Interjú

„A főszereplő meztelenül rohangált, amikor az operatőr felsvenkelt a farkáról az amerikai zászlóra” – Interjú Sean Bakerrel

Sean Baker a kortárs amerikai filmművészet egyik legeredetibb figurája. A szélesebb nyilvánosság számára az iPhone-nal forgatott Tangerine-nel vált ismertté, a Floridai álommal pedig bebetonozta helyét a független filmesek panteonjában. A rendezőt legújabb munkájáról, a Red Rocket-ről, a pandémia alatt forgatásról és a filmes kultúra jövőjéről faggattuk a miskolci CineFesten.

Egyedi módon szoktad kiválasztani a szereplőgárdát, az új munkádban is látunk amatőr és profi színészeket együtt játszani. Hogy szokott zajlani ez a szokatlan casting folyamat és mennyire utálnak érte a producerek?

Mindig izgalmasnak találtam profi és amatőr színészeket egyszerre használni. Ezúttal a COVID és a költségvetés miatt tudtam, hogy sok fog azon múlni, milyen figurákat találunk a texasi utcákon. De az igazat megvallva csak nyitott szemmel kellett járni. Mindenkire, aki a színészcsapat része lett, nyilvános tereken figyeltünk fel. Valami megragadta bennük a figyelmünket és ahogy beszélgettünk velük kiderült, hogy kellően magabiztosak és erős személyiségek ahhoz, hogy bízni tudjak a játékukban. Szerencsés vagyok, hogy így összeálltak a csillagok, mert nagyon szerettem ezt színészgárdát. Örülök, hogy rátaláltunk egymásra.

Az előző filmed, a Floridai álom 35 mm-en forgott, most 16 mm-re váltottál, amit anno Cassavetes is előszeretettel használt. Úgy érzem, most egy sokkal szemcsésebb, nyersebb vizualitást hoztál létre. Miért döntöttél a 16 mm mellett?

Ennek több oka is van, nyilván a legkézenfekvőbb az idő és a pénz volt. Ugyanakkor a 16 mm sok ajtót kinyitott nekünk, az intimitás, a kis kameraméret és a gyors átállások tekintetében. Az operatőr, Drew Daniels nagyon gyorsan tudott dolgozni 16 milliméterrel, előfordult, hogy ő volt a leggyorsabb stábtag és rám kellett várni. De ezenfelül manapság a 16 mm már máshogy is néz ki, mint korábban. A digitális érában már 4K-ban tudjuk szkennelni a kópiákat. Persze, ez egy karcos, szemcsés film, de vannak pillanatok, például amikor Simon a texasi napfényben mászkál, amit simán be lehet nézni 35 mm-nek. Valahol nagyon mozis hatást kelt, de szerettem volna egyfajta retró megjelenést kölcsönözni az anyagnak. Habár a cselekmény 2016-ban játszódik, úgy érzem, hogy a kortárs film stílus és hangulat terén sokat merít a ’70-es évek mozijából. Azt szerettem volna, ha úgy néz ki, mint ha 1974-ben forgatták volna. Ráadásul anamorf lencséket használtunk, ami ritka 16 mm-en. Szerintem a nagyon kevés filmek egyike vagyunk, ami így forgott, ez szintén sokat dob a kép minőségén.

A pornósztár, aki végül a saját életét kúrta el – Red Rocket

 

És azokat az élénk, vibráló színeket is sikerült megtartani, amik az eddigi munkáidban nagyon karakteresen megjelentek.

Köszönöm, ez igazából az operatőröm és a nővérem, Stephonik érdeme, aki a látványtervező volt a filmben. Ő a film szubtextuális jelentésével játszott, ezért gyakran nyúlt a piros és kék színekhez. Nyilván használt mindenféle színt, de elsősorban ennek a két színnek az árnyalataival festette meg filmteret és szerintem fantasztikus munkát végzett, mert kellően finom vonásokkal dolgozott.

Gyakran mesélsz különböző deprivált társadalmi csoportok életéről. Hogy közelítesz ezekhez a témákhoz, szerinted mi a nélkülöző emberek helyes ábrázolása a filmvásznon?

Van egy mondás, amivel az egyik filmemre készülve találkoztam: „semmit rólunk, nélkülünk”. És ezt komolyan is vettem. Amikor bemutatok egy közösséget, az nem csak annyiból áll, hogy leforgatom őket, aztán elmegyek. Fontos az együttműködés, a közös hang megtalálása. Egyszerűen beszélni kell velük arról, hogyan szeretnének megjelenni a képernyőn; lehetőséget adni, hogy ők is részei legyenek az alkotói folyamatnak; jóváhagyást kérni dolgokhoz, egy sor szöveghez vagy egy snitthez. Magától a filmtől függ, hogy pontosan mihez. A tanácsadás is kulcsfontosságú. Öt tanácsadónk volt ebben a filmben, öt szexmunkás, akik közül négyen a felnőttfilmes világból érkeztek. Nagyon fontos, hogy elolvassák a szkripted és megkérdezd tőlük, hogy egyáltalán hiteles vagy tényszerű-e, amit leírtál. Végső soron számomra a közösség, a mikrokozmosz vagy kulturális közeg reakciója, ami igazán fontos. Sokkal fontosabb, mint bármilyen kritikus vagy néző véleménye.

 

Elég merész képeket használsz a filmben, például a történet vége felé a főszereplő péniszéről svenkelsz fel az amerikai zászlóra. Nem félsz, hogy majd hőzöngeni fognak a nyilvánosságban?

Nem félek a botrányoktól, mert manapság amúgy is mindenből botrány van. Én csak szabadjára engedem ezeket a képeket és hagyom, hogy a közönség feltöltse őket jelentéssel. Amúgy érdekes, hogy pont ezt a részt emelted ki, eredetileg ez nem is volt benne a forgatókönyvben. Igazából úgy loptuk azokat a felvételeket. Nem volt engedélyünk a forgatásra, ő (Simon Rex, a film főszereplője – a szerk.) meg csak meztelenül rohangált a környéken, amikor elhaladtunk egy amerikai és a texasi zászló mellett, Drew meg felsvenkelt. Gyönyörű volt. (nevet) Mostanában ezek a filmek jönnek be, amik kicsit ilyen hibridek. Ez is egy fikciós, narratív film, de nagyon sokat merít a dokumentumfilmes világból.

 

A filmben nagyon sok céltalan karaktert látunk, a társadalom számkivetettjeit, akik hasonló nehézségekkel küzdenek ugyan, mégsem képesek kollektívát formálni. Milyen szerepe van ebben a kultúránknak és annak az opportunista, nárcisztikus, szélsőségesen individualista képnek, amit a kultúránk reprezentál? 

Ezeket a témákat valóban érinti a film, viszont ezek csak az én megfigyeléseim. Ha van is hasonló közlés a filmben, az csak én ráeszmélésem ezekre a hatásokra. Még a film társírójaként és rendezőjeként is gyakran úgy vagyok ezzel, hogy nem mindenre tudom a választ. Amiért késztetést érzek, hogy elmondjak egy történetet az általában valamiféle reakció arra, ami az Államokban vagy a kulturális térben zajlik. Úgy éreztem, hogy az amerikai filmek és sorozatok nem nagyon foglalkoznak hasonló kérdésekkel, ezért is akartam megcsinálni a Red Rocketet.

 

Sok politikai hirdetést, plakátot látunk megbújni a háttérben. Vissza-visszatérő eleme a cselekménynek a 2016-os elnökválasztási kampány. Miért érezted fontosnak kiemelni a film világának ezt az aspektusát?

A COVID miatt a film nem játszódhatott 2020-ban. Nem szerettem volna, ha összefonódnak a film állításai a vírussal. Mégis úgy éreztem, hogy fontos lenne, ha egy választási évben játszódna. Több témát is érint a film, és az egyik ezek közül a megosztottság. Személyes és társadalmi szinten is. Ma egy nagyon megosztott ország vagyunk. Ahogy visszaemlékszem, akkoriban a választás alig volt megkülönböztethető egy realitytől. Egyre többen követték a kampányt csak azért, hogy szórakozzanak. Ugyanazért követték a választást, amiért egy realityt: tudták, hogy lesznek botrányok, intrikák, de még humor is. Tetszett az az ötlet, hogy a karakterek is ugyanúgy követik a választásokat, mint bármilyen tévéműsort.

 

Vagy ketrecharcot.

Abszolút, vagy reklámot, infomercial-t (itthon kábé WS Teleshop – a szerk.), híreket, akármit, számomra ezek egy szinten vannak. Mind hasonlóan semmitmondó. (nevet) De olyan állítás nincs a filmben, hogy a főszereplő, Mikey és Trump között bármi párhuzam lenne, a nézőkön múlik, hogyan interpretálják a film vizuális szimbólumait.

 

Ha már szóba került a COVID, milyen volt a pandémia alatt forgatni? Én a lezárások alatt csináltam a diplomafilmem és még nekünk is rengeteg extra költséget meg nehézséget okozott a járvány, szóval elképzelni sem tudom, milyen lehetett ezt egy nagy stábbal végig csinálni.

Akkor tudod, hogy egy filmet amúgy is lehetetlen küldetésnek tűnik tető alá hozni, viszont a COVID még ezt is tízszer nehezebbé teszi. De alkalmazkodni kell a helyzethez, meg kell tanulni a lehető leggyorsabban forgatni. Nekem még két fals pozitív tesztem is volt, az első miatt egy hónapra jegelni is kellett a forgatást. A második után rájöttünk, hogy mindenkit duplán kell tesztelni, ami a költségvetés egy jelentős szeletét elvitte. Ez nagyon nehéz volt. Tömegjelenetekben sem gondolkodhattunk, de pont ezért döntöttünk úgy, hogy ezt a filmet csináljuk meg, mert ez egy kisebb volumenű alkotás, ami lehetővé tette, hogy ebben az időszakban hozzuk össze. Biztonságosan dolgoztunk, ugyanis tagja vagyok az Amerikai Rendezők Szakszervezetének, amelynek a biztonsági irányelveit követtük. Összességében örülök, hogy senki sem betegedett meg, és hogy túl vagyunk rajta, megnyertük a csatát! (nevet) Egyébként arról beszélgettem más rendezőkkel, hogy mind kaptunk valamit a COVID-tól. Kicsit olyan volt, mintha visszataláltunk volna a gyökereinkhez, vagyis a diákfilmezéshez. Az egész stábom tíz emberből állt.

 

Tíz emberből?

Igen, gyakorlatilag volt négy producerünk, akik egy csomó posztot betöltöttek, és négy ember alkotta a kameracsapatot. Drew, egy puller, egy segédoperatőr és egy személy volt a fővilágosító és a gripes. Rajtuk kívül volt még egy hangos meg én és ennyi! Nagyon családias volt, imádtam! Mindenki kedvelte egymást, egy családot alkottunk, keményen dolgoztunk. Tök szívesen csinálnám a következő filmem is így. Jó, legközelebb azért nem ennyire kicsiben, mert sok fejtörést okozott, de a következő filmemben is szeretném hasznosítani ennek a projektnek az előnyeit.

 

Érdekes, hogy ezt mondod, mert pont arról szerettelek volna kérdezni, hogy láthatunk-e majd tőled egy közepes- vagy nagyköltségvetésű mozit? Nyilatkoztad korábban, hogy nagy csodálója vagy a grandiózus hollywoodi moziknak és látva azt, hogy például a streaming oldalak hajlandóak pénzt áldozni az „indie arcok” ötleteire, látsz esélyt egy ilyen projektre?

Igazság szerint ez egy mindennapos belső vívódás a számomra, mert sok hasonszőrű rendező 100 millió dolláros projekteket csinál. Tudod, lehet, hogy néha el kell fogadni, hogy miben vagy a legjobb és… hát annál maradni. (nevet) Lehet, hogy így volt megírva, hogy én ebben az indie közegben mozogjak. Persze, ahogy említetted, filmőrült vagyok és imádom a nagy, epikus filmeket, mindig a moziban nézem az összes franchise filmet, de őszintén szólva nem biztos, hogy képes lennék ilyesmit csinálni. Tisztában kell lennem a képességeimmel. Fene tudja, majd meglátjuk! Mert egy dolog azért mozgat: egyszer szeretnék csinálni egy rendes akciójelenetet, amihez azért pénzre van szükség.

 

Te hogyan látod a médium jövőjét? A lezárások után mindenki átnyargalt a streamingre és hirtelen mintha valódi fenyegetéssé vált volna a mozi halála.

Van, amikor nagyon borúlátó vagyok, máskor meg pozitívabban tekintek a jövőre. Nehéz megmondani, főleg úgy, hogy a lezárások miatt sok mozi kénytelen volt lehúzni a rolót, persze lehetett volna rosszabb is, mi az Államokban nagyjából 1000 független mozit veszítettünk el. Eredetileg azt hitték, hogy ez a szám jóval magasabb lesz. Mégis nagyon sokan érezzük azt a klisét, hogy amíg el nem veszítetted, nem tudod, mid volt. Majdnem elveszítettük a mozit, úgyhogy itt az ideje, hogy támogassuk. Amikor elmegyek egy multiplexbe, érzem, hogy az emberek szeretnek ott lenni, hogy még az átlagközönség is ott szeretne ülni a teremben, idegenekkel és kiszakadni a valóságból. Ez tagadhatatlanul jelen van és ez csodálatos. Ami kicsit aggaszt, hogy nagyon sok filmes kezd sorozatokban dolgozni. Nyilvánvalóan ott van pénz, az embernek el kell tartani a családját, mit lehet csinálni? Egyszerűen moziba járóként elszomorít, hogy sokan, akik korábban filmeken dolgoztak, mást csinálnak, nagyon sok tehetség fekteti másba az energiáját. De azért vannak, akik maradnak és elkötelezettek a film iránt. Én is maradok.

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés