Deák Kristóf egyre több fesztiválon sikert aratott a Mindenki című rövidfilmjével. Erről a kritikusunk szerint „igényes” és „szívmelengető” filmről kérdeztük, és arról, hogy miképp terelődött a fiatal rendező útja filmes pályára.
Mikor határoztad el, hogy filmezéssel fogsz foglalkozni?
Ötödikes koromban kezdtem járni a sulink kuriózumnak számító videószakkörébe, ahol minden héten az iskolatévének forgattunk. Meghatározó élmény volt Vancsó Zoltán, napjainkban elismert fotós kisfilmje, amit diákként készített az iskolánkban. A burleszk kisfilm a menzás spenótról szólt, amit a gyerekek nem akarnak megenni… Volt otthon három kazettányi Chaplin-válogatásunk is a rengeteg VHS között, és ezeket nézegettem unos-untalan egymás után. A Spenót miatt döbbentem rá először, hogy akár én is készíthetnék ilyen filmeket. Tehát elég korán kezdtem érdeklődni a filmezés iránt, aztán egy jó időre félretettem.
Mik voltak az első komolyabb próbálkozásaid?
Tizenévesen zenéltem és hangmérnök akartam lenni, ezért a BME villanykarán tanultam három évet, de éreztem, hogy ez nem nekem való. Aztán jelentkeztem a Filmművészeti Egyetemre, ahova felvettek gyártásvezető szakra. Szerencsés módon vegyes évfolyam indult gyártást, illetve vágást tanulókkal, és ez vezetett be a filmezés kreatív oldalába. Ennek köszönhetően dolgozhattam vágóként komolyabb sorozatokon, nagyobb filmes produkciókban. Igazán 2008 végén fogalmazódott meg bennem, hogy rendezéssel szeretnék foglalkozni és jelentkeztem Londonba, a Westminster egyetemre, ahova szerencsés módon felvettek az akkor induló rendezői mesterszakra, Malcolm Mowbray osztályába. Komoly alapokat kaptunk színészvezetésből és történetmesélésből, és itt kezdtem el próbálgatni a saját hangomat, saját stílusomat.
Ahogy haza jöttél, egyből belekerültél a sűrűjébe, Hacktionban kaptál munkát.
Csináltunk Londonban egy poén vírus videót „Get A Life Buy My Porsche” címmel, amivel egy barátom autóját szerettük volna eladni, erre figyeltek fel a Hacktion alkotói. Új hangvételű, friss, fiatal rendezőt kerestek, így jöttem én a képbe. Ez volt az első igazi, önálló projektem rendezőként. Szerencsére egyből nagy stábbal, tapasztalt filmesekkel dolgozhattam. Nagyon sokat tanultam ebből a projektből – és megszerettem a sorozatkészítést is.
Beszéljünk kicsit a Mindenki című kisfilmedről, amivel nemrégiben díjat nyertél Tokióban. Mikor jött az ötlet?
A Hacktion után visszamentem Londonba, és az egyik lakótársam mesélt egy megrázó történetet a gyerekkorából. Ez nagyon megfogott, és úgy éreztem, sok mindent ki lehet hozni belőle. Először egy angol írótársammal megírtuk a forgatókönyvet, de nem kaptunk rá támogatást, úgyhogy félretettük. De nem hagyott nyugodni a gondolat, és felmerült bennem, hogy megcsinálom itthon. Elejétől a végéig átírtam a forgatókönyvet a magyar viszonyokra és saját gyerekkoromra, ami egyébként nagyon jót tett neki, majd beadtuk a Huszárik-pályázatra, és nyertünk vele.
Miről szói a film?
Egy gyerekkórusról szól, ahol csak akkor maradhatsz a tuttiban, ha befogod a szádat. A gyerekek közül sokan némán viselik az igazságtalanságot, de az egyik főszereplő fellázad, és a kóristák zseniális tervet eszelnek ki a zsarnok tanárnő megleckéztetésére. A filmben szándékosan nincsenek konkrét utalások arra vonatkozóan, hogy melyik évben játszódik a történet, inkább kortalanná akartam tenni, finom nosztalgiával fűszerezve.
Hogy találtál rá a színészeidre?
Egy rendező kollégámon keresztül ismerkedtem meg Steinhauser Andreával, aki kifejezetten gyerekszereplőkkel foglalkozik, ő castingolt nekünk. Számomra elég hamar körvonalazódott, hogy Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya lesznek a film főszereplői. Első látásra beléjük szerettem, teljesen sallangmentesen és természetesen játszanak, miközben kaszkadőrködnek és képzett cirkuszi artisták. A tanárnőt alakító Szamosi Zsófit pedig leginkább a Pintér Béla társulatból és a Terápiából ismertem. Onnantól, hogy az első találkozónkon elkezdtünk beszélgetni a forgatókönyvről, nem volt kérdés, hogy vele szeretném csinálni a filmet – nagyon érzékenyen átlátta a sztori és a karakter rétegeit.
Mennyire volt zökkenőmentes a film forgatása? Ha jól tudom, először dolgoztál gyerekekkel és nem kis gyerekcsapattal kellett megbirkóznod.
Igen, a filmben egy egész gyermekkórus szerepel, ráadásul a kiválasztásuknál az volt a fő szempontom, hogy melyik kórusban van a legtöbb élet. A Bakáts Téri Zenetagozatos Iskola kórusa volt az, akik kicsit rosszalkodtak, kicsit zsibongtak, de azért a kórusvezetőjük nagyon jól és ügyesen kordában tartotta őket. Ami meglepett a közös munkában az az, hogy a színészként tapasztalatlan gyerekek is mennyire ügyesen tudnak improvizálni. A legtöbb esetben nem kellett őket „agyoninstruálni”, szinte maguktól tették a dolgukat. Az operatőr Maly Róbert tapasztalata és figyelme is nagyon sokat segített.
A filmben sok kórusdal felcsendül, ezek egy részét már ismerték korábbról, az új dalokat pedig szívesen tanulták. A zeneszerző Balázs Ádámmal válogattuk össze a zenei anyagot. Elárulok egy kis háttértitkot – aki látta a filmet, érti – a forgatáson technikai okok miatt a gyerekek ironikus módon csak tátogtak… A dalokat előre fel kellett vennünk, hogy mindig szinkronban tudjunk maradni.
A film elindult a siker útján, egyre több fesztiválon díjazzák és mutatják be. Hol jár most az alkotás?
Épp most tértünk vissza Tokióból az eddigi legnagyobb elismerésünkkel, a Short Shorts fesztivál fődíjával. Fesztiválról fesztiválra megyünk és tárgyalunk forgalmazókkal is. Eddig a legtöbb fesztiválon (például Torontóban vagy Lille-ben) a közönségdíjat sikerült elhoznunk. A mai fesztiválfilmek gyakran sötétebb, borúsabb, komorabb alkotások, ritka az ilyen pozitív végkicsengésű film a palettán. Talán ezért is ilyen népszerű a film a közönség körében.
Milyen újabb filmterveid vannak?
Nagyon különböző témák, de mégis hasonló történetek. Az utóbbi időben elkezdett foglalkoztatni a mesterséges intelligencia, így ezen a vonalon elindulva adtam be a Daazo pitchfórumra egy kisfilm treatmentet, ami nyert is. Jelenleg ennek a filmek a fejlesztésével és előkészületeivel foglalkozom.
Közben már nagyobb filmtervek is forognak a fejemben, van köztük az ötvenes években Budapesten játszódó tévéfilm és a közeli jövőben Londonban játszódó alacsony költségvetésű „mundane sci-fi” is. Keresem a kapcsolatokat azokkal az emberekkel, producerekkel, akikkel egy rugóra jár az agyunk, úgyhogy mostanában sok találkozóm van mindkét országban. És talán szokatlan egy magyar rendezőtől, de sorozatterveim is vannak. Nagyon szeretem a „long form”-ot, ahogy angolul nevezik. Egy mai budapesti dramkomot és egy 19. századi történetet is dédelgetek már egy ideje.
