Interjú

Posztmodern szerelmi történet – Jan Schomburg interjú

Első nagyjátékfilmje, a héten Magyarországon bemutatott Együtt az ég alatt kapcsán beszélgettünk Jan Schomburg rendezővel, aki beszámolt a történet mögött rejlő inspirációról, véleményéről a színészekről, illetve a filmkészítés céljáról, és még sok minden másról.

Miért éppen ezt a történetet választotta bemutatkozó filmjének?

– Nagyon hosszú múltra tekint vissza ez az egész. 17-18 éves lehettem, mikor ennek a filmnek az ötlete először felrémlett bennem. Meséltek nekem egy nőről, aki a férje halála után döbbent rá, hogy egészen más emberrel élt együtt, mint akinek ő hitte elhunyt kedvesét. Lenyűgözött ez a dolog, hogy az ember együtt van valakivel, és mégis mennyire keveset tud róla. Aztán azon kezdtem töprengeni, vajon egy ilyen nő mihez kezd ezután, hogyan folytatja az életét. És rájöttem, hogy nem képes folytatni. Nem akar szenvedni, pedig általában mindenki szerint szenvednie kéne. Aztán, ahogy az ember írja a történetet, a szereplők úgy kezdenek el életre kelni. A legjobb, ha a szerző beleszeret a hőseibe, ahogyan én egészen beleszerette Marthába az írás során.

Hogyan találta meg a Marthát alakító színésznőt (Sandra Hüller)?

– Sandra híres színpadi színésznő Németországban. Igazi tehetség, akinek van valami varázslatos a játékában. Viszont mikor írtam a forgatókönyvet, egyáltalán nem ő járt a fejemben, mint főszereplő. Tudja, legtöbbször komoly drámai szerepekben láthatjuk őt a színpadon, és az ember nehezen hiszi el, hogy tud szexi és humoros is lenni. Aztán pár éve találkoztunk egy szilveszteri bulin, ahol Sandra kicsit felöntött már a garatra, és énekelt, táncolt, nagyon jól érezte magát (nevet). Meglepett, mennyire más arcát mutatta. Három nappal később együtt ebédeltünk, és akkor elmeséltem neki a történetet, majd felkértem a szerepre. Onnantól kezdve teljesen világos volt, hogy tökéletes választás.

Kiváló alakítást nyújt a filmben.

– Tudja, ő egy nagyon érzékeny színésznő, aki mindig megérzi, ha valami feszültség van a forgatás során. Számos szerelmes leveleket írtam neki, persze csak a szó művészi értelmében (nevet), nagyon sokat beszéltünk, mire teljesen ráhangolódott a szerepre. Egyébként szerintem nagyon fontos, hogy a közönség képes legyen azonosulni vele. A történet szerint Martha kissé „furcsa”, mégsem akartam, hogy őrültként, vagy betegként lássák őt.

A férfi színészek nagy része is színpadi múltra tekint vissza.

– Igen, nagyon sok színházi színésszel dolgoztam együtt a filmben, főként a kölni színházból. A férjet alakító színész (Felix Schmitt-Knopp) Hamburgban játszik, és ez volt az első filmes szerepe. A másik férfi főszereplő, Georg Friedrich pedig ismert osztrák színész. Azt mesélte nekem, hogy mikor megkapta a forgatókönyvet, szinte elsírta magát, mert sohasem gondolta, hogy valaki egy történelemprofesszor szerepére fogja felkérni. Általában drogdílerként, maffiózóként szokták őt szerepeltetni.

Igen, és az ő alakja sokat ad hozzá a figurához, például a tetoválás a vállán…

– Tudja, rendkívül szeretem, mikor egy színész olyan dolgokat ad hozzá a szerephez, melyekről nem kell beszélni, de mégis érzi az ember, ott vannak. Ebben a karakterben is benne van mindez. Talán punk volt valamikor, aki aztán egy nagy fordulattal burzsoává lett, mint sokan, ezek a rejtett történetek mind-mind jelen vannak egy jó figurában.

Mit szeretne, hogy az emberek gondoljanak, miután megnézték a filmet?

– Azt szeretném, ha az emberek kicsit eltöprengjenek a lehetőségeken, melyek az életben vannak, kicsit máshogy gondolkozzanak az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, talán kicsit megváltozzon a véleményük az egymással való együttélésről.

Tulajdonképpen ez akár egy modern szerelmi történet is lehet…

– Igen, abszolút. Én is úgy gondolom, hogy ez egy szerelmi történet. Különös szerelmi történet. Ez a tökéletes leírás rá. Modern szerelmi történet, sőt inkább posztmodern.

Hogyan fogadták a filmet Németországban?

– Általában pozitív kritikákat kapott, és a közönségnek is tetszett, nagy nézettséget hozott. Ilyenkor mindig boldog az ember. De a legjobb dolog, ami a leginkább megérintett, még akkor történt, mikor az utómunka folyt. Az egyik legjobb barátomat, akinek igencsak adok a véleményére, megkértem, nézze meg a nyersvágást, mondja el hogyan tetszik neki. A barátom egy jegyzetfüzettel a kezében ült be a vágószobába, és mikor elindult a film, írogatni kezdett. Négy vagy öt perccel később becsukta a füzetet, és elkezdte csak úgy nézni a filmet. Ez a legszebb érzés, mikor az ember látja, hogy másokra hatással van a filmje, bele tudják élni magukat. Egy film elkészítése akár évekbe is telhet, évek kellenek, mire eljuttatod másokhoz, amit mondani akarsz. Ezért is öröm, ha tényleg eljut hozzájuk valami.

Samuel Goldwyn mondta egyszer, hogy ő nem azt akarja, hogy az emberek gondolkodjanak a filmeken, hanem hogy átérezzék őket.

– Igen, pontosan. Egyetértek ezzel.

Ami még erősen „posztmodernes” volt a filmben, az az elágazó, állandóan új fordulatot vevő cselekmény. (az asztalon lévő papírra rajzol egy kanyargó vonalat)

(a rajzra néz) Igen, pontosan így látom a filmet! (nagy nevetés) Szeretem, mikor a néző vár valamit, és hirtelen a film teljesen az ellenkező irányba fordul. Mikor nem tudja az ember, mi következik. Az efféle történeteket szeretem nézni és olvasni egyaránt. Néha a filmek túlzottan egydimenziósak, egyetlen cselekményszálat követnek, és már a legelején tudni lehet, mi fog történni. Az én filmem pont azt a stratégiát követi, hogy ha egy kliséhez érkezne a történet, hirtelen egy nagy fordulatot vesz, és teljesen más irányba fut ki. Rendezőként imádom, mikor a néző csak tátott szájjal ül, és annyit tud mondani, hogy „ó! váó!” (nevet)

A film több díjat is nyert, ez miként érintette Önt?

– A díjazás különös dolog. Természetesen örülök, hogy több elismerést is kapott a film, de valójában sokat is árt ez a munkámnak, mivel általában ekkor az ember egója óriásira nő (nevet). Boldog vagyok, mikor díjazzák a munkáját, de igazából mégsem jelent ez olyan nagyon sokat. Az emberek ízlése változó, sohasem lehet tudni, hogy az aktuális filmed éppen nagy díjözönt hoz maga után, vagy pedig hatalmas bukás lesz. El kell magad távolítani ettől, és nem személyes dolognak venned, nem szabad, hogy ez befolyásolja a munkádat. Az ízlést úgysem tudod sohasem megszabni.

Maga a film szerintem egyfajta generációs dologról, a kapcsolatokhoz való újfajta hozzáállásról is beszél.

– Tudja, igyekeztem olyan dolgokról beszélni, amiket nem gyakran látni a moziban, főleg nem Németországban. Franciaországban rengeteg olyan filmet csinálnak, ami értelmiségiekről szól és az ő problémáikról. Nálunk szinte egyáltalán nincs ilyen. Fontos megmutatni azt, ahogyan ezek az emberek valójában látják a világot, a humorral, játékossággal és iróniával együtt. Ők máshogy szeretnének élni, szabadon, lerázni magukról azokat a társadalom által rájuk rakott béklyókat, melyek megmondják, hogyan éljenek együtt. Épp a minap láttam egy filmet a Bloomsbury-körről (a 20. század első felében Angliában tevékenykedő művészi csoport, akik a szexuális szabadságot hirdették, tagjaik közt volt többek közt Virginia Woolf – szerző). Mindig voltak ilyen időszakok a történelem során, mikor bizonyos embercsoportok új utakat kerestek, máshogy gondolkodtak, mint a többség. És ha az ember a saját vágyait, céljait megvizsgálja, azok is teljesen mások, mint amiket a társadalom ránk akar szabni.

Ha már az iróniánál tartunk, a film vegyíti a humort, szatírát és a komoly drámát.

– Szeretem, mert szerintem a két dolog együtt jár. De ehhez nagyon jó színészek szükségesek. Az egyik kedvenc jelenetem a filmből, mikor Martha és férje barátaikkal vacsoráznak. Mindenki annyira tökéletesen hozza a szerepet, igazi filmes alakításokat láthatunk. A közönség mindig nevet ezen a jeleneten, ami nekem nagy örömet okoz. Azt mondják, ezt már ismerjük a való életből. A dráma és az irónia, humor mindig együtt jár az életben, és a közönség ezt jól tudja.

Az Együtt az ég alatt április 5-től látható a hazai mozikban. Kritikánk a filmről itt olvasható. Külön köszönet a Duracell nyuszinak az interjú elkészítésében nyújtott különleges segítségért.

Rudolf Dániel

Nem is tudom mikorra vezethető vissza a film iránti érdeklődésem (értsd szenvedélyes rajongásom), talán valamikor ovis koromban történt először, hogy éles kritikusi szemmel elemeztem a Gumimacik aktuális epizódjait. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Jelenleg az ELTE bölcsészkarán tanulok filmtudomány mesterképzésen, korábban kommunikáció szakon végeztem a Kodolányi főiskolán, és időközben diákzsűriztem is pár filmfesztiválon.

Filmek: Elsősorban a filmtörténet és a klasszikusok érdekelnek, ezen belül bármi, Bergmantól a B-noirokig. „Emberi gyengeségemnek” a klasszikus Star Trek sorozat iránti rajongásomat tartom.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com