Interjú

Minden szerep jutalomjáték – interjú Brian Coxszal, a skót színészóriással

Forgatott Woody Allennel, szerepelt a Trójában, a Bourne-filmekben, a Rettenthetetlenben, leszúrta a színpadon John Gielgudot, és láthattuk még nagyon sok kisebb-nagyobb szerepben. Brian Cox azonban sokkal inkább a skóciai gyökerekről beszélt, szavai mögött megelevenedett valami innen már alig látott klasszikus színészmesterség. 


Hirdetés

A skót színészlegenda 70 évesen is évente több filmben szerepel, rengeteget utazik. A Jutalomjáték című film főszerepében egy öreg, beteg, házsártos színészlegendát játszik, aki különös kapcsolatba kerül fiatal ápolónőjével. A díszpremierre Budapestre érkezett, ahol interjút adott a Filmtekercs.hu-nak.

Tudtommal nem volt művész a családban Ön előtt. Mit szóltak a szülei, hogy színésznek áll?

Valóban így van, első generációs színész vagyok. Öten vagyunk testvérek, én vagyok a legkisebb, valójában egyke. Nagy korkülönbség van a testvéreim és én köztem. Elválasztott minket korban a világháború is. Apám jó hatással volt rám gyerekkoromban, de sajnos elég korán, 8 éves koromban meghalt. Ez nagy trauma volt nekem, és a következő években azt vettem észre, hogy őt, és egyáltalán a felmenőimet keresem magamban. Azon kutakodom, ki vagyok én valójában. Ez minden művész sajátja minden korban, engem erre némileg rávezetett a sors. A másik emlék is apámhoz köt. Kisgyerekként sokat énekeltem, és egyik szilveszter este, mint egy kórus, kiálltunk az ablakba. Ez volt az első színpadom. Apám tett erre a színpadra, és a mai napig bennem van, hogy engem figyelnek azok, akiknek énekelek. Bárhol lépek fel, ez az érzés a mai napig megvan bennem.

Nem is akart más lenni?

Nem nagyon emlékszem semmi másra. Mivel apám korai halála mellett anyám depresszióban szenvedett, és pszichiátriai kezelésben részesült, a nálam jóval idősebb nővéreim neveltek, nagyon sok mindenben magam ura voltam. Nem volt sok sikerélményem az iskolában, de volt egy-két tanárom, aki látott bennem valamit. Az egyik mondta, volna egy kis munka a helyi színházban. Az elődöm elment egy drámaiskolába, és én végeztem némely feladatot: engem küldtek el a bankba ügyet intézni, én mostam fel a színpadot reggelente.

De bent voltam a színházban! Annyi probléma és elhagyatottság mellett hamar ez lett az otthonom. Ráadásul az első pillanattól kezdve, ahogy beléptem, mindenki emberként kezelt, mindenki egyenlőnek tekintett saját magával és a többiekkel. Mi, skótok úgy mondjuk: mind Jock Tamson gyermekei vagyunk. Minálunk ő amolyan alteregója Istennek. Így már igaz mindenféle nemzet esetében. Lehetünk oroszok, magyarok, skótok, írek, bármi.

Akár a színház vagy a filmművészet. Végső soron az is nemzetközi.

Pontosan. Ez az alapvető működése a színháznak. Gyakran játszottam és játszom más nemzetből érkezőkkel, és valahogy mindig ezt érzem. Nem a szavak, nem a nyelv különbözősége a fontos, hanem az az érzés, amit megtapasztalunk a színpadon. Az mindenkinek ugyanaz.

briancox2

Többet beszél színpadról, pedig bőven van miről a filmek vonatkozásában. Az IMDb több mint 200 rekordot tartalmaz. Munkamániásnak tűnik.

Abszolút mértékben. A munkám az életem, és az életem a munkám. Persze nehéz dolog ez, ha a gyerekek nem látnak; néha bejelentkezem Skype-on valamelyik országból, ne aggódjatok, élek még. 70 éves vagyok, de talán ez az idei az eddigi legsűrűbb évem. Áldottnak és szerencsésnek érzem magam, hogy az egészségem ezt még megengedi.

Azt már tudjuk, hogy kezdődött a színház. Mik az első filmes emlékei?

Nekem éppen inkább a film a szenvedélyem. Két hónappal azelőtt voltam először színházban, hogy elkezdtem ott dolgozni. Egészen addig csak moziba jártam, néha szó szerint összekéregettem a pénzt jegyre. Szülővárosomban, Dundee-ben 21 mozi volt gyerekkoromban. A lakásunk melletti utcában egymás után jött a templom, a könyvtár, és volt mellette két mozi. Minden lényeges egy helyen volt. Az ’50-es években itt is két játékfilmet adtak egy jegyért. Esténként két vetítés összesen négy filmet jelentett, amit három naponta cseréltek. 8 filmet néztünk egy héten. Maga volt a mennyország.

Nekem brit színésznek, ez volt a kulturális gyökér. Innen indulhatott minden. Sok filmet csináltunk, de sosem ipar volt, mint Franciaországban vagy még inkább az Egyesült Államokban.

To be, or not to be – Jutalomjáték

Ez a nagy hagyomány azért a színpadon is megvan Nagy-Britanniában. Számos világszerte ismert brit színésszel játszott ön is.

Igen. Szívesen emlékszem vissza, amikor nagyjából 30 évesen John Gielguddal játszottam a Iulius Caesart. Én voltam Brutus, és leszúrtam őt a Capitolium előtt. Csodálatos volt. Vagy például Laurence Olivier, akivel a Lear királyban szerepeltem együtt. Már nagyon idős volt, nekem pedig egy kis szerep jutott, de nagy élmény volt vele együtt dolgozni. Amikor találkozol ezekkel a nagyszerű színészekkel, akkor jössz rá, ajándék, micsoda ajándék, amit csinálsz.

Apropó ajándék. Tudja, mi a most bemutatandó film, a The Carer (nyersfordításban az ápoló) hivatalos magyar címe?

Nem tudom.

briancox

Jutalomjáték. Egy ilyen szerep eljátszása, mint Sir Michael Gifford karaktere, lehet jutalomjáték egy olyan sok szerepet megélt színésznek, mint Ön?

Azt hiszem, amit teszek, számomra mindig ajándék. Ahogy az előbb is említettem, mindig megkaptam azt a lehetőséget, hogy jó szerepeket játsszak. És az, hogy játszom, hogy játszhatok, ez az igazi ajándék. Úgy szeretném, hogy amíg lélegzem, játszhassak is. Nem úgy, mint a filmben szegény Michael, aki beteg, Parkinson-kórban szenved. Ebben nagy segítségem egy kollégám és jóbarátom, Billy Connolly, aki Skóciában ismert és közkedvelt komikus, Robin Williams országos barátja volt. Ő is ebben a betegségben szenved, azonban úgy döntött, ezt beépíti színészi játékába. Olyan módon alakította át játékát, hogy betegségének komoly állapotában is eszméletlenül jó tudott lenni. Felhasználja, viccet csinál a betegségéből, s ez nemcsak hogy valóban vicces, de elképesztő bátor cselekedet. Nem akar más lenni, azt mondja, ez vagyok én.

Valami ilyesmi történik Michaellal is a Jutalomjátékban. A film során – Dorottya segítségével – így változik át a dühe abba az életigenlésbe, amit a film végén elhangzott beszédében mond. Így tesz egyfajta vallomást, ars poeticát saját magáról és művészetéről. Ezért volt olyan fontos nekem ez a szerep, kicsit a magam pályájáról is beszélhettem.

Fotó: id. Sergő András

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, felelős szerkesztő. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés