Interjú

Megvan már a 8 művészfilmesünk, készíts közönségfilmet! – interjú Schwechtje Mihállyal

Schwechtje Mihaly

Schwechtje Mihály első nagyjátékfilmje, a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod 🙂 rögös úton készült el, de azóta bebizonyosodott, hogy megérte. Interjúnkban – amit kivételesen, de annál stílszerűbben Skype-on készítettünk – beszélgettünk az idáig tartó útról és arról, milyen érzés tinédzserekkel forgatni. Szóba került a hazai filmfinanszírozás helyzete is, amiből kiderül, miért pályázik a rendező egyre inkább külföldön az újabb filmtervekre.

Viszonylag régóta tudunk már rólad, én például 2007-ben láttam Az alma című kisfilmedet. Mi történt több mint egy évtized alatt, amire elkészült az első nagyjátékfilm?

Noha film csak most lett, a filmterv már régi. 2011-ben kaptam diplomát, de az egyetem befejezése és a diploma megszerzése között Hollandiában voltam Binger, ott fejlesztettem az első játékfilmtervet. De pont ebben az időben dőlt össze a magyar filmfinanszírozási rendszer, s még nem állt fel a Filmalap sem. Amint lehetett, beadtuk a pályázatot, de elutasították. Furcsa fintor, hogy aznap jött meg az értesítés, hogy a hollandiai filmtervet beválogatták a Sundance 12 legjobb terve közé. Fellebbezéssel ugyan mentünk még egy kört, de megint kiszórták. Ebből kellett felállnom, és amikor ez sikerült, akkor kezdtem el foglalkozni azzal, amit te is láttál. Erre sem kaptam állami támogatást. Itt már azt mondtam, lesz, ami lesz, ezt a filmet akkor is megcsinálom. Éveim voltak benne, már csak a filmtervben és a forgatókönyvben, ami alatt meg is szerettem a történetet.

Az Inkubátorral azért végül befutott, még ha végül nem is a Filmalap pénzén.

Igen, az volt a szerencsém, hogy két producer, Pusztai Ferenc és Petrányi Viki melléállt. Két évvel ezelőtt forgattunk, azelőtt két évet írtunk, szóval összesen négy év van benne.

Az elmúlt években a kisfilmeken kívül rendeztél egy szálat a Terápia című sorozat befejező évadában, Schell Judit történetét. Hogyan kerültél ide, és milyen tapasztalataid voltak?

Ez nekem is egy terápia volt. Az egyetem akolmelege után, ahol figyelnek ránk, és ahol azt érezzük, tehetségesek vagyunk, kikerülünk a piacra, ahol gyakran kiderül: arra a fajta szerzői látásmódra, ami rendezőként megkülönböztet másoktól, a döntéshozók szerint nincs érdeklődés. Nekem is többször megmondták: „Megvan már a 8 művészfilmesünk, csinálj inkább közönségfilmet, vagy nem lesz filmed.” Most már a harmadik osztályt tanítom az egyetemen, és ugyanezt a keserűséget látom a már végzetteken is. Ebből az állapotból emelt ki egy kicsit az HBO hívása. Nem volt azért minden előzmény nélkül, mert a 3. évad casting directoraként ismertek a tévécsatornánál. Többek között engem is behívtak rendező keresése közben, és végül engem választottak.

Készülve az interjúra újranéztem Porcukor című diplomafilmedet. Látok némi hasonlóságot a két főszereplő fiú között. Volt ebben valami?

Egyáltalán nem. Más volt a gyújtópontja is a kettőnek. Azt egy teljesen személyes élményből találtam ki, és pont akkor, amikor kinn voltam Hollandiában. Mindenkivel Skype-on tartottam a kapcsolatot. Akkor az történt, valaki azt mondta, hogy mindjárt jön – bekapcsolva hagyta a kameráját, eltelt háromnegyed óra, és nem jött. És én csak néztem az üres szobát. Arra gondoltam, hogy nem történt-e valami baja, nem csúszott-e el a fürdőszobában, és verte-e be a fejét vagy valami hasonló. És aztán visszajött, és kiderült, hogy csak megfeledkezett rólam… És ebből a személyes élményből találtam ki azt a filmet.

Aztán persze hogy végül hogy állt össze, és miért pont ez a történet, az már nehezebben megfejthető, mert ezeknek mindig van egy csomó tudatalatti rétege, amiket nehéz megfejteni, de ebből a valós esetből indult ki.

Itt meg nyilván a tinifilm volt a kulcsszó.

Érdekelt, hogy valami mintha más lenne, mint a mi tinédzserkorunkban volt, közben vannak bizonyos dolgok, amik ugyanolyanok. Egy része – testi érés, felnőtté válás vagy a hierarchiában való elhelyezkedés – ugyanaz. Főleg egy gimnáziumban be tud betonozódni, hogy kinek milyen szerep jut, ezek szerintem ugyanolyanok nagyon régóta.

Ami viszont más, és van benne valami 21. századi probléma: hogy a kommunikáció az okosvilág miatt egészen megváltozott. Régen hazamentem a gimnáziumból délután, elköszöntem az osztálytársaktól, és ha nem beszéltük meg, hogy találkozunk, akkor nem találkoztunk reggelig. Ma ez már egészen más. Ők a telefonjukkal hazaviszik a barátaikat a zsebükben, meg az ellenségeiket is. Nem csak arról van szó, mint amikor nekem először telefonom lett, hogy lehet sms-t kapni, hanem több platformon tudnak érkezni hozzájuk az üzenetek, az Instagramtól az askfm-ig.

Elmentem interjúkat készíteni tinédzserekkel, és ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy az internetes zaklatás súlyosabb probléma, mint gondoltam. Persze nem akkor találkoztam vele először, de olyan sok gyereknél volt ilyen vagy olyan sztori, hogy azt éreztem, ezt érdemes végiggondolni, hogy talán itt van a fő motívum.

És vonzó volt benne nekem még, hogy egyébként is úgy gondolom, a tinédzserek a trenddiktálók. Ami az ő világukban divatossá válik, mindig az a valódi újdonság. Ezekben az eszközökben vagy a ruházatban megfigyelhető. Éppen ezért ők valahogy mindig nagyon erőteljesen adnak egy képet arról a világról, amiben élünk. A történet alkalmasnak tűnhet arra, hogy valamilyen látleletet adjon a korról, amiben vagyunk. Ők a következő generáció. Közülük fog kikerülni majd a miniszterelnöktől kezdve az iskolaigazgatón át a bankrablóig, és ezért érdekes, miken küzdik keresztül magukat.

Szégyen a szívedben – Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂

Forgatás közben érezted azt, hogy ez hat rájuk, amiről szó van, amiről beszéltek vagy amit eljátszotok?

Ők nem hivatásos színészek, de van mindegyikőjüknek színjátszós múltja. Két híres dráma tagozatos iskolából jöttek szereplők: a pesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumból és a debreceni Ady Endre Gimnáziumból. A Cintiát játszó Csúcs Olivia pedig a Pesti Magyar Színház színiakadémiájára járt. Tehát azért van valamennyi előképzettségük, s ők több éven keresztül improvizációt is gyakorolnak. De filmes múltjuk nem igazán van.

Hogy mennyire hatott rájuk? Hát szerintem olyan értelemben nem, hogy ők mindig az adott jelenetbe próbáltak belebújni. Persze a főszereplőknek – Péter, Eszter és Beni – van egy érzelmi, fejlődési íve, valahonnan eljutnak valahová. Nekik azért a karakterbe alaposabban bele kellett bújniuk.

Az ilyen tinifilmek, tinisorozatok itthon azért sokszor sikerültek rosszul. Szerintem volt egy ilyen közérdeklődés, hogy sikerül-e vajon átlépni ezt az árnyékot magyar filmnek. Hogy legyen egy olyan tinifilm, ami tényleg kitehető az asztalra. Nem volt bennetek ilyen aggály?

Az eddigieknek teljesen más az alapállása. Azok a filmek szórakoztatóipari munkák, bizonyos amerikai sémákat akartak másolni így vagy úgy, abból a célból, hogy minél több pénzt keressenek vele. Azoknak a filmeknek eleve már a példaképeik is olyanok, mint a Hangyák a gatyában, ami egy tipizálása a kamaszkornak. Az én filmem pedig egy szerzői film, egészen más az alkotói szándék. Szerintem a művész feladata, hogy valamilyen látleletet adjon a saját koráról. Ez nyilván nem felel meg ezeknek a szórakoztatóipari, kereskedelmi szempontoknak. Szerettem volna valami olyat csinálni, amiről azt gondolom, hogy igaz manapság. És ez szerintem más, mint az a típusú film, ami azért hív be a moziba, hogy most egy kicsit kapcsolódj ki. Érezd jól magad, ízleld a kólát és a popcornt, tátsd a szádat és pihenj!

MÉG 1 nap

Holnaptól a mozikban. Vetítési időpontokat hamarosan megírjuk nektek, hogy könnyebb legyen kiigazodni a moziműsorok sudokujában.

Közzétette: RLSM – Remélem legközelebb sikerül meghalnod – Schwechtje Mihály filmje – 2018. szeptember 12., szerda

Munka közben célod volt, hogy ezt a fiatalok nézzék meg? Hogy lássák, hogy nem csak ők küzdenek hasonló dolgokkal?

Igen, azt szerettem volna, hogy annak a korosztálynak, akikről szól, hiteles film legyen. Azt mondja, ismerősek a helyzetek, a mondatok, a szavak, hasonlóképpen beszélünk, viselkedünk, ilyesmik vagyunk! De ez nem egy ifjúsági film, ennek a közönsége azért nem merül ki a tinédzserekben, mert szerintem a művészmozik közönsége és azok, akik hajlandóságot éreznek magukban arra, hogy elmenjenek magyar filmre, mind a mi nézőink. S ez a film nincsen „lebutítva” semmilyen szintre, ez egy felnőtteknek is szóló film tinédzserekről. Meg tinédzsereknek is szóló film önmagukról.

Éreztél amúgy generációs különbséget a forgatáson? Volt olyan, hogy azt gondoltad, így viselkednek ma a tinédzserek, közben ők meg azt mondták, nagyon nem? Mennyire hagytad, hogy a saját nyelvüket használják?

Ebben az értelemben teljesen alkotótársnak tekintettem őket. Megírtam egy forgatókönyvet az első mondattól az utolsóig, ezután mégis engedtem őket kellő mértékben elrugaszkodni az írott szövegtől. Ebből a szempontból pont a Porcukor volt egy nagyon jó iskola, erre ott voltam először igazán képes, mert olyan jó színészekkel dolgoztam együtt – Trokán Nóra, Polgár Csaba, Földes Eszter –, akik jó improvizációs készséggel rendelkeznek. Ezzel pedig sok helyen jobb lett a végeredmény, mint ami le volt írva a forgatókönyvben. Ennél a nagyjátékfilmnél is azt mondtam a szereplőknek, nyugodtan fogalmazzák meg saját szavaikkal, vagy szóljanak, ha máshogy mondanák. Volt, hogy a szereplő hozott egy jobb verziót, és azt hagytuk benne, de olyan is megesett, hogy én ragaszkodtam az eredetihez, mert úgy éreztem, attól lesz jobb a film. És olykor csak a szituációt határoztam meg, majd hagytam, hogy elengedjék a fantáziájukat. Ilyen azért nem volt sok. Például az a jelenet, amikor Beni és Eszter nézegetik a kutyákat a telefonon az iskolában. Hárman Beni barátjával mindenféle kutyaneveket találnak ki, amivel cukkolják Esztert. Ott engedtem, hogy kicsit szabadabban adják meg a jelenet kereteit.

Noha mindig igyekszem tökéletesíteni a forgatókönyvet, és átmenni rajta kétezerszer, figyelek arra, hogy ne legyen belőle dogma, hanem magán a forgatáson is alakulhasson. Nem akarom a forgatókönyv befejezésével lezárni a művészeti alkotást, hiszen csak most jön maga a lényeg. Szeretem azt mondani, hogy a forgatókönyvírás a film teljes elkészültével, de minimum a vágás befejezésével ér véget.

Nyilván ez az egész egyetlen hosszú folyamat.

Pontosan. Lehetne úgy is nézni az egészre – bár nem teszem –, hogy ha egy pénzosztó grémium elfogadta a forgatókönyvet, akkor az már változtathatatlan. De a forgatás maga nem pusztán a forgatókönyv mechanikus legyártását jelenti, hanem aktív, kreatív munka. A film létrejötte egy alkotófolyamat, nem ipar vagy gyártás. Ennek ellenére Andy Vajna szájából még sosem hallottam a filmművészet vagy a kultúra szót, ő mindig iparnak hívja. Ezzel én mélyen nem értek egyet, különösen, ha megnézzük az európai és a magyar film több mint száz éves hagyományát.

Kicsit úgy hallom, te már úgy tervezel, hogy állami pénz nélkül is legyenek filmjeid.

Legújabb filmtervemmel Nipkow-ösztöndíjat nyertem Berlinben, ami Európában nagy szó. Ennek ellenére a Filmalap ezt a tervet sem támogatta, pedig tudtak az ösztöndíjról. Ez nagyon megnehezíti a megvalósulást, mert más országgal kötött koprodukció esetében szabály, hogy szülőhazámból kell hozni a többségi pénzt, ha magyar filmet szeretnék forgatni magyar nyelven. Tehát láthatod, hogy nem a független filmezésre akarok berendezkedni, folyamatosan pályázom, de a nemzetközi elismerések ellenére sem kapom meg még forgatókönyvírásra sem a lehetőséget. Ami azért furcsa, mert a korábbi hollandiai ösztöndíjprogramban osztálytársam volt az idei Arany Medve-győztes Adina Pintilie és az a Jennifer Kent is, akinek ausztrál filmje idén Velencében nyert díjat. Nem állítom, hogy az én filmjeim is eljutnának ilyen szintekre, csak azt mondom, hogy az ottani döntéshozók annyira mégsem lehettek hülyék, amikor összeválogatták ezt az osztályt.

Mindezek mellett a független lét itthon nagyon nehéz. Ez az elmúlt két év nagyon sok szívesség kérésével telt, sokszor nagyon nehéz megmagyarázni embereknek, hogy miért is segítsenek nekem vagy miért dolgozzanak áron alul vagy ingyen. Az mégis jó érzés, hogy sokan segítettek. Ezek a szívességcsomagok egy idő után persze kifogynak.

Idén leszek 40 éves. Ebből az évtizedből nagyon sokat elvittek a fentebb beszéltek: hogy bedőlt a hazai pénzosztórendszer, vagy hogy az új rendszer a forgatókönyveim elutasításával akadályozta az elindulásomat a nagyjátékfilmrendezői pályán. Az nem lehet, hogy a következő évtizedben is csak egy egészestés filmet tudjak leforgatni ilyen akadályok miatt. Ezért, ha továbbra sem kapnék állami támogatást, valamilyen módon meg kell találjam a megvalósítás lehetőségeit másként.

***

Helyreigazítás! Jelen interjú eredetileg véletlenül az interjúalany átnézése előtti verzióban került ki. A kívánt javításokat időközben átvittük, minden érintett szíves elnézését kérjük.

Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..