A 303 című német road movie egyik főszereplője, Anton Spieker járt a Szemrevaló Filmfesztiválon, ahol arról mesélt, milyen kalandos egész Európát átutazva forgatni egy öreg lakókocsiban, és hogyan kellene az embereknek viselkedniük egymással a mai világban és politikai helyzetben.
Miben különbözik a megszokottól, ha olyan filmet készít valaki, ahol rengeteg a helyszín és kicsi a stáb?
Nagyon sok improvizációt kívánt, mert nem volt előkészítve a forgatási folyamat, nem voltak lefoglalva a helyszínek. Amikor megálltunk valahol, mindig ahhoz kellett alkalmazkodni, amit ott találtunk. Nem voltak útlezárások a kedvünkért, ha valami hangos építkezés volt a közelben, akkor nem lehetett szólni, hogy maradjanak csöndben, hanem mindig azzal kellett dolgozni, ami az út során történt.
Szabad kezet kaptatok mint színészek?
Csak a körülményekre vonatkozott az improvizáció, a szövegek meg voltak írva előre. De mivel utaztunk egyik helyszínről a másikra, útközben is mindig igyekeztünk improvizációképpen a szerepben maradni. Folyamatosan úgy beszélgettünk, mint a szereplők, és ezáltal jobban beleéltük magunkat, így sokkal könnyebben és gördülékenyebben ment a jelenetek forgatása.
Szemrevaló 2018: Attól, hogy úton vagy, önmagad elől még nem mentél vakációra – 303
Meddig tartott a forgatás?
Először másfél hónapot próbáltunk, utána két és fél hónap volt az utazás és a forgatás, így összesen négy hónapig tartott.
Mi volt a legnagyobb probléma, amellyel meg kellett küzdenetek?
Az időjárás okozott gondot, meg főleg a hangzavar, ha olyan helyen kellett forgatni, ahol zajos volt a környezet. Nagyon kicsi volt a stáb, és létszámhoz képest túl sok feladatot kellett ellátnunk, tehát mindig több volt a munka, mint ahányan voltunk. Előfordult, hogy én voltam felelős a hangért, és tartottam a boom-mikrofont. Egyszer volt egy nagyobb kavarodás. Ugyebár a kisbusz benzinnel működik, nem dízellel, és nagyon kellett vigyázni, nehogy dízelt öntsünk bele. Portóban nem figyeltünk oda, és a benzinkút személyzete véletlenül dízellel töltötte fel. Még szerencse, hogy nem indítottuk be, mert teljesen tönkrement volna. Várni kellett, amíg hoztak egy pumpát, kiszivattyúzták, és újra feltöltötték. Egy másik kínos esetben pedig kifogyott a benzin, és éppen egy egysávos hídon állt le a kisbusz. A rendező azt mondta, hogy van még úgyis egy póttankunk, majd azt beletöltjük, de az is üres volt. Óriási dugó alakult ki mögöttünk, mindenki dudált, de attól még nem tudtunk továbbmenni.
Mivel ilyen macerás volt a kisbusz, volt B-tervetek arra, ha teljesen bedöglik?
Abszolút semmi, pedig 1980-as volt a busz. Csak bíztunk abban, hogy működnie kell.
Akkor még jól van?
Igen, működik még, a Berlinaléra ezzel érkeztünk meg a film premierjére.
Mit jelent ez a film neked? Miért fontos szerinted manapság ilyen témáról forgatni?
Számomra ez a film legfőképpen a bátorságról szól. A két szereplő elég bátor ahhoz, hogy nyíltan közeledjenek, és úgy viselkedjenek, amilyenek ők maguk, és ne játszanak szerepeket a másik előtt, hanem a félelmeiket, aggodalmaikat védtelenül megvallják egymásnak, nyíltan beszéljenek a gondjaikról. A mai társadalomban ez nagy kihívás, óriási bátorságot igényel, mert hozzá vagyunk szokva, hogy mindig szerepeket játszunk, előadjuk magunkat, igyekszünk a céljaink érdekében úgy viselkedni, ahogy azt gondoljuk, hogy elvárják tőlünk. Ez a két szereplő viszont teljes nyíltsággal közeledik egymáshoz, ami rendkívüli.
Rengeteg téma merül fel a két karakter között, melyiket tartod a legfontosabbnak az egymás felé való megnyílásuk szempontjából?
Az alapvető kérdés, amely rögtön a beszélgetéseik elején felmerül, hogy fontosabb-e az emberek számára, vagy előrébb viszi-e az emberiséget a kooperáció vagy az egymással szembeni konkurencia? Jan olyan figura, akit a nevelőapja nem fogadott el, nem érezte szeretve magát gyerekkorában, ezért inkább a konkurenciát gondolja fontosnak, de ugyanakkor ő is vágyna a kooperációra és a nyitott kapcsolatépítésre. Jule lesz az, aki kihozza őt ebből az állapotból. A beszélgetések során több ilyen fázis is van, amikor arról beszélnek, mennyire fontos, hogy nyitottak legyünk egymás felé, hogy együttműködjünk, segítsünk egymásnak. Már maga egy ilyen beszélgetés is segítség. Ha ezt kicsit elemeljük a közvetlen emberi szintről, és manapság vizsgáljuk a világ állapotát, akkor a politikában is nagyon fontos lenne, hogy a kooperációra építsünk, nyitottak legyünk embertársaink felé. Ne bezárkózzanak az egyes országok, hanem használják az empátiájukat és segítsenek egymásnak.
Jule vagy Jan nézőpontját érzed közelebb magadhoz, vagy teljesen máshogy gondolkozol ezekről?
Lennének saját gondolataim is, nemcsak ez a két véglet létezik, de valójában Jule álláspontja az, amely közelebb áll a szívemhez, azaz figyeljünk és legyünk tekintettel egymásra. Ha az ember a szakmai előmenetelre vagy a társadalomban való érvényesülésre koncentrál, akkor a konkurencia az egyik fontos tényező, amely előrébb lendíti a dolgokat. A versenyhelyzetek mindig nagyobb eredményeket hoznak ki az emberből, de mindig ott van a nagy hiba, hogy ezt a konkurenciaharcot átvisszük a magánéletünkbe is, ahol nem az lenne a lényeg, hogy egyvalaki egyedül jobban érvényesüljön, vagy a saját céljait elérje, hanem ketten vagy csoportban a közös célokat érjük el.
Megváltozott-e benned valami vagy rájöttél-e magaddal kapcsolatban dolgokra a szerep hatására?
Főleg szakmailag fejlődtem a forgatás során, mert Hans Weingartnernek, a rendezőnek pontos elképzelései voltak arról, hogyan kell egy színésznek megközelíteni a szerepét és beleélni magát. Ezt nagyon erősen képviselte a forgatás során, és ez a munkamódszer sok mindenben hozott újdonságot és szakmai fejlődést.
Nagyon fontos volt, hogy milyen a két karakter dinamikája, hamar összeszoktál Mala Emdével?
Azáltal, hogy Hansnak konkrét elképzelései voltak, és fontos volt neki, hogy egyes pontokra eljusson a dialógusok által a film, ezért kevés múlt azon, hogy mi ketten hogyan hangolódunk egymásra, hanem főként az számított, hogy megfeleljünk az elképzeléseinek. Mivel ennyire hosszú volt a forgatási folyamat, önkéntelenül is összekovácsolódott a csapat, főleg mi ketten, hogy együtt játszottunk. Mély barátság alakult ki közöttünk. Ott vagyunk egymásnak, támaszt jelentünk, segítünk egymásnak típusú, nagyon jó kapcsolat. Azóta is tart még, ha valami gondunk van, mindig felhívjuk egymást, tanácsot kérünk a másiktól.
Melyik volt az a pont, amikor úgy döntöttél, hogy el akarod játszani ezt a szerepet? Esetleg a forgatókönyv olvasásakor?
Először egy kávéházban találkoztam a rendezővel egy hosszú beszélgetésre, akkor még nem olvastam a forgatókönyvet, csak beszélgettünk, és ő érezte, hogy szívesen társalgok ezekről a témákról. Már eldöntötte, hogy a női főszerepet Mala Emde fogja játszani. Malának aznap el kellett utaznia, ezért felhívta a rendező, hogy akkor gyorsan érte megyünk taxival, elvisszük a repülőtérre, és közben csinálunk egy próbát. Hátul ültünk, elöl a rendező a mobiljával filmezett minket, mi meg elkezdtünk beszélgetni. A rendező néha bedobott témákat, hasonlókat a filmbeliekhez, mi meg improvizálva diskuráltunk ezekről. Így vonódtam be a filmbe. Hogy mi volt az a pont, ahol eldöntöttem, hogy szerepelni akarok a filmben? Nem is kellett ezen gondolkodnom, rögtön lelkesedtem az egész történetért, mivel tetszett, hogy Jan karaktere fejlődési ívet ír le, nagyon megváltozik a végére. Nem azért, mert valami tragédia történik vele, mint ahogy a filmekben gyakran szokás, hanem amiatt változik meg a gondolkodásmódja, hogy megszereti a lányt. Ez a fejlődési folyamat annyira megérintett lelkileg, hogy rögtön vállaltam a szerepet.
Saját magad felkerekednél így egy Európa-túrára stopposként?
Igen, mindenképpen. Már korábban utaztam Új-Zélandon ilyen kisbusszal, amellyel akármerre mehettem. Azért jó dolog egy ilyen út, mert ebben a kisbuszban az ember nagyon otthonosan és védve érzi magát, de mégis akárhova mehet, és ez a legnagyobb szabadság és a legnagyobb védettség egyben. Olyan, mint az anyaméh oltalma, miközben akárhova lehet vele menni.
Ez a filmre is igaz, mert olyan, mint egy utazó kamaradráma.
Igen, ez passzol is a személyiségemhez, hogy hirtelen el tudom dönteni, merre is menjek. Nem szeretem, ha egy helyre vagyok bezárva, mint egy megtervezett nyaraláson, ahol egy hétig egy szállodában kell lenni. Sokkal jobb ez a szabad utazási módszer.
Van még valami, amit szeretnél hozzáfűzni az eddig elhangzottakhoz? Egy üzenet?
Az idefelé vezető repülőúton három srác ült mögöttünk, akik nyomasztó, szélsőjobboldali témákról beszélgettek végig, a menekültekről nagyon gonosz véleménnyel voltak. Leszállás után a bőröndökre várva odamentem hozzájuk, mert úgy érzem, fontos beszélgetést kezdeményezni, nem szabad kizárni egymás világát. Berlinben nagyon zárt, művészeti közegben élek, nem igazán találkozom ilyen nézeteket valló emberekkel. Ha bezárkózunk a saját kis világunkba, nem is tudunk javítani azon, ami rossz. Keresni kell a kapcsolatot másokkal. Ezért megpróbáltam beszélgetni velük, hogy megtudjam, miért vannak ilyen nézeteik. Hihetetlenül fontos minden egyes embert tisztelni, ahogy a 303-ban is kiderül. Megpróbáltam őket rávezetni, hogy ne gyűlölködve beszéljenek a menekültekről és az óriási menekülthullámról. Ez a tömeg szuverén emberekből áll. A három fiú közül az egyik egyáltalán nem volt nyitott a beszélgetésre, de a másik kettő meghallgatta a véleményem, és nyitottak is voltak valamelyest, és azt mondták, hogy tényleg figyelni kellene az emberekre, minden egyes sorsra, nem csak a politikai lózungokra. Ez a film is erről szól, hogy beszélgessünk egymással, ütköztessük gondolatainkat és véleményeinket, így kerülhetünk közelebb egymáshoz. Legyünk nyitottak egymás felé. Ahogy ez a kisbusz végigutazik egész Európán, az jelképezi számomra a nyitott Európa gondolatát, amire vágyok.