Interjú

„Alapvetően kelet-közép-európai filmesnek gondolom magam” – Interjú Pákozdi Ágnes operatőrrel

pákozdi ágnes
Fotó: Mocsári László - CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál.

A 2023-as Cannes-i Filmfesztiválon a Director’s Fortnight programban tartották Elene Naveriani grúz rendezőnő Rigó, rigó, szederinda című legújabb filmjének a premierjét. A film operatőrének, a magyar származású Pákozdi Ágnesnek ez a harmadik közös nagyjátékfilmje Naverianival, viszont ezen kívül is egészen impozáns és változatos karrierívvel büszkélkedhet külföldön.

A Berlinben élő Pákozdi Ágnes az ELTE filmelmélet és filmtörténet szakán kezdte filmes tanulmányait, ami megadta neki azt az alapot, amit később külföldön volt képes kamatoztatni megannyi különböző országban, filmekben, sorozatokban és dokumentumfilmekben egyaránt. Megjárta Németországot, Amerikát, Moszkvát, Kínát, Kirgizisztánt, Grúziát, de ha úgy alakul, Magyarországra is visszatér dolgozni.

A Rigó, rigó, szederinda egy Etero nevű 48 éves aggszűz bolti eladónő története, aki egy rigó okozta látomás és egy halálközeli élmény hatására úgy dönt, nincs ideje tovább várni és a bolti beszállítót elcsábítva elveszti szüzességét. Viszont ez még csak a kezdete a nő útkereséssel egybekötött felnövéstörténetének, ugyanis hiába élte le életének nagyját, most jött el az ideje, hogy szembenézzen múltjával, szexualitásával és végre esélyt adjon a szerelemnek is. A film a cannes-i premierje után megjárta a Szarajevói Filmfesztivált, ahol a legjobb film és legjobb színésznő díjával térhetett haza, továbbá a miskolci Cinefesten is megnyert három díjat, köztük fesztivál fődíját.

Az interjút a miskolci Cinefesten rögzítettük még a díjátadó előtt.

A Rigó, rigó, szederinda rendezőjével, Elene Naverianival három rövid- és három nagyjátékfilmet jegyeztetek közösen. Ez alapján jogos titeket állandó alkotótársaknak hívni?

Igen. Sosem tudjuk, mit hoz a jövő, de nagyon jól tudunk együtt dolgozni, ez egy tudatos közös építkezés. És ez nem csak kettőnkre vonatkozik, hanem stábunk többi tagjára is. Privilégium, hogy ha együtt fejlesztünk valamit, nem a nulláról kell indulni minden projektnél, hanem ott van az előző négy-öt-hat referencia mögöttünk, ami nagy érték.

Ennyi kollaboráció után mennyire neveznéd magad grúz filmesnek?

Egyáltalán nem. Alapvetően kelet-közép-európai filmesnek gondolom magam. Huszonhárom éves koromig Budapesten éltem és nőttem föl, és a mai napig érzem, hogy az a filmkultúra és kultúra, amit magamra vettem, egy életre meghatároz. Szerintem eleinte fontos volt Elenének, hogy egy külső szemet hozzon a filmjeibe. Ez a külső szem már egyre kevésbé külső, mivel egyre jobban ismerem Grúziát, de a mai napig másképp nézek bizonyos dolgokra, miközben nagyon sok mindent hasonlóan látunk.

Hogyan tudtál Magyarország elhagyása után érvényesülni külföldön, és hogyhogy pont egy grúz alkotó mellett horgonyoztál le?

A berlini filmakadémia (DFFB) egy aránylag nemzetközi intézmény, bár csak német nyelven oktattak. Operatőrként én voltam az egyetlen külföldi az évfolyamban. Heten indultunk 2009-ben, és valahogy úgy hozta a sors, hogy külföldiek a külföldiekkel jobban megértették egymást, mert hasonló helyzetben voltunk. Elenével úgy ismertük meg egymást, hogy ő Genfben tanult rendezőnek, de Berlinben forgatta a második kisfilmjét. Az én évfolyamomban volt egy grúz rendező, akivel ismerték egymást a Tbilisi Képzőművészeti Főiskoláról. Vele dolgoztam együtt éppen, mikor Elene Berlinben operatőrt keresett, és így talált rám.

Grúzia Magyarországhoz hasonlóan konzervatív értékrendet valló ország. Mekkora kihívás ilyen marginalizált karakterekről mesélni egy ilyen környezetben?

Nagy kihívás. A Rigó, rigó, szederinda készítésekor is szembesültünk problémákkal, de alapvetően jól levédtük a szituációt. A film fogadtatásában viszont különböző tapasztalatok érnek minket, nem feltétlenül pozitívak. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy igenis van ok elkészíteni ezeket a filmeket. Sokszor nem is Grúziában váltanak ki hatást, de nemzetközileg hívják fel a figyelmet az érintett társadalmi ügyekre, konfliktusokra.

Milyen lehetőségei vannak egy kezdő vagy független grúz filmesnek? Mennyire látsz bele ebbe?

A pályakezdők helyzetébe nem nagyon látok bele, de azt tudom, hogy most ott is nagy átalakulások vannak a Georgiai Nemzeti Filmintézet környékén, aminek a szakma nagy része egyáltalán nem örül. A tendencia a magyaréhoz hasonlít, összpontosítja a forrásokat és a hangsúly a nagyköltségvetésű, nemzeti történelmi filmek felé tolódik a diverzitás kárára.

Elene pályája rendhagyó, mivel Svájcban tanult és alapvetően svájci finanszírozásból forgatjuk ezeket a filmeket. Megesett, hogy grúz támogatást is kapunk, de ez mindig kisebbségi részt jelentett. Egyébként vannak nagyon tehetséges grúz rendezők és jó filmek, de nem könnyű számukra az indulás. Most sem egyszerűsödik a helyzet, nagy a botrány.

A Rigó, rigó, szederindában nagyon érdekesen kerül előtérbe a female gaze (női tekintet), ami abszolút nem tárgyiasítva mutatja be a lemeztelenített karakterek közötti interakciókat. Milyen egyeztetések előzték meg ezen jelenetek felvételét, és mit gondolsz a female gaze-ről mint perspektíváról?

Ez a kérdés nagyon régóta foglalkoztat minket, és tudatosan törekszünk a női szemszög megjelenítésére. Ennek a filmnek is valóban ez az egyik legfőbb filmnyelvi és elméleti eszköze. Ez a törekvés sok mindenből áll össze. Megjelenik egyrészt a vizuális koncepcióban, tehát az én munkám része is, de Elene rendezésében is: hogyan épül fel akár egy szexjelenet, hogyan épül fel a kommunikáció, mekkora hangsúlyt kap a női főszereplő gondolkodásmódja és látásmódja.

Milyen filmek inspirálták a film vizuális világát?

Főleg a korábbi munkáinkból indulunk ki, de természetesen festmények, fotók, illetve más filmek is inspirálnak. Vannak többször visszaköszönő referenciák, mint Edward Hopper, Fellini, Mizoguchi. A Rigó, ridó, szederindánál szóba került pl. Chantal Ackerman, a testábrázolás kapcsán Nan Goldyn, Ulrich Seidl. A Wet Sand [a rendező előző filmje – a szerk.] kapcsán sokan mondták, hogy Kaurismaki-utóérzése van. De alapvetően mindig a saját filmjeinkhez nyúlunk vissza: mit szeretnénk ezúttal másképpen csinálni, miben lesz más a vizuális koncepció?

Meglepődtem, hogy ez a relatíve földhözragadt történet többször kikacsintott abszurdabb irányokba, mint mikor a főszereplő meglátja magát vízi hullaként a parton. Mennyire szerettetek volna elmozdulni mágikus realista irányba?

Annyira, amennyire ez a filmben benne van. A forgatókönyv fontos elemei ezek a jelenetek, ahogy Etero belső világát, érzelmeit és félelmeit rémálmok vagy képzelődések jelenítik meg. Érdekes kérdés volt, hogy mindezt vizuálisan mennyire távolítsuk el a film alapvető nyelvezetétől. Erről sokat beszélgettünk, hogy úgymond mennyire legyen megtévesztő: ezek a jelenetek valóban a narratíva szerves részei, vagy elvigyük őket szürreális irányba? Az eredmény kompromisszum valahol a két világ között. De ehhez hozzátartozik, hogy a film alapvető esztétikája is eltávolodik a kifejezetten realista ábrázolásmódtól mind a színek, a díszlet és a kompozíciók tekintetében.

Mi volt az a sütemény, amit Etero többször is evett a filmben?

Napoleoni. Ez egy krémes: klasszikus sütemény Grúziában. Hatalmas, puha, nagyon finom. Én rengeteget ettem belőle.

Mennyire okoz nehézséget kommunikálni egy külföldi stábbal, ahol nem mindig van közös nyelv? Ha jól tudom, a főszerepet játszó Eka Chavleishvili sem beszélt angolul.

Ez érdekes dolog. A grúzoknál főleg 40-45 év fölött mindenki ért oroszul, de senki nem beszéli a nyelvet. Ennek történelmi okai vannak. Én valamennyire megtanultam oroszul, mert egy évet éltem Moszkvában 2008-ban, és tőlem elfogadják, mert nem oroszként beszélem, hanem magyarként töröm a nyelvet. Tehát a 45 fölöttiekkel, például a fantasztikus rendezőasszisztenssel, Marina Kulumbegashvilivel oroszul beszélek, és az egész forgatási tervet oroszul rakjuk össze vele. De a másodasszisztens például perfekt angol, viszont még 25 évesen is érti az oroszt. Ennek az az oka, hogy náluk nem szinkronizálták grúzra a filmeket, mindenki oroszul nézte őket a tévében.

Fotó: Mocsári László – CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál.

45 alatt azért elég sokan beszélnek angolul. A kinti fővilágosítómmal, Tengóval már sokadszorra dolgozom együtt. Emlékszem, hogy 2014-ben alig értettük egymást, most pedig teljesen jó angollal dolgozik. Ennek az az oka, hogy rengeteg a szervizmunka Grúziában. Az ukrajnai háború óta még inkább, mert sok projekt, főleg reklám, ami korábban Ukrajnában készült volna, most Grúziában kötött ki.

Milyen nehézségekbe ütközöl női operatőrként?

Érdekes módon Grúziában most már egyáltalán nem ütközöm nehézségekbe. Inkább a korábbi időszakban volt problematikus megkapni a bizalmat. Viszont a mai napig igaz, hogy a nagyobb költségvetésű projektekhez még mindig inkább a férfi operatőrök jutnak hozzá, de ez az arány lassan-lassan módosul Németországban és Hollywoodban is. Reméljük, itthon is elindul ez a folyamat.

Én azért is kezdtem ilyen későn ezt a szakmát, mert tinédzserként meg sem fordult a fejemben, hogy ez egy lehetőség. Annyira nem volt előttem példa, hogy nem is gondolkodtam ebben. Igazából kint, Berlinben láttam először élő női operatőrt. Volt két-három női professzorunk, a legfontosabbat meg is említeném: Sophie Maintigneux, francia operatőr, aki fiatal korában Godard-ral és Rohmerrel is dolgozott együtt, később Berlinbe költözött. Ő volt az első két évem meghatározó mentora.

Értesüléseim szerint dolgoztál Brandon Cronenberg Végtelen víztükör című filmjén. Milyen élményként tartod számon? Úgy tudom, akkor jöttél vissza először hosszú idő után Magyarországra.

Igen, ebben a filmben végig ott voltam mint B kamera operatőr és second unit operatőr. A budapesti forgatáson is dolgoztam, illetve két-három hetet forgattunk Horvátországban. Nagyon jó élmény volt. Egyrészt Karim Hussain, a kanadai vezető operatőr nagyon érdekes ötletekkel állt elő, nekem több dolgom volt vele, mint magával Brandonnal. Brandon nagyon udvarias valaki. Az, hogy mennyire őrült, más kérdés, de nagyon kellemes volt vele dolgozni. Karim pedig humoros és nagyon kreatív operatőr, aki nemcsak inspiráló volt, hanem bizalmat és teret is adott nekem. Elég hamar rájöttünk arra, hogy értjük egymást. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy gyakorlatilag végigforgattam a hat hetet. A másik jó élmény az volt, hogy magyarokkal dolgoztam együtt. Szívesen megismételném újra.

Ha a közeljövőben esetleg Amerikából keresnének meg egy komolyabb projekttel, akkor elvállalnád?

Erre többször volt példa. Tavalyelőtt, 2021-ben jött egy nagy költségvetésű hollywoodi produkció Berlinbe szervizmunkaként (Pitch Perfect: Bumper in Berlin), ahol két epizódot forgattam mint director of photography. Inkább ez a megoldás érdekel, szeretnék Európában maradni, főleg a családom és a barátaim miatt. Többször dolgoztam Amerikában, még anno focus pullerként Texasban egy nagyjátékfilmen, utána operatőrként Seattle-ben egy rövidfilm talált meg (Desmonds Not Here Anymore). Egy dokumentumfilmen is dolgoztam, ami egy német zenészről szólt. Felvettünk hozzá tizenkét videoklipet New Yorkban, illetve Woodstockban. Los Angelesben pedig egy diplomafilmet forgattam, és részt vettem egy mesterkurzuson.

A sok munka mellett mennyi időd van filmeket nézni? Inkább régebbi alkotások felé kacsingatsz, vagy lépést tartasz az újabb mozikkal is?

Igyekszem lépést tartani, de igazából nem a sok munka húzza meg a határt, hanem a kislányom. Mióta anya vagyok, sokkal kevesebbet tudok moziba menni. Úgyhogy a filmfesztiválokon mozizok sokat, mert oda nem tudom elvinni őt, cserébe meg tudok nézni napi 4-5 filmet. Amikor éppen narratív fikción dolgozom, nem szeretek más játékfilmeket nézni, mert nem szeretek más esztétikába belebonyolódni. Inkább dokumentumfilmeket nézek, elsősorban zenészekről, az pihentető. Aztán mindig visszatér a feltöltődés időszaka. Az input és az output időszakok váltják egymást.

Mi lesz a következő projekted, esetleg Elenével már tudjátok, miről szólna a következő közös filmetek?

Még nem tudjuk, miről szól a következő közös film, de biztos vagyok benne, hogy ő már dolgozik rajta. Több ötlete is volt, mikor utoljára beszéltünk. Van neki egy időszámításunk szerint III. században játszódó filmterve, nagyon rendhagyó szemszögből elmesélve, nem klasszikus történelmi film a terv. Ez nagyobb költségvetést igényelne, pláne ha filmre forgatjuk. Gyakorlatilag az első nagyjátékfilmünk, az Egy csepp napfény után már megvolt ez a terv, de azóta mindig bejött egy új ötlet, ami megvalósíthatóbb.

Jövőre többet fogok Németországban dolgozni, három hét múlva indul egy hamburgi sorozat, amiben dolgozom. Az első szezon öt részből áll majd, lesz benne társadalomkritika abszurd elemekkel és száraz humorral. Emellett Susanne Heinrichhel tervezzük a második nagyjátékfilmünket. Vele diplomáztunk az Ugye boldog vagy? című filmmel, amit Magyarországon is bemutattak. Kint ez egy sikeres film volt, megnyertük a Max Ophüls Preist, ami nagyon neves díj. Azóta mindkettőnknek született egy gyermeke. Úgyhogy mostanra jutottunk el odáig, hogy jöhet a második nagyjátékfilm, és ha a finanszírozás is összejön, akkor jövő nyáron forog.

Az interjú a 2023-as CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon készült. További cikkeink a rendezvényről az alábbi linken.

Sztepanov Márkó

Sztepanov Márkó a METU képalkotás szakán diplomázott 2023-ban, jelenleg televíziós műsorkészítő mesterképzést végez. Javíthatatlan mozifüggő, filmkészítéssel foglalkozik és filmrendezői ambíciókkal is rendelkezik. Mindenevő, de a horror és az akció műfajok a gyengéi és bármikor megvédi Michael Bay renoméját.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com