Március végén került a mozikba a Műanyag égbolt, egy száz évvel későbbi, klímakatasztrófa sújtotta Magyarországon játszódó párkapcsolati dráma. A különleges, rotoszkóp animációs technikával, magyar-szlovák koprodukcióban készült egészestés animációs film rendezőivel, Bánóczki Tiborral és Szabó Saroltával a film világpremierje után, a Berlinalén interjúztunk.
A beszélgetés enyhén spoileres.
Hosszú időn át készült a Műanyag égbolt. Hogyan telt számotokra az elmúlt hét-nyolc év?
Bánóczki Tibor: A Műanyag égbolt az első Inkubátor Programtól kapott támogatást 2015-ben. Akkoriban még más volt a program, a pitchre is csak egy szinopszist kellett leadni, nem pedig kész forgatókönyvet. Tehát miután megnyertük a pitchet, egy évet töltöttünk a forgatókönyv megírásával. Ezután egy nagyon kis csapattal, magunk kezdtük el a megvalósítást animatikban [ennek során mozgókép készül a képes forgatókönyvből, elősegítve a tervezést – a szerk.]. Később beszállt a szlovák partner, majd kaptunk egy ígéretet a Filmalaptól, hogy kiemelnék a projektet az Inkubátor keretei közül, csak szeretnék látni, hogyan haladunk. Mire sor került volna a találkozóra, Andy Vajna meghalt, viszont a megalakuló Filmintézet is támogatta az ötletet.
Szabó Sarolta: A hét év során a megszokottól eltérő módon nőtt a büdzsé, ami lehetővé tette, hogy egy magasabb produkciós szintet vihessünk végig az egész filmen.
BT: Viszont ez az első animációs nagyjátékfilmünk, tehát eleve az, hogy megküzdjünk az anyag nagyságával, szétszedjük és összeállítsuk ezt a komplex történetet, azzal járt, hogy a határidők folyton módosultak. Egyébként animációs filmnél nem szokatlan, hogy öt-hét évig tartson egy projekt, csak általában úgy néz ki a folyamat, hogy öt évig gyűjtik a pénzt, két évig forgatnak. Nálunk viszont ez az egész párhuzamosan alakult, folyamatosan alkalmazkodnunk kellett a változó körülményekhez.
SzS: Az is időbe telt, mire a szlovák csapattal kikísérleteztük az együttműködés metódusát, technikai oldalát.
Tehát ha jól értem, szünet nélkül végigdolgoztátok ezt az időszakot. Mást nem is csináltatok közben?
SzS: Nem igazán, még szabad hétvégénk is alig volt a hét év alatt. Minden nap jelen kellett lennünk, főleg azután, hogy becsatlakozott a szélesebb stáb. Folyamatosan visszajelzéseket kellett adnunk, miközben elvégeztük a saját részünk is. Nagyon intenzív periódus volt.
BT: Amikor megnyertük az Inkubátort és elkezdtük a filmet, azt gondoltuk, hogy sok munkát nem kell kiadnunk a kezünk közül, el tudjuk végezni magunk is. Több rövidfilmet csináltunk ezelőtt, azok sem ideális körülmények között készültek, tehát a rendezői feladatok mellett képesek voltunk megcsinálni a concept designt, a storyboardot, az animatikot, kompozitáltunk, operatőri munkát végeztünk. Ez a film is csak úgy tudott ennyi pénzből megvalósulni, hogy ezeket részben magunkra vállaltuk, viszont így nem volt időnk semmi másra.
Hogyan lehet fenntartani a lelkesedést ennyi éven át?
SzS: Tapasztalatból tudtuk, hogy egy 15 perces animációt elkészíteni is nagyon kemény munka, eltarthat 1-2 évig, akár tovább is. Ha valaki belevág az animációba, lassan rászoktatja magát erre a sebességre, hozzáállásra, a rengeteg munkára és a különböző szerepkörökre, amelyekre egy animációs filmben szükség van. Annyi feladatunk volt, annyi érdekes, új problémát kellett megoldanunk útközben, annyiféle szakemberrel kellett együttműködnünk, hogy ez végig inspirált, napról napra továbblendített. Persze voltak nehezebb napok, de annyit ad ez a formátum, hogy megéri.
BT: A médiumból egy alkat is fakad. A százméteres síkfutó és a maratonfutó is beér a célba, és a maratonfutó nem állhat meg féltávnál mondván, nem gondolta, hogy ennyire hosszú lesz. Aki animációval foglalkozik, tudja, hogy ez ezzel jár. Persze az idő relatív, most nyilván azt érezzük, hogy ez a hét év nem volt sok, de azért közben néha máshogy gondoltuk…
Összesen hány ember dolgozott a filmen?
BT: Ezt nehéz megmondani. Volt egy népes animátori csapat, akik rajzolták a figurákat. Ők több kelet-európai országból álltak össze. Viszont változó volt, hogy ki mennyi ideig vett részt a munkában. Ez egy nagyon nehéz technika, mert erős rajzkészség és monotóniatűrés is kell hozzá. Egyszerűnek tűnik, hogy átrajzolok egy már felvett képet, de korántsem az, ezért nagy volt a fluktuáció. Ennek ellenére egy átlagos animációs filmhez képest kis csapatunk volt, körülbelül húszfős.
A Műanyag égbolt egyszerre disztópikus ökofilm és családi dráma, mindez animációs formában. A három jellemző közül melyik volt meg először?
SzS: Az első kis „magunk”, amit megtaláltunk, az ember-növény átváltozás volt, ami jól ismert mitológiai motívum és nagyon érdekelt minket. Emellett a környezeti változások, a klímaváltozás témája hét-nyolc évvel ezelőtt is benne volt a levegőben. Lehetett róla olvasni, tudni, de nem volt annyira intenzív dömpingje, mint ma.
BT: Érdekelt a mai társadalmunkban az önfeláldozás lehetetlensége. Képes vagy-e beáldozni egy nagyobb dolgot, hogy gyereked legyen? A filmben maga a világ teremtője sem tudja a saját gyerekét elengedni. A főhősök végül mégsem azt választják, hogy máshol éljenek, legyen gyerekük, hanem egészen mást. A fókuszpontunk mindig is ez volt – a disztópikus körítés emellett egy csomag, de ezt a mondanivalót szolgálta. Ha túlságosan elindultunk volna a sci-fi vagy más zsáner irányába, visszahúztunk.
Sok disztópiában atomizálódó társadalmat látunk, ahol magányos emberek bóklásznak a világban vagy bandaháborúk zajlanak, ez a film viszont arról szól, hogy muszáj összefognunk, feláldoznunk magunkat a civilizációért. Utánanéztetek, hogy ez mennyire hiteles szociológiailag?
BT: Érdekes volt eljátszani a gondolattal, hogy egy hasonló szabályozást – ötvenévesen vége az életednek, fel kell áldoznod magad – a magyar társadalom hogyan fogadna. Ugyebár ezt még a pandémia előtt találtuk ki, amikor aztán előállt az a helyzet, hogy előírták: haza kell menned, be kell zárkóznod a túlélésért. Az derült ki, hogy nagyon sok mindent meg lehet tenni az emberiséggel, mert mindig azt keressük, hogy abban a keretrendszerben, amelyben élhetünk, éljünk a lehető legjobban. Számunkra izgalmas volt az a társadalom, ahol ötven évig szabadon élsz – nem úgy, mint egy falanszterben.
Nem kell leszegett fejjel élni, hanem lehet boldogan – ha elfogadjuk a szabályokat.
SzS: Nem olyan sztorit szerettünk volna, amelyben van egy elnyomó, elviselhetetlen rendszer, majd valaki felemeli a fejét és megpróbálja felrobbantani, hogy megváltsa a világot. Mennyivel izgalmasabb, hogy van egy utópia, ami egyben brutális rendszer, de az emberek ezt elfogadják, normálisnak tartják, nem lázadnak, nincs földalatti mozgalom! Ezért volt fontos, hogy két teljesen hétköznapi hősünk legyen. A férfi nem szupermacsó, aki az egész világot felforgatja, hanem vannak benne kétségek, érzékeny, elveszíti szem elől a feleségét a házasságukon belül. A nő pedig úgy dönt, hogy kilép ebből az egészből. Tehát próbáltuk az utópiát, sci-fit egy kicsit másképp megfogni, mint megszokhattuk. Ez a történet nem arról szól, hogy megmentjük a világot és mostantól minden jó lesz.
BT: A Zöld szója már 1973-ban arról beszélt, hogy emberekből készül az étel, viszont ott erről a társadalom nem tud, a film folyamán fedezik fel. A mi világunkban ezt mindenki tudja, elfogadott dolog – épp ezt tartottuk érdekesnek. Bizonyos dolgokat nem tudnak a fákról, levelekről, de azt ma is láthatjuk az étkezési kultúrában, hogy teljesen elidegenedtünk egyes látványoktól. Létezhet-e így egy társadalom? Hiszen kiderül, hogy mégsem működik teljesen az ötlet: a főhős sem tudja elfogadni, hogy a felesége kilép abból a rendszerből, amelynek ő követi a szabályait. Az érzelmi út során, amit bejárnak mindig olyan választás elé állítottuk őket, amely vagy a lehető legnagyobb választás, vagy nem válnak ugyan tőle hőssé, mégis a saját döntésüket hozzák meg. A hősies helyett mindig az emberi felé tendáltunk, amivel talán a közönség is azonosulni tud.
A környezeti vonatkozásban végeztetek kutatásokat? Mennyiben hiteles, amit megjelenítetek?
SzS: Végeztünk kutatásokat, beszéltünk szakértőkkel arról, hogy mi történhet meg a Földön, a klímakatasztrófa hogyan változtathatja meg a szűkebb környezetünket. De valójában végig a sztori vezérelt minket: próbáltunk figyelni rá, hogy
ne legyen teljesen elképzelhetetlen a Magyarországon kialakuló szituáció, de mindent a Műanyag égbolt történetének szolgálatába állítottunk.
BT: Sok mindenről a tudósoknak is csak feltételezéseik vannak. Egy növények nélküli világban mennyire lenne kiszámíthatatlan az időjárás? Nagy kérdés volt, hogy van-e oxigén? Muszáj volt kimondani a filmben, hogy van tartalék, mert az átlagnéző ezzel nincs tisztában. Olyan kutatásokat is végeztünk, hogy miből építkeznek, ha például betont már nem lehet előállítani. Ha ez egy sorozat lett volna, sok mindent jobban ki lehetett volna fejteni, de a háttér egy részét el kellett engednünk.
Szerintetek pozitív vagy negatív végkicsengésű film a Műanyag égbolt?
SzS: Mi azt gondoljuk, hogy ez egyfajta pozitív végkicsengés, de szerettük volna, hogy provokatív vége legyen a filmnek. Az volt a célunk, hogy a néző elgondolkozzon: ha ő élne ebben a világban és valamelyik karakter helyében lenne (akár a mellékkarakterekében), mit választana. Melyiküknek a döntésével, túlélési stratégiájával tud azonosulni. Az is előfordulhat, hogy a nézőknek egészen más gondolataik vannak arról, hogy mi történhet ebben a világban és a két főszereplő milyen más döntést hozhatott volna.
BT: Volt egy teaser poszterünk, amelyen a vörös fák visszatérnek Budapest alá. Akik megnézték a filmet, tudni fogják, ez mire utalhat: úgy képzeltük, hogy ez a sztori legvége. A két főhősből lett toxikus erdő visszatámadja Budapestet, veszélyeztetve azt. Ez nagyon szomorú happy end, de mégis happy end. Ad valamifajta reményt, csak nem azt, hogy az emberiség győz, amit már olyan sokszor látunk.
További cikkeink a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválról.
