Lengyel Tamás nagyjából sosem szeretett volna más lenni, mint színész. Lassan 15 éve látjuk ennek nyomait a színházban, a tévében és a moziban is egyaránt. A múlt héten bemutatott Víkend című thrillerben egy jól menő, kicsit piszkos vállalkozót alakít egy hamar eldurvuló erdélyi vadászaton. Mads Mikkelsen zsenialitásáról és az egyre durvuló emberi viszonyokról beszélgettünk, illetve arról, milyen volt katonaruhában végiglovagolni Magyarországot.
Eddig inkább tv sorozatokban és színházban láthattunk, filmben az elmúlt években a Megdönteni Hajnal Tímeát után most, a Víkendben. Melyik műfaj áll közelebb hozzád?
Nem érzek különbséget. A mai sorozatok – már nemcsak külföldön, hanem itthon is – 5-7 perc/nap hasznos anyagot forgatnak. Ugyanolyan körültekintőek egy jelenet előkészítésekor, bevilágításkor, akár stúdióban vagyunk, akár helyszínen. Ilyen szempontból színészként nincs különbség. Szappanoperák esetében, mint a Jóban rosszban-ban, már más a helyzet, naponta 20-25 perc hasznos anyagot kell forgatni, hogy a szükséges biztonsági előnyt megtarthassák. De igazából minden a karakteren és a feladaton múlik.
Ugyanakkor talán még él itthon az elképzelés, hogy tv-sorozatokkal lesz ismert egy ember, vásznon és a színházban pedig szakmailag megbecsült.
Ma már talán nem. Az elmúlt években készült sorozatok már olyanok, mint egy egész estés film, csak több részre van szabdalva. Én mindig igyekeztem színvonalas munkában részt venni.
Máshogy kérdezem: egy átlagos magyar kultúrafogyasztó honnan ismeri Lengyel Tamást?
A Munkaügyekből vagy a Jóban rosszban-ból. Ez volt az elsődleges fórum a találkozásra. Szám szerint megfordul mondjuk 200 ezer ember a Vígszínházban, de ez 35-40 ezer egyedi látogatót jelent. Amíg a napi sorozatokat milliós nagyságrendben nézik, a Hajnal Tímeát megnézték mondjuk 110 ezren, egy olyan filmet, mint a Tréfa, elmentek ötezren megnézni. Ha a Víkend eléri a 75-80 ezres nézőszámot, az nagy dolog lesz. (Az első hétvége hivatalos nézőszáma 6594 fő – S. A.) Itthon vígjátékokra mennek be a családok. Ha meglátnak egy magyar thrillert, félek, rögtön azt gondolják: nem tud olyan jó lenni, mint egy amerikai, mert kevesebb pénz áll rendelkezésre. Pedig a Vikend minden tekintetben felveszi a versenyt a külföldi, nagy filmekkel.
Hogyan kerültél erre a pályára? Hogyan kezdődött?
Ez olyan régen volt, hogy már nem is emlékszem. Az biztos, hogy zárkózott fiú voltam. Ötödik osztályos koromban egy másik általános iskolába kerültem. A könnyebb beilleszkedés érdekében gondolta édesanyám és osztályfőnököm, hogy járjak el egy gyerekszínház, a Harlekin stúdiójába. Ott ragadtam, nagyon tetszett, enyém lett a közeg. Sok barátom lett ebből a körből, így nagyon nem tudott máshogy alakulni.
Egyenes vonalú egyenletes mozgás?
Volt azért egy kis megtorpanás, amikor gimnáziumban fakultációt kellett választani. Angolt és biológiát választottam, hogy majd orvos legyek.
Legyen egy rendes szakmád, fiam!
Valahogy így. Amikor jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, szüleim kérték, hogy jelöljek meg még valamit. Nincs művész a családban, édesapám gépészmérnök, édesanyám pedig magyar-német szakos tanár. De azt látták, hogy amit csinálok, szeretem, így hát ebben segítettek. Egyezséget kötöttünk, jelentkeznem kellett egy másik egyetemre, és amikor felvettek, de nem akartam odajárni, dolgoznom kellett, amíg egy újabb évet készülök a felvételire.
Milyen élményeid vannak a főiskoláról? Kik voltak az osztálytársaid?
Nagyon jó visszaemlékezni rá, igazán jó közösség voltunk. Hámori Gabriella, Szamosi Zsófia és Kovács Martina voltak a lányok, Csányi Sándor, Bodó Viktor, Dolmány Attila és én pedig a fiúk. Jó osztályközösség voltunk, tavalyelőttig minden évben találkoztunk. Most már erre nem nagyon jut idő, de azt hiszem, egész életemben nagyon fontosak lesznek számomra. Máshogy nem is lehet: négy éven keresztül a nap 24 órájában együtt voltunk.
Kik inspiráltak akár a főiskolán, akár azóta itthon vagy külföldön? Próbáltam kategóriába sorolni Lengyel Tamást, de nem nagyon ment.
Vannak színészek, akikre felnézek. De nincs a tarsolyomban egy-két név, amit ilyenkor be lehetne dobni. Sokféle színészt szeretek, sok helyzetben, de van, hogy csak egy-egy alakításban. Nagyon szeretem a nagy amerikai színészeket: Robert De Nirót, Matt Damont, Tom Hardyt, Naomi Wattsot, Brad Pittet, mostanában már Leonardo DiCapriót is. De imádom Mads Mikkelsent vagy Javier Bardemet. Irigylem a magabiztosságukat, és a lehetőségeiket. Amikor látom őket, azt érzem, jó lenne, ha ennyire magabiztosan tudnám képviselni és megjeleníteni azt, amit egy karakterről gondolok. Bámulatos, mennyire nem csinál ügyet Mads Mikkelsen abból, hogy éppen színészkedik, és közben mégis tűpontosan játszik. Az önfeledt játékban a dolgok elveszítik a súlyukat, és szárnyal a kreativitás.
Visszanézed korábbi alakításaidat?
Szoktam. A helyszínen és a kész anyagot is. Kitalálok valamit, és nagyon bízom annak hatásában. Ha bizonytalan vagyok, ott, a helyszínen kérem, hogy hadd nézzem meg. Ha nem jön át, amit szerettem volna, kérem, hogy vegyük újra. Ha tehetem, korábbi szerepeimet is visszanézem, most például tervezem újranézni a Kossuthkiflit. Talán már megfelelő távolságban vagyok időben és érzelmileg, és nem leszek annyira elfogult vele, mint voltam. Borzasztóan bántott az előítélet a film megjelenésekor, és hogy senki nem vette észre, hogy egy rendkívül szórakoztató kalandfilm készült.
Érdekes kérdés ez a Kossuthkifli. Tipikusan az a szerep, amiről minden kisfiú álmodik; hogy eljátssza, ha majd egyszer nagy és híres színész lesz. Hogy érintett, amikor megkaptad a szerepet?
Pontosan így van, és az esélytelenek nyugalmával mentem a castingra. Aztán visszahívtak egy második fordulóra, amiről úgy éreztem, az elsőnél is rosszabbul sikerült, így én le is mondtam a főszerepről. Volt egy kisebb szerep, reméltem, ha szerencsém van, azt megkapom. Aztán legnagyobb meglepetésemre 2013. május 1-jén éppen reggeliztem egy kávézóban a Gerlóczy utcában, amikor megcsörrent a telefonom, és hozta a hírt Rudolf Péter, rendező… Hosszú ideig nem tudtam mit kezdeni vele. Boldog voltam, de ugyanakkor stresszeltem. Játszott velem az agyam. Attól féltem, rosszul gondolták, és a forgatás közben azt mondják majd, ez így nem jó, keresni kell egy másik embert. A forgatás megkezdése előtt 2-3 hetet teljes bizonytalanságban töltöttem, de aztán összeszedtem magam, és csak a feladatra koncentráltam.
Kicsit úgy érzem, ez amolyan szíved csücske lett.
Hát hogyne… Felvenni egy huszárruhát, végigmenni postakocsival és fegyverrel az országon, közben azt kiabálni: éljen a magyar szabadság, ide lőjetek – annál szenzációsabb élmény nincs a világon. Az egész stábbal egyébként is nagyon jó volt a viszonyom, a forgatás meg meseszerű élmény volt.
Sokféle karaktert eljátszottál szappanoperában, minisorozatban, mozifilmekben, de mindig kicsit más karakter. Ez előny vagy hátrány?
Szerintem előny. Állítólag kétféle színész van: az egyik, aki mindig ugyanazt játssza, és a szerep igazodik hozzá, a másik, aki mindig különböző tud lenni. Nagyon bírom ezt Daniel Day Levisban, vagy a fiatal Robert De Niróban. Még a nézésük is mindig más. Egyébként hálás vagyok az ilyen kritikáért, örülök, ha úgy látod, én is ilyen vagyok. Igyekszem leválasztani a karaktereket magamról, de nem akarok mindig erővel más lenni.
Beszéljünk egy kicsit a Víkendről, legújabb szerepedről!
Azt hiszem, a legsötétebb karakter, akit valaha játszottam. Erős akaratú, érdekérvényesítő, erkölcsileg végtelenül romlott ember, akit csak a saját érvényesülése foglalkoztat. Felhívtak egy ügynökségtől, hogy Mátyássy Áron készül egy új filmmel. Elküldték a két jelenet szövegét, jelezve, melyik karaktert gondolták nekem. Felvettük, majd Áron telefonált, hogy bennem látja ezt a figurát. A válogatáson a megjelenésemben próbáltam olyan lenni, mint amit az a pár oldal sugallt a karakterről. Igyekeztem saját magamnál elegánsabban megjelenni, úgy fésülködni, stb. Szerintem ez fontos, bár lehet, hogy semmi értelme. (De, van értelme. Érdekes adalék, hogy a téma tőlem teljesen függetlenül a rendezővel készült interjúban is felmerült. Ahogy Mátyássy Áron fogalmazott, Lengyel Tamás kicsit „aládolgozott” a szerepnek. – S. A.) Ez még 2010-ben volt, az MMKA támogatta volna a filmet, de közben bedőlt. Éppen az igazgatómtól jöttem ki, mert elkértem magam a forgatásra, amikor telefonált Áron, hogy egyelőre nincs forgatás… Eltelt pár év, felépült a Filmalap, és szerencsére elkészült a film.
Mit gondolsz, hol lesz ennek a filmnek a helye? A sajtóvetítésen Áron azt mondta: nem akar ez a film mást, mint szórakoztatni. De azért látjuk, hogy ez annál szerzőibb…
Szerintem ez a fő cél: izgulni és félni. Látni egy jó thrillert. Hogy a fordulatoknál a néző megkönnyebbüljön, vagy éppen újabb impulzus érje. Hogy hasson a film. Ugyanakkor Áront olyan alkatú rendezőnek látom, aki nem elégszik meg ennyivel, fontos számára, hogy legyen benne valami plusz. Nekem ez a film az értékek devalválódásáról szól. Ha csak az önös érdekei vezetik az embert, annak durva következményei lehetnek az emberi kapcsolatokban. Biztos alapokon nyugvó erkölcsi értékrend, a normák betartása és egymás tisztelete nélkül feje tetejére áll a világ. Amíg a három főszereplő élete teljes morális válságban van, a helyi közösségre pont ennek ellenkezője igaz: összetartanak, tisztelik és megbecsülik egymást. Hogy ez benne van a filmben, szerintem nem véletlen.
—
Fotó: Sergő Zoltán András
