondolkozzanak ezen az emberek.

Ön tervez új filmet?

Igen, természetesen. Amíg csak élek! Az új filmem címe Éter lesz, mint az altatás kelléke. Valószínűleg koprodukcióban fog készülni, lehet, hogy magyar koprodukcióban – már tárgyaltam erről Sipos Gábor producerrel. A film a Monarchia idején játszódik egy erődben. Lesznek benne történelmi utalások, de sokkal fontosabb, hogy ez egy Faust-történet. Az ősi mítoszhoz térek vissza, amelyben valaki eladja a lelkét egy bizonyos cél érdekében.

Tehát hasonló lesz a Védőszínek című filmjéhez? Abban is megjelent a Faust-motívum.

Ó, igen, de ez teljesen más lesz: más lesz a stílusa és az alaphelyzete is.

Amíg megittuk a teánkat, Zanussi magyarokat megszégyenítő történelmi műveltségről tett tanúbizonyságot: beszélgettünk Andrássyról és Mindszentyről. Ekkorra megfordultak a szerepek, most ő kérdezgetett engem – és bizony nem minden kérdésére tudtam válaszolni.