Interjú

„Mindig animációt csinálok… még akkor is, ha nem rajzolok” – interjú M. Tóth Gézával

M. Tóth Géza

M. Tóth GézaM. Tóth Géza Yes című kisfilmjében két eltérő társadalmi helyzetű nő találkozik egy alagsori parkolóházban. A hippiszerű anya a gyermekével kéregetni kezd egy jólöltözött, elegáns autót vezető nőtől, aki egész idő alatt tárgyal a headsetjén. A két nő a találkozás során értékeket, helyet, társadalmi helyzetet és szerepet cserél. Az Osvárt Andrea főszereplésével elkészült filmet a Médiatanács a Magyar Média Mecenatúra program Huszárik Zoltán-pályázatán támogatta, és látható volt a Magyar Filmhéten.

M. Tóth Géza Balázs Béla-díjas animációs rendező, producer, a KEDD Animációs Stúdió alapítója és vezetője, egyetemi tanár, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora. Alkotásait több mint 200 nemzetközi filmfesztiválon tekinthették meg a nézők és a szakma képviselői. Filmjei közel 100 fesztiváldíjat nyertek, közülük is kiemelkedik az Amerikai Filmakadémia jelölése a legjobb animációs rövidfilm Oscar-díjára (Maestro, 2007).

A Yes két nőről szól, akik furcsa szerepcserén esnek keresztül. Fontos, hogy nő a főszereplő karakter? Külön a női sors érdekelte?

Alapvetően az ember az embertelenségben témája érdekel. Lényegében mindig azon kapom magam, hogy azon spekulálok, hogy hogyan lehet valamilyen formában erről a témáról beszélni. A női sorsokra, a női karakterekre, magára a női mivoltra nem szociológiai értelemben vagyok kíváncsi. Viszont az eredendő emberség és annak az elvesztése, termékké válása, vagy begyűrése számomra markánsabban kifejezhető egy-egy női karakteren keresztül.

Tehát akár lehetne férfi is a főszereplő?

Persze, lehetne, hiszen elsősorban a döntésekről és a kérdésekre adott válaszainkról szól a film, vagy legalábbis arról akar szólni a szándékaim szerint. Azt akartam kifejezni, hogy folyamatosan kérdések, választási lehetőségek elé vagyunk állítva, és a válaszainknak mindig tétje van.

Hogyan választotta ki Osvárt Andreát a szerepre?

Muhi András producer szervezett egy castingot, és Osvárt Andrea az első próbafelvételen jónak tűnt, ezért rá esett a választás. Azt gondolom, nagyon tudja, hogy hogyan kell a kemény, céltudatos karaktert hozni. A másik karakteren többet kellett dolgoznunk, az kevésbé jött spontánul az ő színészi, mindennapi énjéből.

Miért lett a történetből kisfilm, miért nem animációban gondolkodott?

Én mindig animációt csinálok. Ez a film is animáció. A szónak persze nem a technikai értelmében, vagy nem abban az értelmében, hogy végigrajzolgattam vagy gyurmáztam volna. Az animáció értelmezhető úgy is, mint a képalkotó forma tudatos választásának a szabadsága. Az animáció számomra leginkább ezt a szemléletet, gondolkodásmódot jelenti, amelyet természetesen én onnan nyertem, hogy sok, a szó technikai értelmében vett animációt készítettem, és készítek mostanáig is. De számomra inkább az a fontos, hogy minden történethez, minden filmötlethez, amennyire csak lehet, tudatosan megtaláljak, kialakítsak vagy kifejlesszek egy olyan formarendet, tempót, látványt, fényt, zenét, hosszt, képiséget, amiről úgy érzem, hogy a legjobban együtt tud élni azzal az adott témával. A Yes történetét nem tudtam volna elképzelni gyurmában vagy homokanimációban. Pontosabban, el tudtam volna képzelni, csak azzal az eredménnyel valószínűleg békétlen lettem volna.

Ha csak a Maestro, az Ergo, a Mama vagy jelen esetben a Yes című filmjeit említem, észrevehető, hogy a ritmusnak kiemelt szerepe van a filmjeiben. Miért különösen fontos ez Önnek?

Egyrészt van zenei, zenészi előéletem, sok zenei kapcsolódású filmes és színházi munkát is készítettem. (A magyar operajátszás történetét feldolgozó ismeretterjesztő filmem ugyancsak látható volt a Filmhéten.) Másrészt a kisfilm – szinte már közhelyes analógia – nagyon sok szállal kötődik a dalhoz, a vershez, amelynek lényege a ritmus, a belső zeneiség. A verset ezerféleképpen lehet ritmizálni, nem csak rímmel meg metrummal, hanem sok másféle módon. A kisfilmnél hasonlóképpen lényegi kérdés a jól felépített ritmus, zeneiség.

A film eredeti címe az volt, hogy Adomány.

Igen, sokszor fordul elő velem, hogy munka közben találja meg a film a címét. A Maestrónak például az volt a munkacíme, hogy Konyakmeggy. Amikor ennek a filmnek az Adomány címet adtam, kimondottan koldusosra akartam venni az anya-karaktert, de az menthetetlenül elvitte volna a szociologizálás irányába. Lehet, hogy ezt a csapdát így sem tudtam kikerülni, de akkor aztán végképp beleragadtam volna. Emiatt az életvitelszerűen kéregető karakterből igyekeztem visszavenni, ami lett, az inkább olyan, mintha valami hirtelen ötlettől vezérelt lejmolás lenne. Így a „mit adok, mit kapok?” kérdés sokkal kevésbé volt érdekes, és előtérbe került az, hogy „milyen kérdésre mit válaszolok?”

A film végén arra számítottam volna, hogy egészen mást fog mondani a főszereplő. Ön mit gondol az alternatív befejezésekről?

Talán az működött volna még, hogy nem mond semmit. Igaz, így ki van mondva valamilyen poén. A filmezéssel az a baj, hogy variációkat csinálni nem nagyon lehet. Bár, ha jobban belegondolok, akkor lehet. Például amikor a Maestro már jó néhány fesztivált megjárt, akkor még változtattam a végén. Az eredeti az csak annyi volt, hogy kimegyünk és látjuk az órát, nem maradunk bent a dobozban. Úgy szájbarágósabb vége volt, így viszont még nagyobb feladat hárul a mentális kiegészítő tevékenységre. Lehet, hogy a Yesnél is ki lehetett volna próbálni azt a lehetőséget, hogy jobban ráhagyom a történetet a nézőre.

Bogyó és Babóca - M. Tóth Géza filmjében
Bogyó és Babóca

A Yes és egy másik alkotása a Bogyó és Babóca is támogatást nyert a Magyar Média Mecenatúra program pályázatain. Mit gondol a Médiatanács pályáztatási rendszeréről?

A rendszer átláthatóbb, mint a korábbi pályáztatási szisztéma, ráadásul több pénzből gazdálkodik. Ez jó. De alapvető változást a korábbi rendszerhez képest nem látok. Mások ülnek a kuratóriumokban, mint korábban, de ugyanúgy szinopszisok, forgatókönyvek és pályázók alapján döntenek. Bár néhány filmtervemre én is kaptam támogatást, és ennek örülök, a munkáimmal mindig is sikeresebb voltam, mint a pályázataimmal. Akár animációs vagy kisjátékfilmről, akár gyereksorozatról vagy valamilyen összművészeti produkcióról volt szó, sikerült mindig tisztességesen helytállni, de a pályázataim nagy többségét elutasították. Ez így volt korábban és így van most is. Alapvetően nem is vagyok a pályáztatási rendszer híve. Régi és nyitott kérdés, hogy hogyan lehet a kultúra állami támogatását olyan számszerűsíthető adatokhoz mérni, mint például a fesztiváleredmény vagy a nézőszám. Erre elég sok, viszonylag jól működő módszer van a világban, de ezekkel a hazai pályázati rendszer nem él. Én ezt tudomásul veszem, továbbra is fogok pályázni, és ha lesz olyan filmtervem, amelyet újra támogatásra érdemesnek tartanak, akkor megint igyekszem tisztességes munkát letenni az asztalra.

Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság

Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés