Az állami támogatás nélkül készült Magyarázat mindenre velencei premierje után az író-rendező Reisz Gáborral és a főszerepet alakító Adonyi-Walsh Gáspárral beszélgettünk. Szóba kerültek a gyártási módszer kihívásai, a mai 18 évesek kiismerése és a jellegzetes „rajtam maradt”-érzés.
Gábor, a Magyarázat mindenre jóval társadalomtudatosabb, mint az előző filmjeid. Indulatból született vagy higgadt agymunka eredményeként?
Reisz Gábor: E kettő keveréke. Tagadhatatlan az indulat, hiszen az SZFE-s tüntetések nagy hatással voltak rám: dühített, ami az egyetemmel történt és az is, hogy megbélyegzettnek éreztem magam miatta. De reménykedem benne, hogy nem sértettség, hanem jó típusú indulat munkált bennem a munka során. Nagyon gyorsan elkészült a film: 2021 decemberében kezdtük el írni, 2022 végére már megvolt az utolsó vágás. Ez a leggyorsabban elkészített filmünk, ami mögött nyilvánvaló az indulat lendülete, de főleg Schulze Éva forgatókönyvíró-társamnak köszönhetően nagyon sok tudatosság is került a filmbe, például a struktúrába.
Melyik gondolat volt meg először a filmből?
RG: Hogy valaki kokárdát hord az érettségin, teljesen véletlenül rajta van. Beugrott az ötlet, miközben sétáltam a Wesselényi utcán egy SZFE-s esemény után, hogy valaki azt hazudja az apjának, hogy a kokárda miatt buktatták meg, egy „libsi tanár” rosszat akart neki. Ez a „rajta maradt”-gondolat, ami el is hangzik a filmben, nagyon tetszett: valószínűleg Cseh Tamástól a Rajtammaradt télikabát című dalnak is köze van hozzá.
Nagyon életszerűek a párbeszédek. Mekkora szerepe van ebben az improvizációnak?
Adonyi-Walsh Gáspár: Minden jelenet összepróbálása úgy kezdődött, hogy a forgatókönyv jelentette az alapot, nekünk pedig ki kellett futtatnunk egy megadott helyre a szituációt, addig viszont nem volt megkötve, mit, mikor, hogyan mondjunk. Tehát improvizációból indítottunk. Gábor célja az volt, hogy az általa megírt szöveget és az általunk hozott személyiséget, nyelvezetet összemossuk.
Gábor, a korábbi filmjeid hősei a saját generációdból kerültek ki, most viszont egy fiatalabb fiú áll a középpontban. Jelentett kihívást ennek a generációnak a nevében beszélni, illetve Gáspár, te mennyire érezted hitelesnek, magatokra jellemzőnek a leírt helyzeteket, szóhasználatot?
AWG: Abszolút hitelesnek éreztem, amiben persze az is szerepet játszott, hogy mi is beletehettük a részünket az improvizációkon keresztül.
RG: Írás közben, amikor még nem is ismertük Gazsit, a casting sem indult el, a saját gyerekkoromból indultam ki. Egyes szám első személyben írtam az első közelítést, ami még nem forgatókönyv volt, hanem novellák. Például Ábel hétfője egy gondolattömeg volt négy-öt oldalban: le voltak írva a gondolatai, vágyai egy nap leforgása alatt. Aztán amikor elkezdtük a castingot és jöttek a 18 éves fiúk, belém hasított, hogy semmit nem tudok erről a generációról, csak a legfelszínesebb dolgokat. Tiktokoznak és hasonlók. Elkezdtem szorongani. Elindultak a próbák, igyekeztem Gazsit minél jobban megismerni, és arra jöttem rá, hogy igazából nincsenek nagy különbségek. Van egy-két technikai dolog, de Gazsi pont nem ez a fajta kütyüzős fiatal, illetve a többiek sem, akik a filmben szerepelnek. Ez megnyugtató volt. Persze a film nem is arról szól, hogy ők mennyire mások, ez más irányba vitte volna el a történetet.
Gáspár, ez hányadik interjúd életed során?
AWG: Volt néhány nem filmmel kapcsolatos, de a Magyarázat mindenre kapcsán ez a harmadik.
Milyen indíttatásból jelentkeztél és hogyan kerültél be a filmbe?
AWG: Színészi ambíciók vezettek: a 11. évemet már egy drámatagozatos gimnáziumi osztályban kezdtem. Érdekelt a színészkedés, főleg a színház. Elmentem a Katona József Színház Behívó programjába is, és párhuzamosan mindkét helyről elküldték a tanáraim, mentoraim Gábor Instagram posztját a castingról. 18-20 éves, érzékeny, álmodozó fiút kerestek. Természetesen egyből jelentkeztem, mert magamra ismertem.
RG: Gazsi volt a második, akit megnéztünk. Ez azért fontos, mert akár hónapokat, éveket eltölthettünk volna a szereplőkereséssel. Hatalmas szerencsénk volt. Gazsi castingjánál bent volt Seres Donát, az első asszisztensünk, Becsey Kristóf operatőr és Reisz-Varga Zsófi, a feleségem, aki dramaturg és a castingban is segített. Ők már a nap végén eldöntötték, hogy Gazsi legyen, én még szerettem volna megnézni Znamenák Istvánnal együtt is. Ez májusban volt, augusztusban már forgattunk, a kettő között pedig volt egy hosszú próbafolyamatunk is.
AWG: Gábor pont az utolsó gimnáziumi napom utolsó órája után hívott fel, hogy szeretné, ha játszanék a filmben, úgyhogy jól indult az a nyár.
Korábban láttad Gábor filmjeit?
AWG: Igen, ezért is jelentkeztem.
Említetted, hogy magadra ismertél a kiírásban, de részleteiben mennyire érezted közelinek Ábel karakterét?
AWG: A családi hátterem teljesen más, és az érettségim is kitűnő lett. A konkrétumokon túl viszont Ábel lelki világa, mélyebb érzelmi rétegei közeliek.
Korábban lehetett téged valahol látni nézőként?
AWG: Az osztályommal összeraktunk egy előadást, ami az Országos Diákszínjátszó Találkozón arany minősítést kapott, illetve a Behívó utcai performaszaiban vettem részt.
Olyan volt a forgatás, amilyennek elképzelted?
AWG: Voltak prekoncepcióim, hogy milyen lehet egy forgatás, de nem igazán képzeltem el. Csodálatos volt: szuper volt a közeg, mindenki nagyon elfogadó és türelmes volt, családias légkör alakult ki. Mindenki, aki itt volt, hitt ebben a projektben, máskülönben nem jött volna el ennyi pénzért dolgozni. Mindenki szerette az ötletet és az alkotókat. Ezért nem voltak olyan feszültségek sem, mint egy nagyobb produkciónál. Egy ilyet láttam azóta, egy reklámban szerepeltem: nagyon más a hangulat, másfajta konfliktusok vannak, ha mindenki csak a fizetésért van ott.
Mik a terveid a jövőre nézve?
AWG: Idén kezdem a filmrendező szakot az ELTÉ-n. Szeretnék minden irányból közel kerülni a filmhez, minden érdekel, ami vele kapcsolatos.
Milyen élmény volt a velencei premier?
AWG: Nehéz szavakkal leírni a premiert, nagyon erősen hatott rám. Most láttam először a filmet, és szerintem jó döntés volt nagyvásznon, ekkora közönség előtt megélni ezt. Nagyon elérzékenyültem látva, hogy milyen csodálatosat alkotott Gábor és a stáb. Persze magammal szemben kritikus voltam, ami valószínűleg normális, de nem láttam olyat, amit megbántam vagy máshogy csináltam volna.
Mit gondolsz, a nemzetközi közönségnek mennyire érthető ez a film?
AWG: Szerintem az alaphelyzet érthető ha nem is a világon mindenhol, de Európa sok országában biztosan. Azért is hívhatták meg Velencébe, mert az olasz társadalom is érti ezt a problémát és együtt tud vele érezni.
Gábor, mennyire használtatok gerillamódszereket a forgatás során?
RG: Mostanra a producerünk, Berkes Júlia eljutott egy olyan problémamegoldási szintre, hogy pontosan tudja, mi az, amit valahogy muszáj megoldani akár szívességgel, akár pénzzel, és mi az, aminél lehet engedni. Például fontos volt, hogy BKV villamoson forgassunk, de a gerilla a BKV-n kockázatos: joguk van büntetést kiszabni érte. Annak idején a VAN-nál csináltunk ilyet, utána pedig megbeszéltük velük, hogy többször nem csináljuk… Tehát erre muszáj volt pénzt költeni. De például a helyszínekre nem költöttünk, családtagoknál, barátoknál forgattunk. Az utcai jeleneteknél kézikamerát használtunk, azt pedig szabad engedély nélkül is. Nagyon kicsi stábbal dolgoztunk, maximum 17 fővel, de előfordult, hogy csak hárman-négyen voltunk ott.
Volt olyasmi, amit anyagi okok miatt kellett máshogy csinálnotok, mint terveztétek?
RG: Az utolsó jelenetben, ami a Balatonon játszódik, többféle kameramozgató eszközt szerettünk volna használni. A vége az lett, hogy lejött Bagota Béla filmrendező barátom segíteni, és Galambos Levente kameratechnikussal a feleségem távoli rokonának a facsónakját tologatták a vízben hajnalban, a sötétben. Előtte egy nappal egy felfújható matraccal próbálkoztunk, ami elkezdett ereszteni. A térdig érő vízben hogyan tudsz valamit tolni úgy, hogy közben Becsey Kristóf rajta ül egy kamerával? Az is kiderült, hogy a Balatonnak ezen a részén gödrök vannak, elkezdtem aggódni, hogy ki fog törni a gyerekek bokája. Ezeket megpróbáltuk lapáttal betemetni. Nagyon abszurd volt az egész. Azt hiszem, ezeket nevezhetjük anyagi problémáknak.
Az interjú a Velencei Filmfesztiválon készült. További cikkeink az eseményről itt.
