A Sarki Rókánál talán nem is lehetne alkalmasabb hely, ahol találkozhatnánk. Hiszen filmjei alapján Gigor Attila a mindennapiban találja meg azt a közeget, ami összeköti a közönségeset a mitikussal. Új filmje a Kút már a mozikban.
Nyolc évvel ezelőtti beszélgetésünket úgy zártad, hogy van egy filmterved, amiről nem szeretnél beszélni. Ezt a filmet kezdted írni akkor?
Az Az ember, akit nem lőttek le szinopszisa lehetett. Négy évet dolgoztam rajta. Egyelőre nem tudtam megoldani bizonyos dramaturgiai problémákat. Végül elengedtük.
Végleg elengedtétek?
Nyilván az ember nem tudja teljesen elengedni. Persze sokat kellett, sokat kell gondolkoznom rajta. Kicsit félve, de nagy izgalommal várom azt a pillanatot, amikor lesz egy kis időm, energiám és bátorságom kinyitni azt a forgatókönyvet újra. Hátha ennyi év után rájövök, hogy mi a bajom vele. Kilenc vagy tíz draftot írtam belőle, de úgy éreztem, nem tudok átugrani egy bizonyos lécet. Emiatt a film nem úgy működne, ahogy szeretnénk.
A Kúttal mikor kezdtél el foglalkozni?
Viszonylag későn, 2014 elején. Akkor jeleztem a Ferinek (Pusztai Ferenc, a producer), hogy én mégsem az Emberrel… akarok próbálkozni, hanem inkább ezzel. Ez akkor egy egyszerű, olcsó filmtervnek tűnt. Igazából beleszerettem a settingbe és a karakterekbe.
A novella műfaj klasszikus szerkezetét követi a film: kevés szereplő, egyetlen helyszín, egyszerű cselekmény, egymásba ágyazott történetek, csattanó. Van irodalmi alapja a filmnek? Létezik novellaváltozata?
Nincs. Barátaimmal jártam össze. Kis szakmai workshopokat tartottunk. Ott megosztottuk egymással a lehetséges filmterveket. Ott kezdtem el írni teljesen szabálytalanul. Nagyjából húsz oldalakként dobtam be ebbe a közösségbe, Nézték, mint egy sorozatot, véleményezték. Figyeltem a reakcióikat, hogy mire számítanak, én meg próbáltam mindig másfele vinni a cselekményt.
A film általában jó kritikákat kapott, de azért voltak, akik a hibáit hangsúlyozták. Valaki konkrétan azt rótta fel neked, hogy elfelejtkeztél a főszereplőről. A Rossz helyen szálltunk le című kisfilmedben van egy mondat: „Vannak emberek, akik, csak mellékszereplők lehetnek.” Ez köszön vissza a főhős Laci esetében? Vagy ez inkább annak a vágynak köszönhető, hogy mindenképpen meglepetést akarsz okozni?
A film ugyan jó kritikákat kapott, de nem olyan egyértelműen jókat, mint a Nyomozó. A kisfilm és a Kút között valóban létezhet ilyen kapcsolat, bár igazából nekem eszembe sem jutott ez a mondat. Nyugodt szívvel mondhatom azonban, hogy nem a mindenkori csavarkényszer az oka a főszereplővel kapcsolatos problémának. Rögtön az elején tudtam már, hogy mi lesz a vége. Ha valami izgatott ebben a történetben, az pont az életünk mint narratíva, illetve ez a főszereplőváltás. Ezt a filmet mindenképpen így akartam befejezni, olyannyira, hogy ebbe még a Filmalapnál is bele kellett állnom. Igyekeztem megint a közönség- és az úgynevezett művészfilmek közé célozni, de el kell ismernem, eléggé arthouse film lett. Ez azt jelenti, hogy szükségem van a nézőre, hogy ki tudja egészíteni.
Nyolc éve azt mesélted, milyen meghatározó élmény volt számodra a PI élete. Azóta film is készült belőle. Láttad?
Láttam. Annyira jó volt az a könyv, hogy nem tudom, mi értelme a belőle készült filmnek. Gyönyörű szép mese volt a regény, és nem éreztem, hogy a film ehhez bármit is hozzátesz. Sőt, inkább azt éreztem, hogy elvesz az olvasási élményből. Hiszen a könyv annyival többrétűbb, annyira a fejedben történik az egész. A filmben ezzel szemben végtelenül le voltak egyszerűsítve azok a kérdések, amik a mai napig izgatnak. Bár nem gondoltam rá, de valószínűleg nagyon nagy hatással volt rám a könyv is, és nagyban hozzátett ahhoz, hogy a Kút olyan lett, amilyen.
Második nagyjátékfilmed sok szempontból különbözik a Nyomozótól: valóságosabb, feszesebb szerkezetű, és a világa kissé nyomasztóbb. Nyolc év alatt sok minden történhetett veled. Tudod esetleg, a feszesebb szerkezet minek köszönhető?
Nem éreztem szünetnek ezt a nyolc évet. Az a rengeteg idő, amit a Terápiával töltöttem, alapvetően befolyásolta a történetmeséléshez való hozzáállásomat. Letisztult, és alapvető történetmeséléshez vezetett vissza. A letisztultságot a Terápia esetében úgy értem, hogy a szereplők a jelenetekben nagyon keveset árulnak el magukról, a néző részinformációkból rakja össze szereplőket és a történetet is. Ezt követtük a Kútnál is, ami persze elég kockázatos történetmesélés. Minden versnél, zenénél, filmnél, amit szeretek, a lényeg sohasem ott van, hogy mi zajlik a felszínen. Ezt próbáltam kimaxolni a Kútnál.
A címe mikor lett meg a filmednek?A helyszínt hogy találtad meg?
Mindenképpen egy zárt közösséget akartam használni. A benzinkút mint helyszín igazából dramaturgiai szükségszerűség volt. Később utánajártam a kút szimbolikájának. Így találtam rá például a bibliai történetre.
A forgatókönyved lényegében azokon a bizonyos találkozókon született. De mi volt a magja a filmnek, kép, jelenet mondat?
Mindig lenyűgöztek engem a mesék, az alapmítoszok. Abban hiszek, és ezt nagyon régóta így gondolom, hogy (legalábbis, ha csak az európai kultúrkört vesszük alapul) a görögök és a Biblia elmeséltek már mindent. Semmi újat nem tudunk mondani. Mi csak azt csinálhatjuk, hogy ezeket a történeteket lefordítjuk a saját nyelvünkre. Ehhez kapcsolódik az individualitás tombolása, ami értelemszerűen hatalmas magányosságot is hoz. Ez is egy olyan élmény, amit meg akartam festeni ezzel a filmmel. Ahogy iszonyatosan nagyszerűnek és nagyszabásúnak gondoljuk az életünk eseményeit, valójában azonban végtelenül kisstílű, ami történik velünk.
Két történet fonódik össze a filmben, ezek közül számomra a láthatatlan dominált. Van, akinek az csupán egy metafora. Jobban örülnél, ha egyenrangú történetekként kezelnénk őket?
A film végén elhangzó párbeszéd ( – Ilyen nincs, ezeket a sztorikat csak kitalálod, az meg az élet. – Nem olyan nagy különbség.) utal arra, hogyan feslik fel a realitás szövete, ami nem annyira biztos kiindulási pont, mint amilyennek sokszor hisszük. Ez az interjú például nem jelentheti ugyanazt mindkettőnk számára. Ezt az élményt próbáltam megfogni, mert ez engem egyáltalán nem ejt kétségbe, igazából ez az egyetlen dolog, amit el tudok képzelni, hogy reményt adhat.
Most Jankovics Péter, trailerben is látható, tanácstalan puskás hadonászása jutott eszembe. Ilyesmire gondoltál?
Igen. Így akartuk összerakni a szexjelenetet is, ami sok vitára adott okot, az akció jeleneteket is. Ha kezembe adnál egy pisztolyt, hogy védjem meg a barátnőmet és a kutyámat és az édesanyámat, én nem úgy fognám, mint a Bruce Willis. Nem úgy vagyunk hősök a saját történetünkben, ahogy szeretnénk. Miközben mindenki magánmítoszokat gyárt, s a fejében őriz egy történetet arról, hogy honnan jöttünk és hová megyünk. Minden történetben, amit én fogyasztok és szeretek az ember szenvedése az egyszerre maga az abszurd, miközben van valami csodálatos mélysége, ahogy a léttel küzd. Talán efféle egzisztencialista gondolatok is vannak ebben a sztoriban.
A Kút két részre osztható, hiszen egyértelműen van benne egy hirtelen tempóváltás. Hogy döntötted el, hogy hol zárod le a film első szakaszát?
Ezt szeretném ráfogni a karakterekre, hogy ők döntötték el. Én nem akartam lassú filmet készíteni, és őrületbe kergettem a vágó Kis Wandát. Rettenetesen megijedtem attól, hogy ez egy lassú művészfilm lesz, és irtottam mindent a filmből, fel akartam pörgetni, és mindig ő szólt, hogy ezeknek a jeleneteknek ez a ritmusa tetszik vagy nem tetszik. Másfelől persze én magam is időt akartam adni a karaktereknek, hogy ebben a robbanásig feszült helyzetben, amibe kerültek hozzátegyék a maguk kulcsmondatait a történethez. Miközben körvonalazódik egyéni történetük a néző segítségével. Persze a mai napig nem tudom, hogy ez jó döntés volt-e. Én szeretem, ha nézőként magam egészíthetek ki egy karaktert, mert nincs egyértelműen a számba rágva, például, hogy ő jó, ő rossz.
A film második felében egészen nyíltan agresszív jelenetek is vannak. Nyolc éve elképzelhetőek lettek volna ezek, vagy a Trónok harca / Walking Dead / Róma megemelte az ingerküszöböt?
Annyiban mindenképpen figyelembe vettem az ingerküszöb megemelkedését, hogy mindenképpen brutálisabbnak ábrázoltam az erőszakos halált, mint amilyenhez szokva vagyunk. Amihez túlságosan hozzá vagyunk szokva. A videójátékokban elképesztő dolgokat meg lehet tenni a karaktereken keresztül. Nem szerettem volna úgy tenni, hogy a halál, az ölés aktusa valami könnyű dolog lenne. Ezért hoztam a karaktereimet olyan helyzetbe, hogy gyakorlatilag csak háztartási eszközöket tudnak használni ilyen célokra. Azt akartam, hogy a néző ne tudjon odanézni, vagy, hogy összeszoruljon a gyomra.
A filmalappal való közös munka során mennyire volt téma az erőszak?
Egyáltalán nem.
Milyen volt általában az együttműködés?
Számomra nagyon jóleső módon egy párbeszéd folyt. Ők elmondták, hogy miről mit gondolnak. Például határozott kérésük volt, hogy változtassuk meg a film végét. Megpróbáltam, de aztán visszaírtam az egészet úgy, ahogy én akartam. Majd jeleztem nekik, hogy én ezt nem tudom, hiszen pont ezt szeretném megcsinálni. Ezek után kaptunk támogatást a filmre. Tehát nem beleszóltak a filmbe, hanem javaslatokat tettek. Én nagyon üdvözlendő dolognak tartom a forgatókönyvfejlesztést. Annak ellenére, hogy természetesen nem minden filmnél lehetséges. Mit lehetne fejleszteni például a Saul fia esetében? Számomra, hiszen viszonylag klasszikus sztorikat szeretnék elmesélni – talán bonyolultabban – ez mindig nagyon hasznos. Meg kell érteni, hogy nem szabad megsértődni azon, ha leül veled egy szobában hat-hét ember, aki vette a fáradságot arra, hogy elolvassa a könyvet, és különféle változtatásokat javasol. Biztosan lesz ezek közül valami, aminek van értelme. Persze ezek csak vélemények, de ha van a könyvekben egy olyan pont, amin mindenki fennakad, akkor ott biztos olyasmi van a háttérben, amivel valamit kezdened kell.
Az efféle filmek talán legkomolyabb kritikája, hogy a rendező nem ismeri a világot, amelyben játszódik. Elefántcsonttoronyból vizsgálta meg úgy, ahogy, paneleket használ, filmeket másol. A te filmeden nem ez érződik. Hogyan készültél az írásra, a filmre?
Nem igazán volt hova fordulni szakértőhöz. Prostituáltakkal beszélni ebben az ügyben szerintem felesleges lett volna. Én ugyanis nem ezt a fajta prostitúciót próbáltam felfesteni, ami mondjuk a Viktóriából ismerős. Inkább egy társadalmi közérzetet akartam ezzel a filmmel ábrázolni, ahogy én éreztem magam 2015-ben Magyarországon. Ezért a karaktereknél inkább azokból a helyszínekből merített, ahol felnőttem. Kőbánya persze nem volt annyira durva hely, de azért finom sem. Elég sokat jártam börtönben, egy másik munka kapcsán is. Nagyon sok feladatom volt az elmúlt időszakban, ahol azt a nyelvet kellett megtanulnom dialógusban leírni, amit ha tudtam is valaha gyerekkoromban, már elfelejtettem, illetve amelyet az ország jelentősebb százaléka beszél. Egy olyan réteg nyelvét, aki nehezebben tud érvényt szerezni az érdekeinek. Kritikának kaptam, hogy ez Zolinál megbicsaklik, amikor mesél. Eléggé bánom, ha ez így van.
A forgatókönyv írása közben eszedbe jutott-e, milyen színészek játszhatnák a szerepeket?
Abszolút. Jankovics Péter által játszott szerep kapcsán nem csináltunk szereplőválogatást. Lényegében őrá írtam ezt a szerepet. Akkoriban dolgoztam Kurta Nikével a Terápiában, és ő volt a másik, aki nagyon erősen a fejemben volt. Az ő szerepére már tartottunk castingot, mert felmerült, hogy nem biztos, hogy a Kút esetében is jól működne a közös munka, mint a Terápiában.
Mennyit változott a forgatókönyv a forgatás alatt? Rendkívül feszes volt a forgatás, vagy volt helye az improvizációnak is?
Próbáltunk a felvételek előtt. Ott mindenkinek szorgalmaztam, hogy improvizáljon. De mivel 35 mm-es filmre dolgoztunk, ezért a forgatás alatt már nem volt alkalmunk semmiféle improvizációra. Amit bepróbáltunk, azt kellett csinálnunk. Az szerintem nem minősül improvizációnak, hogy én minden egyes színészt arra bátorítok, hogy változtassanak azon, amit én leírtam, mert attól lesz élő a film. Attól lesz élő, hogy valaki bakizik benne, dadog benne, szót téveszt, kicserél egy szót. Élő helyzeteket kell létrehozni.
A nyomozó kapcsán lényegében a krimikről beszélgettünk. A Kút western-e? Miért izgalmas számodra a western?
Nagyon szeretem a western-dramaturgiát, hiszen alapvető meséket mesél újra. Erre A tűzben edzett férfi a jó példa számomra. Látványra ugyan nem sok köze van a westernhez, de a történet szerkezete mégis a westernt idézi. Főhőse egy férfi, aki már mindenen túl van, egyszer mégis talál valamit, amiért érdemes megint élni. Ez egy tiszta formájú világ, melyben a konfliktusok le vannak egyszerűsítve. Ez a világ egyértelműen óriási hatással volt rám. A western számomra a noir kiterjesztése. Érdekes megvizsgálni, mivé váltak a noirban a westernhősök. A megingathatatlan John Wayne után megjelentek azok az alakok, akiktől például az alkoholizmus elválaszthatatlan. Mindenkinek van egy olyan sérülése, ami elidegeníthetetlen attól a gondolkodó léttől, ami jellemez bennünket.
A bemutató komoly sajtóesemény volt. Milyen érzéssel mentél ki a bemutatón a színpadra, látva, hogy a közönség lényegében nyolc évig kitartott melletted?
Mindez nagyon hízelgő, de éppen ezért annál nagyobb a teher, hogy biztos csalódást okozok. Persze vannak azok az elvárások, amiknek nem lehet megfelelni. Sokszor tapasztaltam, hogy minél inkább dicsérnek nekem is egy filmet, annál nagyobb a csalódás, amikor megnézem.
A kritikák nagyrészt dicsérik, a nézők – a bemutatón úgy tűnt – szeretik. Hány néző után lennél elégedett? Foglakoztat-e ez téged?
Én annak örülnék, ha mindenkihez eljutna, akinek ez jelenthet valamit. Nincsenek illúzióim. A Saul fia például elképzelhetetlenül sok díjat kapott, amennyit a világon nem lehet nyerni. Ez 250.000 nézőre volt elég. Ezt egy Dwayne Johnson-akciófilm bármikor lenyomja. A mozinézőszámnak igazán nem így van értelme. Az a fontos, hogy akinek tetszik, az meg tudja nézni.
